Segítség, szülők lettünk!

Anyává és apává válni meghatározó változás az életünkben, de fontos, hogy ugyanakkor megmaradjunk nőnek és férfinak. Jó, jó, de hogyan? Mi lenne, ha úgy tekintenénk a párkapcsolatra, mint a tangóra? A táncra, amelyben, hol távolabb táncolnak, tág teret hagyva egymásnak, hol pedig szenvedélyesen összebújnak. A távolság és a közelség folyton változó dinamizmusában találják meg az egyensúlyt.

segitseg-szulok-lettunk

Nemrég láttam egy videót, ahol egy férfi és egy nő érzelmes, bensőséges tangót jár, de a megszokottól eltérő felállásban: köztük van a karon ülő gyermekük is, akit testükkel körülölelve visznek magukkal a tánc dinamikájába, miközben a köztük lévő kapcsolat folyamatosan valósul meg, helyenként átalakulva, másutt a régi szenvedéllyel.

 

 

 

 

„Egy élet a tánc…”

 

Ami a felvételen a táncparketten zajlik, valahogy az történik egy párkapcsolatban is. Ha megfigyelünk egy tangót táncoló párt, laikus szemmel úgy tűnik, mintha több szakasz egymásutánját láthatnánk, ahogy egy párkapcsolat fejlődése is ciklusokra osztható fel. Az elején egymástól távol, külön táncot járnak a pár tagjai. Ez az ismerkedés, az egymásra hangolódás időszaka, amikor felmérjük a másikat, milyen vonásai vannak, hogyan reagál helyzetekre, hogyan reagál ránk. Rendszerint ilyenkor már kialakul egy kölcsönös szimpátia, egy ki nem mondott vonzalom, ami a tangót járók mozgásán is látszik: felveszik egymás ritmusát, lekísérik a másik mozdulatait, ráhangolódnak egymás (mozgás)kultúrájára, mindezt még biztonságos távolságból. A szerelem lángra lobbanása után – ahogy a tangóban is – teljes közelségben folytatják a „táncot”. Ez a szimbiózis időszaka, amikor elválaszthatatlanok vagyunk, mindent együtt csinálunk. Ilyenkor a legkisebb távolság is kínzó fájdalommal járhat, hiszen minden perc a másikról, a kapcsolatról, a szerelemről szól.

Sokan ezt a rózsaszín köd időszakának hívják, amikor nem csak lelki, de biológiai értelemben is szerelemben élünk.

Ekkor a tangót járó pár szinte minden porcikája összeér, tekintetük egymásba fonódik, a zenében, a testtartásban és a mozdulatokban is izzik a szenvedély, a bensőségesség, a teljes összeolvadás. A szimbiózis természetesen nem tart örökké, hiszen az életet valahogy mégiscsak élnünk kell külön-külön is, így idővel természetszerűen egyfajta differenciálódás történik a kapcsolatban. Ekkor már a pár tagjai külön-külön, saját életfeladataikkal is nagyobb mértékben foglalkoznak, de az intim közelséget ugyanúgy igyekeznek megteremteni és megélni.

Amit eddig leírtunk, az a párrá válás időszaka, amikor a tagok csak ketten vannak, figyelmük javát egymásra fordítják. Ha életciklus-modell alapján haladunk, sok párnál a gyermekvállalás szakasza következik.

 

Hármasban

 

Ahogy a táncosoknak új fogásokat kell bevetniük, hogy karon ülőjükkel együtt folytathassák a táncot, úgy a párkapcsolatban is új feladatok hárulnak a pár tagjaira az első gyermek születése után. A gyermekvállalás mögött számtalan motiváció állhat: legyen gyümölcse a szerelmünknek; egy gyerekkel leszünk igazi család; eleget kell tennünk a nagyszülők kérésének; növelni szeretnénk a kompetenciáinkat; ha jön, örülünk, ha nem jön, akkor is jól vagyunk; és még sorolhatnánk. Nincs olyan, hogy jó vagy rossz, az igazi „munka” úgyis csak ezután következik.

A rendelkezésre álló kilenc hónap kiváló időszak arra, hogy a pár a baba érkezéséig helyet teremtsen az új családtagnak.

