Szeretnél önmagadra és a világra hangolódni? Próbáljuk együtt!

Most induló Hangolódó cikksorozatunkban hatgyermekes családanya és mentálhigiénés segítő szerzőnk gondolatai arra késztetnek, hogy egy kicsit megálljunk, önmagunkra és kapcsolatainkra reflektáljunk. Ő a szempontokat és a kérdéseket adja, mi a figyelmünket és az időnket, amiből megszülethetnek a válaszok is.

szeretnel-onmagadra-es-a-vilagra-hangolodni-probaljuk-egyutt

A karantén mindannyiunkat megállított, és most az újraindulás sok kérdést felvethet. Biztos úgy kell-e élnem és pörögnöm, mint régen? Mi az, amit el szeretnék kerülni? Mit hoznék újra vissza? Ezek és hasonló kérdések újragondolásához szeretnék egy-egy gondolatébresztő írással hozzájárulni. Mentálhigiénés segítőként nincsenek kész válaszaim, sőt a cikkeimben inkább több lesz a kérdés, mint a válasz. Inkább csak hangolódni próbálok rátok, élethelyzetetekre, érzéseket megfogalmazva történeteket, tapasztalatokat mesélve. Örülnék a visszajelzéseknek, kérdéseknek, ami alapján tovább tudunk lépni, párbeszédben tudunk maradni, még ilyen online formában is.

Kérlek, adj magadnak időt, hogy a cikkben található kérdések elgondolkoztassanak, és hogy saját választ találj rájuk!

 

Most első körben „hangolódjunk önmagunkra”. Eddigi tanulmányaim és tapasztalataim alapján azért ezzel kezdeném, mert változtatni a világon csak magamon keresztül tudok. Ha én változom, a körülöttem levő dolgok is változnak. Ha én a helyemen vagyok és békében élek önmagammal, akkor a nehézségekkel, kihívásokkal, akadályokkal meg tudok küzdeni. Hívőként a főparancsot nézve Isten szeretete van az első helyen, és utána jön „a felebarátodat, mint önmagadat”!

Ám a felebarátomat, sőt Istent is csak akkor tudom szeretni, ha magammal is rendben vagyok!

Miként lehetek rendben magammal? Mik hatnak rám? Ki is vagyok én valójában? Ez a kamaszkori identitáskeresés alapkérdése. Megtaláltam már rá a válaszom? Ez a kérdés lehet, hogy furcsán hangzik. De simán elkezdhetek dolgozni, családot alapítani anélkül, hogy erre választ adtam volna magamnak. Aztán jön egy-két változás az életemben, és ha nincs meg az alap válaszom, akkor könnyen bedől a rendszer. Ilyenkor érdemes segítséget kérni, és pótcselekvések helyett elindulni az önismeret útján Bizony néha nehéz segítséget kérni, és elfogadni is, de a felnőttséghez ez is hozzátartozik, nemcsak az önállóság. Ez fontos téma, úgyhogy erre majd egy külön cikkben térek ki.

 

Visszatérve az önismeretre: Önmagamról gondolkodni csak a kapcsolataim tükrében tudok. Ahogy József Attila is írta: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” Isten titka és egyben példája is a kapcsolatban rejlik. Hiszen három személy szeretetkapcsolata a mi Istenünk: Atya, Fiú és Szentlélek. Ezért is gondolom úgy, hogy önmagam megismeréséhez is kapcsolataimon keresztül juthatok közelebb.

 

 

Három kérdést érdemes itt megvizsgálnunk:

 

1. Milyen a kapcsolatom saját magammal? – Értékesnek, szerethetőnek tartom-e magamat vagy éppen lekicsinylem az értékeimet?

 

2. Milyen a kapcsolatom a körülöttem levő világgal, legyen az élőlény vagy tárgy? – Mit sugároz rólam a szobám, az eszközök, amikkel dolgozom? Hogyan teremtek kapcsolatot? Mindenkit magam elé engedek vagy csak az én akaratom érvényesül?

 

3. Milyen a kapcsolatom a transzcendens világgal, Istennel? – Rendszertelen, alkalmi vagy napi szintű? Csak mondom a magamét vagy valódi párbeszédben vagyok vele?

