Testi-lelki harmóniák felé – interjú Szombathelyi Nórával

Olvasási idő: 11 perc

Nem titok, hogy 10-13 évvel ezelőtt egy munkahelyen dolgoztunk Nórával, és utána hol távolabbról, hol közelebbről követtük egymás életútját. Valahogy úgy gondolom, hogy mindaz a nagyon szerteágazó tevékenység, amivel valaha is foglalkozott, felfedheti Nóri értékrendjének, személyiségének egy-egy vonását. Ezek nyomán felfedezésére vállalkozunk a következő percekben.

Beleszerettél a latinba középiskolában, majd klasszika-filológia tanulmányokat folytattál. Milyen lenyomatot hagytak a tanulmányaid benned?

A legizgalmasabb részével kezdjük. Az első, ami eszembe jut, egy antik görög kifejezés, ez a kalokagathia (szerk. megj.: kalosz – szép, agathosz – jó), ami megfelel a magyar „ép testben ép lélek” mondásnak. Az ókori görög és római értékrendben a szép egyben egészséges. Erre az eszményre nyúlik vissza az olimpiák története is, miszerint a lélek és a test művelése együtt jár.

Ez a gondolat már régóta foglalkoztat, vagy újabban ért el?

Összeért bennem. Egész kicsi koromtól kezdve vezérfonala az életemnek pontosan ez a két pólus: a mozgás iránti rajongás és az élet mélyebb értelmének, Istennek a keresése.

A sport 6 éves koromtól kezdve az életem része, szertornászként kezdtem el a sportpályafutásomat. Mind az ízületi mozgékonyságomat, mind a sport iránti szeretetet, de amúgy az alázatot és az önfegyelmet is ennek a sportnak köszönhetem, különösen az akkori edzőmnek, Kisházi Józsi bácsinak.

Te választottad a szertornát, vagy a szüleid küldtek?

Én választottam. Az általános iskolában lehetőség nyílt rá, a közösség is vonzott, és a legjobb barátnőmmel kitaláltuk, hogy jelentkezünk együtt. A szertorna egy nagyon erős, ugyanakkor szép és lágyságot is képviselő sport, így tudott kapcsolódni a lelkemmel. Mert a sport iránti elköteleződésem mellett volt bennem egy állandó keresés. Talán furán hangzik, de már gyerekként az élet értelmét kutattam, pici koromtól kezdve tudni akartam, hogy mit keresek itt a Földön, és ki az Isten. Emlékszem egy olyan beszélgetésre, amikor az óvónénitől megkérdeztem, lehetséges-e, hogy amikor ébren vagyunk, akkor az egy álom, és igazából az álom során éljük a valódi életünket. Az óvónéni nem nagyon tudott mit kezdeni ezzel, de amikor a gimnáziumban találkoztam Platón barlang hasonlatával, akkor felismertem, hogy óvodában erről gondolkodtam a játékok között, hogy a valóság és az álom hogyan függ össze.

Tanultál teológiát, és egy időben presbiterként is szolgáltál egy református közösségben. Keresésed tehát az Istennel és az igével való találkozás felé vitt.

Az egyetemen a klasszika-filológiát, majd később a teológiát is azért tanultam, mert bár tudtam, hogy nem lehet ésszel felfogni a transzcendenst, mégis meg akartam érteni.

Gimnáziumban humán szakos voltam, tanultunk latin nyelvet, és éreztem, hogy az antik görög és római mítoszok közelebb visznek az igazsághoz. Szerettem volna eredeti nyelveken olvasni ezeket, hátha akkor jobban megértem. Innen jött a klasszikus kultúrkör iránti elköteleződésem, és utána a teológia egy másik, a keresztény kultúrkörből, és ezek valahogyan összeértek bennem.

Isten kognitív megismerésén, azaz a teológia felé való elindulásomon kívül volt egy megtérés élményem is 17 éves koromban, ami pont egy sérülésemnek köszönhető. A bokaszalag fölött megsérült a lábam, ugyanúgy és ugyanaz, mint most két hete, ami miatt elhalasztottuk ezt az interjút. Én hiszem, hogy egy-egy sérülés nem véletlen és nem tragédiának tekintendő, hanem a testünk jelzése, üzenet számunkra.

_{Az interjú készítése videóhívással 2026. júliusában}

Mindenesetre akkor a sérülés mélyen érintett, és Bea osztálytársam, aki járt gyülekezetbe, mesélt nekem Istenről, keresztény szempontból. Én nem voltam megkeresztelve, és miközben tényleg jó embernek neveltek a szüleim, a keresztény értékek szerint, mégsem kaptam vallásos nevelést, és nem jártunk templomba, csak a nagymamám. Szóval Bea beszélt nekem Istenről, és imádkozott értem. Nagyon szépen, gyorsan felgyógyultam a sérülésemből. Ott először találkoztam Istennek a gyógyító erejével és azzal a szeretetteljes, megbocsátó arcával, amit korábban nem ismertem.

