Szépség és kihívások a nagycsaládban

Olvasási idő: 7 perc

A többgyermekes családban a különböző életesemények többszöri átélése és a testvérektől minket érő hatások megtöbbszöröződnek, s ezzel együtt örök emlékként kísérnek végig utunkon. Néha úgy érezzük, mintha egy különálló társadalom lenne az a közeg, ahol gyermekként nehezebbnek tűnik szembenézni az élet viharával. Felnőttként pedig minderre legtöbbször kamatoztatható kincsként tekintünk. Nagycsalád sarjaként a szintén többgyermekes családban felnőtt „sorstársaimat” arra kértem, hogy osszák meg a boldogsággal és szomorúsággal egyaránt átszőtt családi mivoltukat, útravalóként kapott értékeiket.

Varga-Tóth Mária egy kilencgyermekes család negyedik gyermekeként született a kilencvenes években. Családanya, egyházmegyei munkatárs, mellette vállalkozó, és jelenleg a Dunakanyarban él. Életét a mai napig a családban megélt közösség ereje élteti, és a hitben megélt ünneplések táplálják.

„Görögkatolikus családból származom. Édesanyám mentálhigiénés szakember, édesapám görögkatolikus pap, s mivel a hivatásából adódóan többször elhelyezték, így több helyen éltünk. Az életemet mindig átszőtte a közösség, amit számomra elsődlegesen a család jelent. Öt fiútestvérem van és négyen vagyunk lányok.

A családi közösségnek, az ünneplésnek, a hitnek az értéke a mai napig él nálunk. Az egymásra figyelés, a másikhoz való alkalmazkodás, az egymásra reagálás természetes állapot. Ebből adódóan könnyen teremtek kapcsolatot, és bármelyik közösségben gyorsan felveszem a ritmust, érzem a dinamikát, hogy mikor kell megszólalni vagy háttérbe lépni. Bárhova mentem, mindig egy kis közösséget alkottam a saját korosztályomban, és ez egy hatalmas ajándék volt, amit a családomtól kaptam.

Az ünnep alapból fontos volt számunkra, tehát minden születésnap, húsvét, karácsony az ünnepnek a megélését jelentette, ahol beszélgettünk, együtt főztünk, sütöttünk, asztalt terítettünk.

A közös együttlétkor körbeültük az asztalt, ha mindenki jelen volt, akkor tizenegyen, és ha volt valakinek barátnője vagy barátja, akkor ők is megjelentek ezeken a családi eseményeken. Az asztalnál mindig élettel teli, vidám hangulat volt. A nagy létszám miatt ez gyakran a zajról is szólt, így aligha hallottuk egymást. Nehézséget jelentett viszont, hogy emiatt személyesen nem lehetett egymáshoz kapcsolódni.

Amikor édesanya lettem, csak akkor vettem észre, hogy mennyire nem hallom meg a saját szükségleteimet, hogy ki is vagyok én ebben az egész nagyban, hogy mit szeretek és mire vágyom, mire van szükségem, mert mindig máshoz alkalmazkodtam, másnak az érzéseit vettem át. Pedig maga az, hogy én egy testvér vagyok, ez csak egyik szerepem, az identitásom egyik része. Amikor anyaként egyedül akartam lenni, akkor nem találtam a helyemet ebben az egyedüllétben, a csendben, pedig egyre jobban vágytam rá, hogy egy kicsit egyedül legyek. A megküzdésemben segített az ima és a hit, így hát amikor eljutok egy szentmisére, vagy elmondok egy rózsafüzért, abban találom meg igazán a csendet, és akkor tudok igazán figyelni belülre, magamra.

A nagycsaládban az egyedüllét és a külön figyelem, a csak rám való figyelés tulajdonképpen nem is volt jelen, kivéve, ha nagy krízis volt valamelyikünk életében, vagy ha beteg voltam. Többször előfordult, hogy arra vágytam, anya csak rám figyeljen, ezért akár el is játszottam, hogy lázas vagyok, és így a külön figyelmét egyedül érezhettem.

Egy alkalommal, amikor a szüleim nem tudtak eljönni egy anyák napi műsorra, nem azért, mert nem szerettek volna, hanem mert túl sokan voltunk, a logisztika, a munka, a kisebb testvérek, stb., gyerekként azt úgy éltem meg, hogy elfelejtettek, tehát nem vagyok fontos. Gyerekkorom egyik nehézsége az volt, hogy a figyelem ritka kincsnek számított.

A kívülállók részéről első kérdésként gyakran elhangzik, hogy egy anyától és egy apától lettünk-e. Mivel anyagilag nem volt könnyű életünk, ezért a dolgokat be kellett osztani, kompromisszumokat kellett kötni. Egymástól örököltük a ruhákat vagy ugyanazt hordtuk, amit a testvérünk, és ezért gyakran lenéztek minket, mivel nem kaphattuk meg a legújabb dolgokat. Bár nekünk nem volt elsődleges, hogy az anyagi vagy a tárgyi javakat megkapjuk, mégis bennem sokszor szégyenérzetet keltett.

V

^{Varga-Tóth Mária saját családja}

A nagycsalád megtanított kapcsolódni, az anyaság pedig megtanított önazonosnak lenni, és a hit megtart a kettő közti egyensúlyban, hogy ne veszítsem el önmagamat, miközben az identitásom része a nagy család. Összességében a nagycsalád egy olyan ajándék, aminek vannak csendes hiányai.