 

Mind a három kérdésre az arany középút a jó válasz. Hiszen ha túlzásokba esek az legalább annyira káros, mint ha semmi kapcsolatom sincs. Ha túlságosan szeretem magam, és szinte Istenként tekintek magamra, akkor olyan vagyok, mint A kis herceg beli hiú. Ő a tökéletes, de belül üres. Ha csak a feladataimért élek, könnyen leszek munkamániás, vagy mások kiszolgálójaként egy elviselhetetlen „mártír”. De Isten terve rólam biztosan nem a teljes megsemmisülés. Ennek is van egészséges egyensúlya: a másikért élő ember, aki békében van önmagával és Isten segítségével, a környezetével is. De lehetek akár fanatikus keresztény, aki a templomban tölti minden idejét, ezzel elhanyagolva családját.

 

Hívőként tudnom kell, hogy nem csak egy véletlen sejthalmaz vagyok, ami önálló életet él, aztán meghal és vége. Ha Isten csodálatos alkotásaként élem életem és tekintek magamra, ahogy a zsoltáros írja: „Te alkottad veséimet, anyám méhében te szőtted a testem.” (139. Zsoltár), akkor átélhetem, amit ugyanitt ír, hogy Isten szeretete elölről és hátulról is közrefog.

Ha Isten alkotásaként tekintek magamra, akkor tudom, hogy elég jó vagyok, hiszen Isten nem teremt selejtet.

De emberi gondolkodásunkban mégis elég régről ott van, hogy ami más, ami szokatlan, az selejt, és mehet a Taigetoszra. Én hogy állok a megszokottól eltérő emberekhez? És milyennek látom saját magam a tükörben? Gyakran eszembe jut Nick Vujicic, a karok és lábak nélkül született prédikátor tanúságtétele, akit bár a szülei kezdettől elfogadtak és szerettek, de a világ zaklatása miatt lelkileg odáig jutott, hogy nem tud így tovább élni, és tízévesen öngyilkos akart lenni. Végül épp a szülei szeretete miatt nem tette meg. Óriási a felelősségünk a kapcsolatainkban! Ő is megküzdött a fenti három kérdéssel és végül erre jutott: „El kellett döntenem, hogy mérges leszek-e Istenre azért, amim nincs, vagy hálás azért, amim van.” Majd elkezdte szerethetőnek és értékesnek tartani magát, és a kapcsolatai is egyensúlyba kerültek. Ma már házas, négy gyermek édesapja, és járja a világot, hogy Isten szeretetéről beszéljen az embereknek.

 

Segítő beszélgetéseimben nem egyszer tapasztaltam, hogy a kliens ezzel a fenti zsoltárral találkozva kisimul. Nemrég egy rákos hölgyet kísértem és látszott, hogy a kapcsolati sebzettségéből már nem lesz lehetősége mindent rendezni. Fájdalom és elkeseredés volt benne tehetetlensége és a dolgokon való változtatni nem tudás nyomasztó érzése. Együtt olvastuk ezt a zsoltárt. Megérezte, hogy Isten szeretete nem ismer határokat, potyogtak a könnyei és mosolygott. Ő már egy másik dimenzió felé készült, de mégis voltak újra és újra olyan találkozásaink, amikor a negatív gondolatok újra előkúsztak, és megint magát hibáztatta mindenért.

 

Gyakran látom, hogy fejben hiszünk abban, hogy Jézus szeret minket, illetve vállalta értünk a kereszthalált és megváltott bűneiktől. Tudjuk, ha bűneinket megbánjuk, tényleg megbocsát. De akkor miért kúsznak be ezek az önmarcangoló gondolatok újra és újra? Az alacsony önértékelés a bűntudat mellé vagy inkább helyére egy fájdalmas szégyenérzetet is ad. A túl magas önértékelés persze éppúgy nem jó: gőgöt és bosszúvágyat, felsőbbrendűségi érzést teremt. A középút az empátia és az irgalom lenne, nemcsak a másik, hanem magam felé is! Ezekről azonban már a következő cikkben olvashattok!

 

Ha kérdésed, ötleted, történeted van, várjuk leveled a címre!

 

 

Fotó: unsplash

Legújabb könyveink: