Kamaszkor és a szülői minta – kamaszok és szülők III.

Érthető módon a legerősebb a szülői minta, ami ellen egy egészséges kamasznak lázadnia kell (legyen az bármilyen értékes és jó is!) – de ha mi engedjük kicsit eltávolodni, hogy ránézzen, és megítélje a dolgokat, akkor – ha hitelesek vagyunk – megtartja a mi értékrendünket, ami alapján felneveltük.

Ki ne szeretne a gyerekeinek jó szülője lenni? Mit szeretnénk, hogy a gyermekeink mire emlékezzenek majd a velünk töltött időből? Még mielőtt erre válaszolnánk, nézzünk vissza, és ha lehet, adjunk hálát a mi szüleinkért!

Hálát adhatunk azokért a szép emlékekért, amikor közösen nyaraltunk, kirándultunk, társasjátékoztunk, vagy azért, hogy amikor elestünk, ők szeretettel magukhoz öleltek, vagy akár azért, hogy néha a hátukon is cipeltek minket. Azért, amikor megdicsértek, és egy-egy vizsga előtt bátorítottak, vagy az ölükbe borulva sírhattuk el szerelmi bánatunkat. Amikor segítettek a tanulásban, vagy amikor közösen bekuckózva régi történeteket meséltek. Esetleg volt egy olyan emlékezetes élményünk, amikor csak kettesben egyikükkel valami különleges kalandon vettünk részt – legyen az utazás, közös mozizás, korcsolyázás a Balaton jegén, vagy bármi, ami akkor és ott nagyon nagy élmény volt.

Ha ezt nem tapasztaltuk meg, akkor mi az, amit mi másképpen csinálnánk?

Ha vágytunk volna az ölelésre, mi most meg tudjuk-e ölelni a gyerekünket? Ha vágytunk volna biztatásra, mi most észrevesszük-e a nyegle kamaszunkban a különlegest, és meg tudjuk-e őt dicsérni?

Ha vágytunk volna arra, hogy megértsenek és meghallgassanak, mi most meghallgatjuk-e, megértjük-e az ő érzékeny lelkivilágukat?

Mennyire ismerjük gyerekeinket, és mennyire vagyunk/voltunk jelen az életükben?

Vagy csak güriz(t)ünk látástól vakulásig, hogy a családnak, a gyereknek mindene meglegyen, de nem voltunk ott a döntő meccsén, nem értünk oda a fellépésére, nem társasoztunk, nem kirándultunk, nem tudta elmondani a szerelmi bánatát – mert nem voltunk jelen az életében.

Lehet, hogy érdemes feltennünk a kérdést úgy is, hogy mi „éltünk”-e, miközben a gyerekeink felnőttek, vagy csak robotpilótaként csináltuk a feladatainkat? Tudtunk időt szánni arra, hogy kikapcsoljunk, aktívan pihenjünk – akár a családdal, akár párunkkal vagy egyedül? Vagy lelkünk mélyén féltünk attól, hogy elkényeztetjük magunkat, és a tunyaság hibájába esünk? Mit gondolunk magunkban, amikor mást pihenni látunk? Aki fekszik a kanapén és zenét hallgat, azt rögtön „lustának” címkézzük, holott lehet, hogy csak rendszerezi magában a nap eseményeit (persze nem a kütyük agytompító relaxációjával való kikapcsolódásra gondolok). Mindenképpen fontos átgondolnunk, hogy mi az, ami minket zavar. A semmittevés zavar, mert azt hozzuk a szüleinktől, hogy akkor vagyunk hasznosak, fontosak és talán szerethetőek is, ha csinálunk valamit? A kütyüzésnél zavarhat, hogy nincs kontrollunk afölött, hogy mit csinál, vagy azt gondoljuk, hogy miért nem csinál valami értelmeset – esetleg mi magunk is küzdünk ezzel, de a gyerekre könnyebb rávetítenünk, hogy ez helytelen. Már a fenti példák is mutatják, hogy ezeket muszáj lenne néha végiggondolni – azért, hogy megértsük a saját és a másik reakcióját is. Ezek után tudunk változtatni a megszokott sémáinkon, vitáinkon, vagyis magunkon dolgozva tudunk változást elérni a kapcsolatainkban.

Milyen szülőnek érezzük magunkat? Főleg egy heves szóváltás után?

Úgy viselkedtünk, ahogy nem szerettünk volna. Akár pont úgy, ahogy a saját szüleinktől is utáltuk annak idején.

Ijesztő, és bűntudatkeltő érzés: nem vagyunk jó szülők! De ne sújtsunk le magunkra ítélőbíróként!

Ha sikerült lenyugodnunk – kicsit elvonulva, esetleg sétálva –, akkor megpróbálhatjuk megnézni, hogy mi volt az, ami miatt így viselkedtünk. Lehet, hogy ez egy olyan érzés, vagy egy szükséglet hiánya vagy emléke, amit mi is teherként hozunk magunkkal? Vagy olyan félelmek, aggodalmak, amik belülről feszítenek, de most kitörtek?  Vagy csak az egész napi frusztráltság, feszültség miatt buktunk ki? Ha sikerül tudatosítanunk, megfogalmaznunk a magunk számára a kirobbanás okát, az érzést, ami kiváltotta, azzal már lehet dolgozni, lehet róla beszélni! Érdemes végiggondolni, hogy milyen helyzetek és kapcsolatok hozzák ezt ki belőlünk és miért? Persze nem hibáztathatjuk örökké a múltunkat, a szüleinket mindenért! Gyerekként talán nem volt más választásunk, de most felnőttként hozhatunk új döntést, kontrollálhatjuk a viselkedésünket. Ehhez igen komoly önismeretre is szükség van! Ha nem azon kesergünk, hogy elrontottuk, hanem ránézünk a helyzetre, akkor nevelt nevelővé válunk saját magunk és gyermekünk számára is. Ezért, noha hullámvasút is egy (több) kamasszal együtt élni, a végén más emberként kerülünk ki belőle.

Milyen értéket, milyen mintát szeretnénk átadni gyerekeinknek, és ezt hogyan képzeljük el?

A kényszerítés, az elvárások sulykolása nem segít, de nagyon jó lehet egy jó közösség, hiteles barátok, akikhez a kamasz (amikor szüleivel nem tud két értelmes szót váltani) odamehet beszélgetni, kérdezni. Ha egy fiatalt jó közösség vesz körül, akkor nyugodtak lehetünk, mert a rólunk való viharos leválás idején is lesz egy megtartó háló.

Hívőként erőt adhat a hit és a remény a Gondviselésben, hogy gyermekeinkre nem csak mi vigyázunk, hanem a Mennyei Atya is.

Az ember sajátossága, hogy kapcsolatra, kapcsolódásra vágyik. Az igazi kapcsolódásnak azonban a gyengeségeken keresztül van a legnagyobb esélye. Mert kell hozzá egy óriási bizalom, ahol felvállalhatjuk a sebezhetőségünket, a hibáinkat, tudva, hogy így is szeretnek.

Most felnőve, szülőként fel tudjuk-e vállalni gyerekeink előtt a sebezhetőségünket, hogy valamiben nem vagyunk olyan jók, vagy mi is félhetünk, esetleg utálhatunk dolgokat? Megengedhetjük-e magunknak, hogy nem vagyunk tökéletesek, hibázhatunk?

Egy tökéletesen boldog és kiegyensúlyozott, mindig határozott és bátor, a problémákat bölcsen megoldó szülőt legfeljebb bámulni lehet, de kapcsolódni hozzá nemigen.

Vekerdy Tamás a Kamaszkor körül című könyvében így ír erről: „Én azt hiszem, hogy azt joggal igényli minden gyerek és minden kamaszgyerek is, hogy apja, anyja, családja a külvilággal szemben minden körülmények között védje meg őt. Hogy tudhassa: bármikor, amikor bajba jut, teljes bizalommal fordulhat apjához, anyjához. Hozzájuk fordulhat, és nem a szemrehányások zápora lesz az első, amit bizalmáért cserébe kap, hanem igenis segítséget remélhet tőlük.

Sajnos gyakran előfordul, hogy az elgyötört, megkínzott – kamaszgyerek által is megkínzott – szülő valamiféle keserű diadallal mondja, amikor gyereke csalódik vagy bajba jut vagy másféle kudarcot szenved el:

– Na látod, ezt előre megmondhattam volna neked.

– Na persze! Te mindig okosabb akarsz lenni! Te mindig jobban tudod, aztán ez lesz a vége!

Az ember gyereke szeretne őszinte lenni, de nem tud, mert ezektől a mondatoktól lefagy.

Esetleg inkább nem mond el dolgokat, így titkai lesznek, talán még hazudik is. Jól van ez így? Nincs jól.

De nem egyszer az életkor és az életkor teremtette körülmények hozzák magukkal ezt a hazugságot. Ez az ő függetlenedésének egyik első, torz megnyilvánulása. Külön világa van, amibe nem akar mást, nem akar felnőttet beengedni – védi a szabadságát.”

Neked nincsenek titkaid? Mindent olyan könnyen elmondasz a párodnak? Mennyire tudsz őszinte lenni, akár csak magadhoz is?

Amíg kicsik voltak, ránk szorultak. Ettől fontosnak, nélkülözhetetlennek éreztük magunkat. Most azonban egyre inkább próbálgatják a szárnyaikat.

Hogy éljük ezt meg szülőként? Miért nehéz számunkra az elengedés?

Itt van néhány hangolódó kérdés:

– Lehet féltjük az élet nehézségeitől? – de hát az életre neveljük, nem?

– Féltjük a fájdalmaktól? – de a fájdalomból megküzdést tanul.

– Aggódunk, hogy baj éri? – de nem lehetünk mindig mellette!

– Féltjük magunkat a magánytól? – (üres fészek érzése) ezt ne terheljük rá! Ezzel nekünk van dolgunk!

A gyermekeinket csak ajándékba kaptuk, és nekünk csak arra kell figyelnünk, hogy a kis palántából szép terebélyes gyümölcsfa növekedjen. Ha jól szerettük, százszoros termést hoz. A szüret már nem a mi dolgunk, de ha jó gazdák voltunk, akkor az örömből jut nekünk is!