Ez mostanáig is jelen van, megtartó erő számodra?

Igen, nagyon sokat változott a bennem élő Isten képe az elmúlt évtizedek alatt. Sehol nem tapasztaltam bármi kényszert, hogy valamilyen vallásosságot magamra kellene erőltetnem, noha dolgoztam katolikus egyházi gimnáziumban, keresztény roma szakkollégiumban, és igen, presbiter is voltam. Rendkívül hálás vagyok azért is, hogy amikor már nem hosszabbítottam meg a mandátumom, mert éreztem, hogy nem tudok 100%-ban jelen lenni a gyülekezetben presbiterként, elfogadással voltak a döntésem iránt.

Számodra fontos a kommunikáció. Dolgoztál is ilyen munkakörökben, a Telin TV-nél stúdióvezetőként és szerkesztő riporterként, a roma szakkoliban tanulmányi vezetőként és kommunikációs munkatársként. A közösségi média tevékenységedből is kiderül, hogy tovább szeretnéd adni az értékeket és a jó dolgokat, amik érnek. Ez miből fakad, és mit jelent neked?

Úgy hiszem, ez megint csak lelki alkat kérdése. Egy isteni ajándék, hogy megadta a lehetőséget az Úristen, hogy ki tudom fejezni azt, ami bennem van. De amióta erre rátapintottam és rátaláltam magamban, azóta tudatosan is teszem. Úgy érzem, hogy semmit nem ér az érték, hogyha megtartjuk magunknak. Úgy vagyok jelen ebben a világban, hogy szeretném odaadni mindazt, amit kaptam.

Egy ideje foglalkozom a zen buddhizmussal, aminek van egy különösen szép tanítása erre vonatkozóan, miszerint: „a személyes megszabadulás mások segítése nélkül nem képzelhető el”. Tehát visszafelé is kapok, mert minden egyes odaadott dolog százszorosan tér hozzánk vissza. Ez mindenre vonatkozik, nemcsak a kommunikációra, például „ha főzöl, akkor ne csak magadnak főzz”. Ez a gondolat is annyira szép a maga egyszerűségében! Én a főzést édesanyámtól kaptam örökül, aki mindent odaad a legnagyobb jó szívvel és jósággal. A befogadás képességére mondják, hogy női minőség, de hiszem, az is női minőség, hogy mit tudunk adni, megteremteni női módon.

Épp a közös munkánkat követően volt a nagy váltásod: az íróasztal mellől a mozgáskultúra felé mozdultál el, azóta személyi edzőként, és mostmár egyben jógaoktatóként dolgozol. Hogyan vált a sport hobbiból élethivatássá?

Szépen alakult ez, nem volt egy fix útvonal előttem, amit mondjuk a szüleim lefektettek volna, hanem minden egyes lépéskor, mint egy kis gyertyafény megvilágítódott a következő útszakasz. A kirakónak a darabjai – sokrétű tanulmányaim, az Úristentől kapott karizmák, ajándékok – bennem szépen összeálltak egy idő után. Világos lett egyrészt, hogy az emberekkel való foglalkozással tudok leginkább szolgálni itt és most, másrészt, hogy a dolgom megmutatni, hogy a testünkön keresztül mennyi mindent megérthetünk önmagunkról, a világról, és – teszem azt – az Úristenről.

A sport az egész életem során, folyamatosan jelen volt. Benne találtam meg a kikapcsolódást, a feloldódást, a stressz levezetését, és olyan eszközrendszerre leltem benne, amivel tovább tudunk élni, de nem pusztán eredményekről, izomerősségről, csinosságról vagy fogyásról, szól.

_{Fejenállás a szegedi Móra Ferenc Múzeum előtt}

Hanem még miről?

Segít, befelé visz: ha megtapasztaljuk a sporton vagy bármilyen mozgásformán keresztül a saját határainkat, utána egyre finomabban fogjuk megérteni a jelzéseket, amiket a testünk küld. Hisz testünk az otthonunk egy életre, és értünk van. Hogyha jól megtanuljuk a vele való kapcsolódást, kommunikációt, akkor több mindent megtudunk saját magunkról, és hiszem, hogy a világról és az Úristenről is.

Munkád és szaktudásod alapján megmondható-e, milyen típusú mozgás melyik habitus és mely lelki izmok erősítésére jó?

Érdekes tapasztalatom, hogy – nagy átlagban – a kardió kategóriába sorolt, valamint az erő-, állóképességi mozgások kifejezetten a stresszlevezetésben segítenek, tehát segítenek szublimálni a bennünk felgyűlő indulatokat. De ha egy kellemetlen szituációban az ember nem tudta kiadni a haragját, a gondolatait, akkor tökéletesen le tudja vezetni egy egyszerű sétával a természetben vagy kickbox-szal is. Sokáig foglalkoztam evvel meg a spinninggel és a futással is. Viszont az is igaz, hogy nem mindenkié ez az állandó kifelé áradás, ez az extrovertált lelki alkat. Szükség van a másik pólusra is, az olyanfajta szublimálásra, ami inkább az ellágyított feloldása a bennünk lévő érzéseknek. Erre pedig alkalmasabbak a lágyabb, áramlásszerű mozgások, mint a jóga, a pilátesz, esetleg a vízi sportok vagy akár a gyógytorna.

A hatha jóga nevében is benne van a Nap és a Hold, a ’ha’ Napot jelent, ’tha’ pedig Holdat, és a hatha jóga rendszere arra lett kitalálva, hogy segítsen megtalálni az embernek az egyensúlyt az akarni és a hagyni között. Mert bizonyos helyzetekben muszáj menni előre, egy irányba tartani és akarni, de más szituációkban pedig hagyni kell, hogy az élet áramoljon.

Te a jógának köszönhetően is tudtál előrelépni ebben a megállásban?

Abszolút, igen, úgy hiszem, hogy a jógának köszönhetem, azzal együtt, hogy tanulom folyamatosan. A két héttel ezelőtti sérülésem is mutatja, hogy ez még nekem is tanulnivaló.

A testem újabb jelzése volt ez, hogy most egy olyan időszak következik, amikor egy kicsikét lágyítani kell.

Pedig korábban mondtad, hogy benned van ez a szándék.

Valahogy pörgünk tovább. Szerintem ezeken a finom jelzéseken keresztül kommunikál velünk az Úristen. És hogyha figyelünk, akkor tanulhatunk belőle. De – a kérdésedre válaszolva – abszolút, nekem a jóga hozta meg az ellágyulást, és azt a fajta minőséget, ami tanít engem hagyni, rábízni magamat a Mindenhatóra, és egy nálam magasabb, nagyobb erőre, hogy ne én akarjak mindent megoldani az életemben.

Én azt látom, hogy nincsen időnk lecsendesedni, és igazán befelé figyelni, hanem gyakran csak sodródunk a rengeteg inger miatt. Ahhoz, hogy jelen legyünk az életünkben, sokkal nagyobb tudatosságra van szükség, mint mondjuk ezelőtt 50 évvel.

Igen, ez egy óriási tudatosságot igényelne, és nem tanuljuk meg. Tehát sajnos nincs az a fajta kapcsolódás önmagunkkal, ezt én is tapasztalom azoknál, akikkel dolgozom, a fiatalabb, de a felnőtt korosztályban is. Nagyon kis lépésekben tudunk dolgozni, a légzésfigyeléssel kezdünk, és három másodperc figyelem az átlagos.

Három másodperc, ez hihetetlen! Te valójában nem is csak a mozgást tanítod az embereknek, hanem ezáltal egy csomó egyéb készséget is, amit a hétköznapi életben használhatnak.

Így van, ezért szeretem ennyire a hivatásomat, mert sokkal több, mint a mozgás. A mozgás csak az eszközrendszer, ami az alapot adja. Nagyon érdekes példa Patandzsali rendszere. (szerk. megj.: Patandzsali a klasszikus rádzsa jóga – a nyolc tagú ösvény – megalkotója.) A nyolc lépcső, amit leír, a testgyakorláson keresztül eljuttatja oda az embert, hogy tudjon egy helyben ülni és befelé fordítani a figyelmét. Tehát a rengeteg ászana, a légzőgyakorlatok, a fókuszálás – a nyolc lépcső –, mind-mind afelé vezet, hogy az embernek kellő izomzata legyen az egyenesen üléshez és kellő lelki izomzata ahhoz, hogy képes legyen elcsendesíteni az elmét és egy dologra koncentrálni.

Csillog a szemed, ahogy erről beszélsz, hogy ezekre a tanokra rátaláltál és tudod alkalmazni. Néhány év után, hogy nem találkoztunk, elkezdtem a streching csoportos óráidra járni Szegeden. Újra megtapasztalhattam, hogy különleges képességed van az emberi kapcsolatokra. Az edzések során élvezhettük a kedvességed, sosem éreztetted, hogy ügyetlenek lennénk, mindig dicsértél, és mindenkit fontos személyként kezeltél. Lehet, hogy neked ez természetes, bár biztos van benne tudatosság is, mindenesetre nagyon nem szokványos viselkedés. A másik, hogy látom, mennyire meghatározó neked a származási családod is, a tesód, a szüleid.

Köszönöm! Most meg attól csillog a szemem, hogy meghatódtam azon, amit mondasz. És fontos visszajelzés, mert ilyenkor érzem, hogy van értelme a munkámnak. Megpróbálok egyszerűen válaszolni. Szóval ahogy saját magammal sokat foglalkoztam, felfedeztem ennek a hátterét: a tükörneuronok fejlettségét, aminek hála gyorsan rá tudok hangolódni másokra. Ez szintén egy lelki adottság. A tudatosság pedig abban áll, hogy nagyon hiszek abban, hogy bárki, akivel az életben találkozom, nem véletlenül kapcsolódik hozzám. Talán Teréz anya mondta: „Ne engedd, hogy valaki kevésbé boldogan távozzon el tőled, mint ahogyan érkezett”. Ezzel nagyon tudok azonosulni: ha valaki csoportos vagy személyes órára jön hozzám, felelősséget érzek a testi-lelki jóllétéért amíg ott van, és utána. Van, akivel rövidebb ideig szól a mandátumom, de ki tudnak alakulni erős kapcsolódások is. 12 éve dolgozom ebben a hivatásban, és vannak olyan vendégeim, akik 12 éve hűségesen hozzám járnak. Fantasztikus életutakról tudok beszámolni. Van egy kedves leányzó, akit segítettem, hogy az esküvőjére lefogyjon. Utána itt derült ki nálam, hogy babát vár. Most a már hároméves kislányával együtt járnak hozzám edzeni.

Ami pedig a családi kapcsolódást illeti, az az erőforrásom, tehát nagyon jó, hogy a kettőre együtt kérdeztél rá. Számomra a szüleim, a nővérem és a nővérem családja egy biztonsági hálót jelent, ami egy atomerős fizikai és lelki hátteret ad ahhoz, hogy utána én is tudjak másoknak adni.

_{Róma Maraton 2026}

Van még egy kérdésem, és rád bízom, hogy akarsz-e rá válaszolni, vagy ne legyen benne az interjúban. A társadalmunkban elterjedt vízió szerint egy nő egyedül nem lehet kiteljesedett, az a kívánatos tehát, hogy párkapcsolatban éljen. Teljes-e most az életed? Rendben vagy-e így, egyedülálló nőként?

Örülök ennek a kérdésnek és szívesen beszélek róla. Rengeteg önismereti munka van mögöttem, 30 éves koromtól tíz éven át agyon analizáltam magamat mindenféle pszichoterápiás módszerrel. Kerestem magamban a hibát, hogy miért nem működnek a párkapcsolataim, miért nem működök úgy, mint az átlag, meg már család kellene, és hasonlók…

Külső nyomás is volt rajtad, vagy inkább ez egy belső út?

Nem, ez az önmagam felkutatása volt, és folyton magamban kerestem a hibát. Éreztem, hogy az életem gyönyörűen halad, de párkapcsolati szinten mindig megrekedtem. 10 év munkája van abban, hogy most azt tudom mondani: nincsen velem semmi baj. Hiszem, hogy így teljes az életem, és ebből a bőségből nagyon szívesen adnék, és adok a mindennapjaimban, és ezt szeretném megosztani életem társával is, de nem mindenáron. Nagy nyomás nehezedik a mai világban férfiakra és nőkre egyaránt, hogy erőltetni kell a párkapcsolatban élést, meg jól kell lenni, csak mindeközben elfelejtünk élni. Ezen kaptam én is magamat, hogy közben elmegy az élet.

Egyben végtelenül hálás vagyok az összes szakembernek, akivel együtt dolgoztam, meg a mai napig is dolgozok, hogy meg tudtam érkezni abba a pontba, hogy így egyedül egy teljes életet élek, és közben nyitott maradt a szívem. Én nem hirdetem, mint bizonyos feministák, hogy az ember egyedül megáll a lábán, és nincsen szükségem senkire. De, úgy érzem, nem kell mindenáron erőltetnem magamra egy kapcsolatot ahhoz, hogy jól legyek akár nőként, akár emberként.

Köszönöm minden válaszod, ezt is! Drukkolok a következő gyertyákhoz, az út további szakaszaihoz!