Ma már tudom, a nagycsalád egyszerre öröm és nagy kihívás. A család ma is együtt ünnepel már hét unokával, több mint húsz fővel az asztal körül, és egyre inkább azt érezzük, hogy kinőjük ezt a teret. Az ünneplések után, amikor hazaérünk, olykor elfog egyfajta üresség-érzet, hogy nem is beszélgettem igazán a másikkal, nem volt idő a mélységre, vagy nem hallottuk meg egymást.

Fontos kérdés számomra: hogyan adhatom tovább mindazt, amit kaptam és hogyan egészíthetem ki azzal, amit hiányként éltem meg? Szeretném, ha gyermekem megtanulná a közösség örömét, az ünnep szépségét, a testvérkapcsolat gazdagságát, ugyanakkor meghallaná saját hangját és az igényeit. A nevelésben számomra az egyik legfontosabb a gyermekemre való figyelés, az igényeinek és jelzéseinek észrevétele, valamint az, hogy az aktuális szükségleteire tudjak ráhangolódni.

Nagycsaládban felnőni egy olyan intenzív önismereti alap, amely erős közösségi emberré tesz, de a saját határaidat és az igényeidet meg kell tanulni tudatosan felismerni.

Örülök, hogy ilyen családban nőttem fel, ez a közeg mindig is természetes volt. Minden nehézség ellenére sok értéket adott, és öröm számomra, hogy ebben nőhettem fel.”

^{Puskás Attila szüleivel és testvéreivel}

Ft.¹ Puskás Attila egy nyolcgyermekes család ötödik gyermekeként látta meg a napvilágot az erdélyi Galócáson. Jelenleg a Gyulafehérvári Főegyházmegyében, Segesváron teljesíti plébánosi szolgálatát. Gyermekkorának néhány évét a kommunizmusban élte meg. Családi neveltetése olyan erényekkel ruházta fel, amelyek által hitéhez és küldetéséhez a kihívások ellenére is hű maradt.

„A kényelmes életről való lemondást, az élet iránti felelősséget a családomban tapasztaltam meg. Szüleim – munkás emberek lévén – a család irányításában nem gyártottak számunkra nagy együttélési elméleteket, inkább gyakorlatban mutattak mindennapi leleményes együtt munkálási mintákat. A jómódú, általában kisebb létszámú családokhoz viszonyítva, egészen más normák és gyakorlatok alakították mindennapjainkat. Ezek leginkább a hit küzdelmeinek kalandjairól szóltak, illetve arról, hogy a családról alkotott elképzelések kivitelezése áldozathozatal árán valósul meg, s ezáltal válik élhetőbbé a jelen. Szüleim példája feltarisznyázott minket azzal a képességgel, hogy szinte emberi erőt meghaladó kihívásokkal is szembe tudjunk nézni, ezért is küzdöttünk másként a családi közösségért. Bár némelykor látszott rajtuk a fáradtság, áldozatos életüket mégis a frissesség, a most-ra való odafigyelés és a jelen pillanat élhetővé tétele jellemezte. Emlékszem édesanyám gyakran elhangzó kora reggeli kérdésére: vajon ma hogy lesz?

Ma hogyan élünk együtt, és ki mit tud tenni, hogy a család egységét napzártakor erőteljes hálaként vigyük a Szentháromság elé?

Ezek a kérdések nem a tudatos családgondozás hiányosságait leplezték le, hanem bennünket provokáltak, hogy éljünk az Isten által ajándékozott egység lehetőségével.

Minden napot együtt zártunk le: együtt, a másikért, egymásért, s ehhez frissnek kellett lenni. Naponta érzékeltük és vittük a többiekért vállalt felelősséget. Altruista szülők gyermekeiként dolgoztunk testvéreimmel – Edittel, Leventével, Zsolttal, Jutkával, Melindával, Csabával és Róberttel –, a közös életpillanatok és a párbeszéd teremtették meg az egység lehetőségét. Édesapám kitartó, bátor jellemmel, csendben feláldozta magát értünk, s amit bevállalt a családért, azt munkával teljesítette, és kitartott a végsőkig. Több évtizeden keresztül dolgozott kilenc emberért szenzációs ezermesterként. Szabadidejét értelmes dolgokon való töprengéssel és azok kivitelezésével töltötte. Egy alkalommal siklóernyőt, pontosabban merevszárnyú sárkányrepülőt is készített, és alig győztük csodálni, minthogy szinte naponta gyártott valami új ’’remekművet’’.

^{Ft. Puskás Attila} 

Szüleimnek erejüket meghaladó áldozatba került nyolc gyermekkel a családi élet, így a mindennapok áldozatos dinamikájáért ma testvérekként mindannyian hálásak vagyunk.

Testvérként megtapasztaltam a szüntelen gondozás, a másikra való mindennapi odafigyelés kincsesbányáját. Férfiként tudatosult bennem, hogy erővel is hozzá kell járulnom környezetem életéhez. Papként pedig a primér tapasztalat erőt és bátorságot ad: ha szüleimnek sikerült emberi erőt meghaladó áldozattal dinamikát biztosítani a családi egység létben tartásához, akkor a mennyei Atyához tartozva, az Úr Jézus áldozatára tekintve és az Eucharisztiával egyesülve a Szentlélekben, bátorsággal állok a Szentháromság dinamikus kihívásai elé, hogy „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy, s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.” (Jn 17,21)

Papi jelmondatom választásában is a nagycsaládban szerzett tapasztalatok ihlettek: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.” (Jn 12,24)”

¹ Főtisztelendő — az erdélyi magyar szóhasználatban az egyházmegyés papok megszólítása

A nyitóképen Varga-Tóth Mária és testvérei