Szállóigék a családban

Minden családnak vannak sajátos, csak rájuk jellemző szokásokai. Ezek a rituálék a családi egység megőrzésére is szolgálnak, és segítik a megfelelő viselkedésformák kialakulását is (például tudjuk-e humorral kezelni a feszültséget, az életünkben jelen van-e a játék, a nyertesek szolidárisak-e a vesztesekkel?). Rituáléink sok mindent elmondanak a családban fontos értékekről, érzelmekről, nehéz helyzetek kezeléséről. Egy 2005-ös kutatás^[1] eredményei szerint alacsonyabb stressz-szintről számoltak be azokban a családokban, ahol több és érzelmileg intenzívebb rítusok kialakítására került sor.

Az alábbi gyűjteményben azokat a szállóigéket idézem fel, melyeket örömmel adtam tovább, valamiképp humor, jókedv társul hozzájuk. Vannak persze olyan szófordulatok is a családi örökségben, melyek hallatán szorongás tölt el, „feláll a hátunkon a szőr”, de ezeket jobb, ha nem örökítjük tovább.

A hagyomány, tradíció szó a latin ’trado, tradere’ – ’átad, örökségül hagy, hagyományoz’ szóból ered. Ám örökül hagyni nemcsak tárgyakat lehet: milyen fontos örökség a családi szokások, a (száj)hagyomány, és milyen jó, hogy minden alkalommal, amikor kimondjuk, emlékezünk a már elhunyt nagyszüleinkre, vagy ideidézzük a szerencsére még jó egészségben lévő szüleinket.

Most is, miközben csokorba szedtem és leírtam a mi leggyakoribb szállóigéinket, jó volt visszagondolni az első esetekre, és emlékezni az örökhagyóra.

A tágabb család nagyon szeret kanasztázni – abba nőttem bele, hogy már kicsiként néztem nyáron a hosszú partikat (ha jobban belegondolok, ilyenkor láttam a szüleimet teljesen kikapcsolódni, belefeledkezve a játék örömébe). Osztás után menetrendszerűen jött nagyapám gyanúaltató felkiáltása: „Ez nem ér egy irgalmas kiáltást sem!”  Ez a mondat azóta is kihagyhatatlan a játékból, és mind magunk előtt látjuk, ahogy Papa úgy tesz, mintha neki rettenetes lapjárása lenne…

A társasjátékhoz kapcsolódik egy másik hagyományos mondatunk: „A győztes pakol!” Most is van olyan friss élményem, ahogy a második-harmadik helyezett gyerekek felugrottak, és láthatóan a veszteség gyors feldolgozását is segítette a szétáradó örömük, ahogy rájöttek, nem nyertek ugyan, de nem kell maradniuk elpakolni a játékot. „A győztes pakol!” – és már szaladtak is. Aztán sokszor mégis együtt rakják/rakjuk vissza a dobozába a játékot, hogy mégse maradjon magára a „szegény” győztes.

Egy harmadik állandósult mondatunk az étkezéskor hangzik el, ha valaki egy kicsi maradékot (legautentikusabb esetben ez rizs) készül meghagyni a tányérjában: „Ennyiért Kínában még leszállna egy helikopter”. Az illető pedig összekapja magát, és összehúzza, belapátolja azt az egy-két falatot, amit már-már ott hagyott. Milyen sokat tanulhattunk ebből a kis rövid mondatból! Hálaadást azért, hogy nekünk mindennap jutott főtt étel az asztalunkra, egy fohászt pedig azokért, akik egy-két kanálnyi ételnek is örülnének.

Nálunk a vendég szent, a kínálás alapvetés, visszautasítást nem (na jó, ritkán) fogadunk el. A tipikus párbeszéd a következő: „Egy kávét? Nem kérek, köszönöm. Akkor kettőt?” Ekkor a bekerített vendég udvariasan inkább marad az egynél.

Fontos erény a pontosság. Amikor pontosan megérkezik, apu örömmel tesz rá még egy lapáttal, hogy hangsúlyozza, ideért, ahogy ígérte: „Régóta itt ácsorgok az ajtó előtt, az órámat néztem, mikor csöngethetek végre.” Mondanom sem kell, ezt is átvettük.

És átvettünk még más dolgokat is, a fényképalbumokat például pontosan úgy készítettem el, ahogy otthon anyu csinálta, beragasztva, mellé írva a dátumot, körülményeket.

Gyerekkorom meghatározó élménye, hogy egész nyarakat tölthettünk bátyámmal, unokatestvéreinkkel Almádiban, a közös családi nyaralóban, aminek nem halványul az emléke, és sokszor elég egy illat is, hogy felidézze.

Máig emlegetem, amikor kirakózunk (a puzzle-rajongás is családi örökség), hogy épp Balatonon voltunk azon az ominózus napon is (1985. aug. 15-én), amikor hazánkban földrengés volt. Jól emlékszem, a földrengés kora reggel ugrasztott ki minket az ágyból. Apu és Papa azzal a meggyőződéssel rohant ki a teraszra, hogy biztos egy repülő zuhant le a telkünkre. De, hogy miért jut erről eszembe a kirakó? Mert Papa előző nap már majdnem befejezett egy 1000 darabos puzzle-t a terasz asztalon… Háát, kezdhette elölről.

Amikor aztán felnövünk, és megházasodunk, két eltérő mintát hozunk, két család hagyományait kell ötvöznünk.

A családi receptek kérdése is egy külön fejezet lehetne. A főzés tudományát mindig lehet fejleszteni. Én ugyan már több mint húsz éve a saját háztartásomban főzök az időközben hattagúvá nőtt családunknak, de kitűzhetem magam elé célnak, hogy olyan szenzációs leveseket főzzek, mint anyu, ellessem aputól a mindig más, de mindig finom lecsó fortélyait, és egyszer sikerüljön olyan finom kakaós kalácsot sütni, amilyet a férjem anyukája tud. Remélem, a receptnél nem olyan homályosan adják meg a hozzávalók mennyiségét, ahogy a Mama tette régen – szinte hallom a hangját is: „Érzésre tegyél bele, kisleányom”.

Lehetne még folytatni az emlékek felsorolását. Azt gondolom, fontos feladatunk átadni a gyerekeknek minél több mindent, hogy ők is érezzék, értsék, tudják, milyen fontosak az emlékek, milyen fontos a hagyomány. Folyton változó világunkban különösen is lényeges, hogy legyenek pozitív érzelmekkel átitatott, generációkon átívelő, vissza-visszatérő olyan mozzanataink, melyek erősítik összetartozásunkat, és még lelki egészségünkre is jótékonyan hatnak.

^{[1] Szeriné Dr. Ormándi Erzsébet, A családi rituálék jellemzői és hatása, 2019}