Itt nem a babaszobára, a design-os bababútorokra és púder illatú kellékekre gondolunk, sokkal inkább a lélektani felkészülésre. Vagyis fel kell készülnünk arra, hogy az új családtag a közös életünkbe, a mindennapjainkba, a „mi” képünkbe hogyan illeszthető bele. Ez a legtöbbször nem magától értetődő, így sokat segíthet, ha beszélgetünk róla: a kérdéseinkről, félelmeinkről, elvárásainkról, elképzeléseinkről.

Ha megismerjük egymás gondolatait, könnyebb lehet kompromisszumokat kötni, körvonalazni és felosztani a feladatokat, kialakítani az új szerepeket. Egy nehézségekkel és érzelmi mélypontokkal teli időszakban majd könnyebb lesz visszanyúlni a korábban megbeszéltekhez, és horgonyként kapaszkodni azokba.

A saját szüleink segítsége ilyenkor nagy támaszt és biztonságot adhat, ugyanakkor fontos ennek szabályozása is. Egy anyai tanács a nehéz kezdeti időkben kincs tud lenni, ahogy azok a pillanatok is, amikor a pár friss szülőként, hármasban a csöppséggel, maga puhatolja ki saját módszereit és napirendjét. Ez egy nagyon érzékeny periódus, de az adódó nehézségekkel együtt is csodákkal teli, bensőséges időszak, mely alkalmas arra, hogy a bizonytalanságból – egymás támogatásával – valami új, valami közös, valami „csak a miénk” születhessen.

 

 

 

Csak szülők vagyunk?

 

A táplálás és együtt töltött idő mennyisége miatt az anya szinte folyamatos, szimbiotikus kapcsolatban van a csecsemővel, míg az apa szülői szerepe kezdetben az anyán keresztül valósul meg. Ezért ebben az időszakban nagyon fontos a rendszeres kommunikáció, a részletes beszámolók, a felmerülő kérdések, érzések, gondolatok átbeszélése, és az újszülöttel kapcsolatos feladatok ritualizálása (pl. az apa fürdet esténként).

Egy-másfél év elteltével a cél az, hogy a gyerek az anya szoros közelségéből középre kerüljön, vagyis ugyanolyan, vagy nagyon hasonló közelségben legyen az apához és az anyához. Ezzel egyrészt az apa már nem az anyán keresztül, hanem közvetlenül is kapcsolódhat a gyermekéhez; másrészt a szülők közötti kapcsolat is újra a régi lehet.

A gyermek megszületése után kiemelten fontos feladat a párkapcsolat regenerálása, vagyis a szülőségen kívül a nő és férfi szerep „újrateremtése”.

Egyik hozzánk járó pár női tagja mesélte, hogy első gyermekük születése után másfél évvel, egy szülők által szervezett bálon vettek részt a férjével. Az alkalomra egy szép és különleges báli ruhát vett fel, haját feltűzte, kicsinosította magát. Aznap este nőként lépett ki az ajtón, férje nagyon megdicsérte és az este során többször felkérte táncolni. Ekkor valami visszabillent a kapcsolatukban, tudtak egymásra másképp nézni, egymáshoz másként viszonyulni, ami hatással volt a párkapcsolati elégedettségükre, az intimitásra, a szexualitásra és saját önértékelésükre is. A regenerálásban mindkét félnek felelőssége van. A férjnek időnként ki kell húznia feleségét az anyaság minden percet kitöltő gubancából, és a nőnek – akármilyen nehéz is olykor – a férjével kell tartania.

Érdemes ebben az időszakban felidézni a régi közös tevékenységeket. Segíthet ebben, ha fényképeket nézegetünk, feljegyzett emlékekről olvasgatunk, megnézzük az esküvői videót és beszélgetünk az új terveinkről és arról, hogyan, mikor, mit, kinek a segítségével tudunk ebből megvalósítani.

 

A babájukkal együtt tangózó párt figyelve, látszik, hogy a gyerek az anya karjában van, de az apa támaszával stabilizálódnak. Az apa egyik kezével a gyermeket, másikkal a feleségét fogja. Tekintetük, pillantásaik hol gyermekükre, hol egymásra irányulnak. A „hármas tánc” nem valósulhatna meg, ha nem egy irányba és hasonló lépésekkel haladnának a táncparketten. Táncuk korántsem ugyanolyan, mint kettesben volt. Összetettebb, szorosabb, új izmokat mozgósító, új lépéseket felvonultató, mégis meghitt és szerelmes.

Fotó: Jessic Rockovitz/unsplash (nyitókép) és serrano1004, box fox55/pixabay (belül)

Legújabb könyveink: