A szépség újjáéled – preraffaelita tárlat a Budai Várban

Fedezzük fel együtt, mennyi szépséggel ajándékoztak meg a 19. század derekán alkotó brit festők, irodalmárok, textilművészek! A Vágyott szépség című kiállítás a Budai Várban látható augusztus 22-ig.

szepseg-preraffaelitak

A Magyar Nemzeti Galériában 2021. augusztus 22-ig látogatható egy pazar kiállítás a londoni Tate Britain Múzeum alkotásaiból. Július utolsó napján valósult meg a tavasz óta dédelgetett álmom: eljutottam a Nemzeti Galériába egy barátnőmmel, és az állandó kiállításra is érvényes kombinált belépőnkkel mi először a Vágyott szépség, a preraffaelita tárlat felé vettük az irányt. Időutazásra hívunk, kedves Olvasó!

 

 

 

 

A Preraffaelita Testvériség (Pre-Raphaelite Brotherhood) alapításának éve 1848: az évszámról rögtön a magyar forradalom és szabadságharc juthat eszünkbe. A párhuzamnál maradva, bátran mondhatjuk, hogy a fiatal brit művészek, Dante Gabriel Charles Rossetti (1828–1882), John Everett Millais (1829–1896) és William Holman Hunt (1827–1910), a Testvériség alapítói tulajdonképpen a művészeti élet forradalmárai voltak. Az angol Királyi Akadémián tanultak, és közös elhatározással szakítani akartak a kötelező sémákkal, az idilli szépséggel, a hagyományos kompozíciókkal. A csoport nevével egyértelművé tették, hogy a reneszánsz kori Raffaello előtti művészet volt számukra a példakép.

 

Korai festészetük egyik jellemzője volt a bibliai témák felé fordulás, amelyeket sokszor polgárpukkasztó módon tártak a néző elé. Rossetti Ecce ancilla Domini! (Íme, az Úr szolgálóleánya!) című műve például szakít az angyali üdvözlet megszokott átszellemült Mária-ábrázolásával: a kortársak által elutasított, túl profánnak tartott festményen az angyal álmából ébreszti fel Máriát, akinek hálóruhája gyűrött, aki a képen egy vékony, rémült fiatal lány, és aki láthatóan alig fogja fel, amit az angyal épp közölt vele.

 

A preraffaeliták körében bevett szokás volt, hogy egymásnak álltak modellt, vagy épp családtagjaikat, szeretőiket festették meg: Rossetti angyali üdvözletén a festő öccse az angyal, a húga pedig Mária (nyitókép: jobb szélső tábla).

 

Egy a bibliai témák közül: Millais Krisztus szülei házában (1849–1850) című alkotása

 

A csoport tagjai a realisztikus emberábrázolás, az érzések és a természet megfestése mellett tették le voksukat. Ihletet találtak az irodalomban is: sokszor verseket, legendákat vittek vászonra. Sok női portrét is készítettek: a képeken megjelenő szenvedély, az őszinte érzések, a gazdagon díszített ruhák mind a „vágyott szépség”-re irányítják a figyelmet, a vásznon egyaránt meg akarták jeleníteni az élet érzelmi és az érzéki oldalát is. Az érzéki oldalt hatásosan hangsúlyozták például a vörös hajzuhatagok, az elmélázó tekintetek, de akár a nőkből sugárzó öntudat is: tudják, hogy tetszenek, és tetszeni is akarnak.

 

Megállapítottam, hogy túl tapintatos a fogalmazás az egyik eligazító táblán, miszerint a preraffaelita társaság tagjai „nem törődtek az udvarlás hagyományos módjával”. A tárlat végén egy nagyjából tízperces vetítés, egy kisfilm segített eligazodni festői munkásságukban és bonyolult szerelmi viszonyaikban. A preraffaelitáknak bizony nem csak az alkotásai, hanem a magánéletük is meglehetősen forradalminak bizonyult: a Testvériség tagjai, támogatói és modelljei között előfordultak szerelmi háromszögek, volt hűtlenség, válás, vadházasság, alkohol, morfin-túladagolás.

 

Ha azonosulni nem is tudnék a felfogásukkal, csodálattal szemléltem a páratlan alkotásokat, amit a bennük parázsló szenvedélynek köszönhetnek. Visszaigazolódott a tárlat címválasztása, a Vágyott szépség, és nem véletlen, hogy a kiállítást reklámozó óriásposzteren a Shalott kisasszonyát láthatjuk.

