A COVID-járvány és a karanténozás mentális hatásairól egyre többet lehet hallani. Az elmúlt másfél év előhozhatott belőlünk olyan viselkedést, gondolatot, érzést, testi tünetet, ami ugyan lehet természetes, de ijesztő is egyben. Mit kezdjünk ezzel? Milyen fázisokat éltünk át egy efféle krízishelyzetben? Mit tanultunk magunkról? Miben lettünk mások, erősebbek, vagy bizonytalanabbak? Önreflexióra hívjuk olvasóinkat!
Az életben történő váratlan helyzetekben valami az egyik pillanatban jónak tűnik, a másikban már rosszként élem meg… Jónak vagy rossznak látom a nehézséget? Ez bizony igen csak szubjektív dolog. Segíthet, ha hiszem, hogy Isten soha nem akar rosszat nekünk! Mustó Péter SJ szavaival élve: „Ami van, annak szabad lennie!” Ezért nem a miértekre kell megtalálni elsősorban a választ, hanem, hogy hogyan tovább!
Egy kis visszatekintésre hívnám meg a Kedves Olvasót, hogy rátekintsünk az elmúlt másfél évünkre, hogy milyen hatással volt ránk a COVID-19. Talán először is fontos tudatosítanunk, hogy a helyzet az, ami nem normális, és nem az emberek. Az is tény, hogy különböző módon éltük, éljük meg ezt a világjárványt. Adjunk tehát időt és teret, hogy egy kicsit ránézzünk, hogy milyen változásokat éltünk meg az elmúlt 16 hónapban? Mit tanultunk magunkról? Miben lettünk erősebbek? Mi az, amit jobban értékelünk? Mit tudunk jobban elengedni? Mi az, amihez most már másképpen állunk hozzá?
Az átélt élmények, érzések kavalkádjában kezdeti lépésként megállásra hívnálak: képzeld most magad vissza 2020 máciusába!
Milyen érzéseket, milyen gondolatokat, és milyen viselkedési mintákat éltél meg a bezárást követő első napokban, hetekben? Bizonytalanság, hogy mit szabad és mit nem? Rémület, félelem, sokkhatás? Idős szeretteink féltése?
Az egészségügy új helyzet előtt állt, és amit a média a túl gyors informálással bizony igen csak megkavart. A bizonytalanságból adódó kontrollvesztés zavarodottságot, a fenyegetettség érzését fokozhatta. A bezártság – korábban utazhattunk, tél végén síelhettünk, most meg semmi! Akinek pedig kertje sem volt, mindig maszkban kellett „levegőznie”. Nehéz lehetett megélni a szabadság és a friss levegővétel hiányát!
Sokan menekülőre fogták a helyzetet: minél hamarabb hazatérni Olaszországból, Erasmusról és így tovább, hogy együtt legyünk a szeretteinkkel. A felvásárlási lázzal is a bebiztosítást, önmagunk biztonságba helyezését céloztuk elérni. Ugyanakkor a düh, a harag és elkeseredés, a dac, a tagadás, az elhárítás is normális érzés lehet ilyen helyzetben. Az ember az őt ért sokk hatására sokféleképpen reagálhat. Az érzések és azok megfogalmazása a pszichológiai rugalmasságunkat segítik azzal, hogy gondolatinkat megfigyeljük és elfogadjuk, azonban nem a gondolataink irányítanak minket. Így nem csak ösztönlények, hanem érzelmeink tudatosítását követően képesek vagyunk azokkal összhangban, vagy pont azok ellenére az értékeink mentén dönteni. Az érzéseket megkérdőjelezni nem lehet: ha fáj, akkor fáj. Az azonban nem mindegy, hogy miként viselkedünk ezek hatására, agresszívan kitörünk, vagy másokért fel tudjuk ajánlani a nehézségeinket?
Ezek után következik az „élni akarás ösztöne”, amely közösségi kohézót szaknyelven „mézesheteknek” hívnak. Csodálatos volt látni, hogy születtek egyéni és közösségi próbálkozások a helyzet kezelésére: maszkvarrás, időseknek bevásárlás, étel-ital felajánlás a kórházi dolgozóknak, este nyolckor taps a teraszokon, vagy adománygyűjtés a rászorulóknak.
Aktívak, kezdeményezők voltunk, hiszen úgy tűnt, ez csak egy rövid időszak lesz… Bár lebegtették a második hullámot, de azt kellően elhárítottunk! Így érhetett minket már az első hullám során is a harmadik fázis, a kiábrándultság…
Hiszen egyre jobban szembesültünk a valóssággal. A szabadságunk korlátozódott, a munkahelyüket sokan elveszítették. Az elszigetelődés hatására egyre inkább megjelenhetett a depresszió, a szorongás, és mindenre és mindenkire kiterjedő haragvásunk is.
Te hogy élted meg ezt? Esetleg mindenen elsírtad magad? Vagy apró dolgokon felkaptad a vizet, és az erőszakos oldaladat hozta ki belőled? Milyen, eddig rád nem jellemző dolgot vettél észre magadon: fáradékonyság, kedvetlenség, hasfájás, fejfájás stb.? Milyen saját erőforrásunk van, amihez hozzá tudtunk nyúlni? A bizonytalanság ellenére mertünk-e rövid és hosszútávú célokat kitűzni, új megoldásokat keresni?
A lefelé húzó spirál ellen segítenek a stabilizáló gyakorlatok: pl. légzéstechnikák, relaxáció, lelki biztonságos hely vagy szoba elképzelése. Mankóvá válhat a strukturált napirend, rendszeres testmozgás, egészséges étkezés, társas kapcsolatok fentartása, gondozása (telefonon, online).
A negyedik fázis a regenerálódás lett volna, de sajnos ez csak túl rövid ideig tartott. Az itthoni korai zárásnak köszönhetően a tavaszi hullám enyhe lefutású volt, az elemzések tükrében kezdtük elhinni, hogy ránk nem is hat ez a vírus. Így lehetett egy „balatoni nyár” élményünk, néhányaknak még „horvát tengerpart” is, meg önfeledt „gólyatáborok”.
Kicsit, de tényleg csak kicsit fellélegezhettünk az újrakezdés reményével. Tudatalattink mély zugába tessékeltük a második hullámról szóló riogatásokat. Vissza akartuk kapni a régi életünket! De vissza lehet kapni? Még mielőtt ezt végiggondolhattuk volna, lecsapott a második hullám, a regenerálódó fázis előtte viszont túl rövid volt, hogy a problémákat átgondoljuk, és igazán újratervezzük az életünket. Ezért most minden még súlyosabban zúdult ránk!
Miért, miért, miért? Sajnos erre igazán nincs jó válasz. Tény, hogy egyre több ember vált érintetté, akár úgy, hogy megbetegedett, akár úgy, hogy elvesztette szeretteit. A félelem, a szorongás kerít-e hatalmába, vagy az aggódás, düh, és tehetetlenség érzése? Egyik sem igazán pozitív.
A korábbi pszichés problémák felerősödhettek, és bekerült még mellé a gyász, a veszteség egyre fájdalmasabb élménye is. Megjelent a „karanténfáradtság”, ami kimerültséget, feszültségérzést, ingerlékenységet, szorongást, motiválatlanságot, a teljesítőképességünk csökkenését is okozhatta. Ráadásul étkezési és alvási szokásainkban is rögzülhettek zavarok, a társas kapcsolataink visszaszorulásáról, beszűküléséről nem is beszélve. A kevesebb mozgás, a belső feszültségek hatására könnyen felkúsztak a kilók: ennek önértékelésünkre való hatása negatív lehetett.
A szintén feszültség oldására használt éjszakába nyúló kütyüzés teljesen felboríthatta az alvási ritmusunkat, de a szorongás is okozhat rossz alvásminőséget. Ettől a napközbeni feladatainkra bizony nem ugyanúgy tudunk fókuszálni.
A második hullámhoz és a karanténfáradsághoz jött még ősz végén a védőoltások körüli bizonytalanság. A „mindenki virológus” hozzászólások pedig csak tovább fokozhatták a feszültséget és tanácstalanságot. (Ilyenkor látszik igazán a közösségi média felelőssége, és zavarkeltő hatása.) Krízisben – és ez a világ járvány az – túlélő üzemmódban vagyunk, sok szélsőség belefér, de önreflexió nélkül könnyen belecsúszunk olyan szokásokba, amelyek korábbi értékeinkkel ellenkeznek, úgy mint a szabályszegések, alkohol- és droghasználat, destruktív (mások ellen irányuló) és öndestruktív (önsértés, öngyilkosság) cselekvések.
Az eddig említett négy fázis újra és újra kezdődő spirálja minden hullámmal mélyebbre húzhatott minket.
Miként tudok ebből felállni? Akarok ebből felállni? Vagy hagyom, hogy lehúzzon? Hol tartunk most? Milyen változásokat éltünk meg az elmúlt 16 hónapban? Mit tanultunk magunkról? Miben lettünk erősebbek? Mi az, amit jobban értékelünk? Mit tudunk jobban elengedni?
Talán most már a harmadik hullám után látjuk, hogy a cél nem az, hogy a régi életünket visszakapjuk, hanem hogy bátran tervezzük újra a mostanit! Vegyük sorra saját erőforrásainkat, amit esetleg az elmúlt másfél év alatt is megtapasztaltunk, hogy segített! Természetesen ezek nagy akaraterőt és önkontrollt igényelnek, most azonban az elmúlt másfél év után sokan küzdünk önszabályozási deficittel. Kutatások igazolják azonban, hogy az önkontroll visszanyeréséhez leginkább pihenésre, kikapcsolódásra és megfelelő alvásra van szükségünk. Ezért érdemes átgondolni, hogy mi tölt fel lelkileg vagy fizikailag? Mi kapcsol ki mentálisan? Mire vágyom, és mit kell azért megtennem? Mit kéne még megtennem a saját jóllétemért?
A kapcsolati és az életmódbeli veszteségek megélése mindenkinél más és más. A régi dolgokat elsiratni, elfogadni, hogy már nem lesz semmi olyan, mint 2019-ben, nem megy egyik napról a másikra. De a fenti dolgokról gondolkodva talán reménytelivé válhat, hogy ha más is lett a világ, azért még élhető maradhat.
Újra egyensúlyba kerülhetünk! Kialakíthatunk jó szokásokat, például rendszeres testmozgást – nagyon felkapott lett az Országos Kéktúrázás is sokak körében. Most pedig már újraindult a hazai turizmus, és szép lassan külföldre is lehet majd bátrabban menni. Persze lehetnek visszaesések, de az újranyitás reménnyel teli.
Netán most jobban megértettük a sokszorosan online és bezárt életünkből, hogy a gépezés, netezés vagy más, feszültségoldó szerek (pl. alkohol), hosszú távon nem jó megküzdési módok, de lehet hasznosan is felhasználni. Segíthet az aktív foglalatosság: hobbikertészet, kutyasétáltatás, fotózás stb. Szükségünk van a relaxálásra, pihenésre, a félelmeink „kibeszélhetőségére” valakinek.
Végre újra meg lehet ölelni egymást, fizikai közelségbe kerülhetünk újra szeretetteinkkel. Kezdünk kijönni a gödörből, és új egyensúlyi helyzetbe kerülni.
Fontos azonban látni, hogy visszaesések, traumatikus képek, félelmek, gondolatok, fáradtság, letargia még újra és újra ránk törhetnek.
De ha az elmúlt másfél év alatt összegyűjtöttünk egy jó kis megküzdési eszköztárat, akkor lesz mindig mihez nyúlni, ha kicsit visszacsúsznánk is.
Bármi is történik az életemben, amit elsőre lehet, hogy rosszként élek meg, sőt tehetetlenséggel és félelemmel tölt el, hiába keresném rá a magyarázatot, a tényen nem tudok változtatni. De mint a korábbi cikkeimben bemutatott élethelyzetekben is láthattuk, hogy sokan, ha elsőre nem is értették, hogy mi miként történhetett meg velük, de hitték, hogy Isten jó és jót akar! Így tudták meglátni, hogy miként lehet az új helyzettel együttélni, és hogy mit tanít ez nekik. Milyen csodát tud Isten végbevinni bennük és általuk, hogy „így nyilvánvalóvá váljanak rajtuk keresztül Isten tettei!” (Jn 9,3).
Végezetül mindannyiunkat reménnyel tölthet el a Szent Pált is megerősítő mondat: „elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében” (2 Kor 12,9).
Ha nagyon elakadtnak érzed magad, vagy ilyen embert látsz a közeledben, akkor bátran kérj segítséget:
Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!
Fotó: Nyitókép: Pixabay / marcinjozwiak, belső képek: Pixabay / 1. Free-Photos, 2. cocoparisienne, 3. papagnoc
Az üzletek már egy hónapja karácsonyi üzemmódra kapcsoltak, megnyíltak az adventi vásárok és (nem vicc!) már karácsonyi koncertre is beülhettünk (volna) a héten, jóllehet csak az előttünk álló vasárnapon kezdődik az Advent, a ...
Üres tekintettel magunk elé meredve ülünk, habár tudjuk, hogy rengeteg a feladat, de legszívesebben valahol egészen máshol és egészen mással foglalkoznánk. Ismerős érzés? Akkor lássuk, mit tehetünk!