 

John William Waterhouse (1849–1917) Shalott kisasszonya című nagyméretű, romantikus festménye elé le is lehet ülni az utolsó teremben. A festőtársaság kortársaként nagy hatást gyakorolt rájuk az angol költő, Alfred Tennyson (1809–1892). Tennyson The Lady of Shalott című balladájában ott van minden, ami ihletet adhat: egy szépséges hölgy, aki egy toronyban hímez naphosszat, mágikus tükör, halálos átok, reménytelen szerelem. Az Arthur-mondakör legendás Lancelot lovagja az, aki miatt Shalott kiasszonya a halált is vállalja: amikor megpillantja a lovagot, az átokkal nem törődve lemegy a toronyból, hogy megtalálja a férfit. Csónakba kell ülnie, és ahogy az útját megvilágító gyertyák lángját eloltja a szél, úgy alszik ki Shalott kiasszonyának élete gyertyája is, az átkot beteljesítve.

 

A preraffaeliták második hullámának művésze volt William Morris (1834–1896), akinek egy festményét és gyönyörű falikárpitját is megcsodálhatjuk a tárlaton. Ő nem annyira festő volt, inkább író, fordító, bútortervező, üvegablakkészítő és textilművész – Morrist egyenesen az iparművészet atyjaként tisztelik. Felesége, Jane Burden (1839–1914, a nyitókép bal szélén) maga is textilművész, a preraffaelita szépség megtestesítőjének tartották, több festményhez állt modellt.

 

A kiállítás darabjai közt engem különösen is azok a festmények fogtak meg, amelyeknek megismerhettem vagy elképzelhettem a hátterét, és amelyeken realisztikusan, átható pontossággal lefestették nemcsak az alakokat, hanem ezzel közvetítették az érzelmeket is.

 

Sokáig álldogáltam például Millais-nek a Szabadon bocsátó parancs címet viselő képe előtt. Négy ember és egy kutya: a képpel a nő erejét méltatja a festő. A hatóságot képviselő tisztnek az asszony adja át az elbocsátó levelet, az asszony, akinek karjában van a kisgyermek, akinek szinte nekidől a sebesült katona, az épp leszerelő férj, és akire még a kutya is felugrik örömében, érezve a család újraegyesülésének ünnepi pillanatát. Az alakok közül egyedül a nő arca látszik: de micsoda elszántságot tükröz! Nem csak annak az elismerését éreztem a festményből, hogy egy nő mennyi mindenre képes, mennyi terhet elbír, emellett érdekes volt megtudni azt a szálat is, hogy a nőalak modellje a festő szerelme, Effie Ruskin. Tehát így a kép még pontosabban szimbolizálta a szövevényes viszonyokat, amik a preraffaeliták között fennálltak. Millais tulajdonképpen elszerette Ruskin feleségét, aki a boldogtalan házasságából kilépett, elvált (milyen botrány lehetett ez akkoriban), és feleségül ment Millais-hez. Ennek ismeretében még jobban érthető a festményen a nő elszánt tekintete…

 

Millais: Ofélia (1851–1852)

 

Az elszántság az Ofélia című festmény elkészültének hátterét is jellemzi: úgy tudni, a modell tüdőgyulladással kockáztatta egészségét, mert napokon át kellett feküdnie egy kádnyi, folyton kihűlő vízben, annak érdekében, hogy Millais pontosan visszaadhassa a vízen szétterülő hajkoronát, élethű legyen, ahogy a ruha anyaga egyre jobban átitatódik vízzel, és érezhető legyen ennek a súlya.

 

Izgalmas dolog festményeket szemlélve megismerni egy korszellemet, esetünkben egy 19. századi új hullámot, érdekes látni, hogy kinek mi a Vágyott szépség… Ha tehetjük, menjünk el a kiállításra, amely szép lassan beszippant minket, és valóban visszarepít az időben – figyeljük meg, milyen érzéseket keltenek bennünk a művek, engedjük, hogy hasson ránk a művészet!

 

A tárlat még tíz napig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában.

 

Fotó: Wikipédia, Wikimedia Commons

Legújabb könyveink: