Van ott Valaki? Közelítések a karácsony titkához

Egy ismerős családban történt, hogy a kisiskolás gyerekek olyan gyakran és határozottan faggatták a szülőket arról, ki is hozza valójában a karácsonyi ajándékot, hogy a szülők arra jutottak, talán ideje lenne új alapokra helyezni a családi ünnepet. Az anyuka így mesélte el a történteket:

Tudtam, hogy az osztálytársaik és a barátaik nagy része még abban hisz, hogy karácsonykor a Kis Jézus vagy az angyalok hozzák az ajándékot, így magamtól biztosan nem jutott volna eszembe, hogy „tiszta vizet öntsek a pohárba”. De amikor a kislányom a szemembe nézett, és azt mondta: „Mondd meg az igazat!”, úgy éreztem, nem tehetek mást. Azt mondtam, igen, a csomagokat mi tesszük a fa alá, de a szeretet indít minket erre. Karácsonykor Jézus születésnapját ünnepeljük, és a szülinapokon ajándékot is adunk az ünneplés részeként. A válaszra mindkét gyerekünknek elakadt a lélegzete, majd pár másodperces csend után keservesen zokogni kezdtek. Nagyon rosszul érintett a dolog, úgy éreztem, szülőként csődöt mondtam. „De hát, ti kértétek, hogy mondjam meg az igazat…” –próbáltam mentegetni magam. „Hazudhattál volna!” – felelték kórusban, és tovább hullatták a krokodilkönnyeket.

Ez a történet egyrészt azt erősítette meg bennem, hogy a szülőség valóban állandó jelenlétet kívánó, összetett dolog. Nagyfokú érzékenység, rugalmasság, és a gyerekeink személyiségének és valódi szükségleteinek alapos ismerete szükséges hozzá. De ezenfelül kellő önbizalom és optimizmus is: az újrakezdéshez, ha úgy érezzük, hibáztunk, vagy ha kevésnek érezzük magunkat a feladathoz.

Másrészt a gyerekek reakciója és saját emlékeim alapján töprengeni kezdtem, mi az a minőség, amit a karácsonyhoz és annak kapcsán például az angyalokhoz kötünk? Arra jutottam, hogy egy olyasfajta szeretet, amely elemel a hétköznapoktól, amiben fel lehet oldódni a nehézségektől függetlenül, vagy éppen a nehézségek közepette is.

Selma Lagerlöf egyik karácsonyi történetében[1] az év legsötétebb éjszakáján egy ember felkerekedik, hogy parazsat szerezzen a tűzgyújtáshoz, hogy újszülött gyermeke és felesége megmelegedhessen. Mivel a városban nem kap segítséget, a távolban lobogó tábortűz felé indul. Ott először kutyák támadják meg, majd alvó birkák nehezítik meg a haladását, végül a mogorva pásztor hozzávágja a botját. Ráadásul, még eszköze sincs, amivel a forró parázsból vehetne. Mindezek ellenére nem történik baja, és sikerül a parázsból vennie.

A pásztor azt kérdezi magától: „Micsoda éjszaka lehet ez, hogy a kutyák nem harapnak, a juhok nem félnek, a botom nem talál és a tűz nem éget?”

Kíváncsiságában pedig követni kezdi az idegent, aki egy sziklabarlangnál áll meg. Ott a pásztor egy csecsemőt vesz észre a hidegben. Segíteni akar rajta, ezért ráteríti báránybőr kabátját. Abban a pillanatban felnyílnak a szemei, angyalokat lát, éneket hall, és nagy boldogság tölti el. Azt is megtudja, hogy a kisded isteni gyermek.

Ha csak azt a részét nézzük a történetnek, amikor a pásztor nagylelkű volt, átsiklunk olyan részletek fölött, amelyek nagyon is fontosak. Vegyük észre, hogy a pásztornak volt honnan fejlődnie. Amikor felpillant az idegenre, azonnal hozzávágja a botját. A vadállatokat vagy a veszett kutyákat szokás így elkergetni, nem az embereket. S bár a pásztor elcsodálkozik, amikor a bot elkerüli a férfit, hamarosan már azt figyeli nagy élvezettel, hogy annak eszköze sincs a parázs elviteléhez.

A családjáért aggódó férfi szintén sok mindent gondolhatott volna, mire megszerezte a parazsat: Az a tábor túl messze van. Megharapnak a kutyák. Nem érem el a tüzet, elállják az utamat a birkák. A pásztor a botjával az életemre tör. Nincs is szeneslapátom. Különben is, miféle apa vagyok én, hogy barlangban alszik a családom? De mindezek ellenére megy tovább…

Hogyan hat mindez a pásztorra? Egyrészt megrémül, másrészt elcsodálkozik. A férfi nem próbálja meg megbosszulni, hogy megdobták, nem szidja a pásztort a kárörvendéséért, és nem marad ott prédikálni sem. Megy a dolgára. A pásztor viszont kíváncsi lesz. Úgy érzi, hogy van itt valami több, mint amit lát, és a végére akar járni.

A férfi nem zavarja el a pásztort, amikor az követi. Végül mindketten a jászolnál kötnek ki. Annyira jó volt a pásztor, hogy neki jutott a megtiszteltetés, hogy segítsen? Annyira kiváltságos volt a férfi (József), hogy ideálisak lettek volna a körülményei?

Mindannyian voltunk már parázskérő idegenek vagy segítséget nyújtó pásztorok. Számomra a történet nem a tökéletességről, hanem az apró lépések megtételéről szól.

Hogy megyünk tovább a nehézségek ellenére, akkor is, ha közben hibázunk. Mert kíváncsiak vagyunk, és azt érezzük, van itt valami. Talán van ott Valaki.

Elgondolkodtam, nekem mi ad erőt a bevezetőben említett családéhoz hasonló helyzetekben? Egyrészt az, hogy tudom, úgysem kontrollálhatok mindent. Minden igyekezetem ellenére mégiscsak ember vagyok, a magam korlátaival. Másrészt, azt tapasztaltam, hogy néha a hibáimnak, nehézségeimnek vagy hiányosságaimnak is megvan a maguk helye, amennyiben lehetőséget adnak a másiknak, hogy egy adott helyzetben ő növekedhessen, ő lehessen nagylelkű, vagy ő tehesse meg azt a plusz egy lépést. Nem erre vágyunk mindannyian? A kultúránkat észrevétlenül is átszövő, alapvetően jóra törekvő elképzeléssel ellentétben, mely szerint (az itthon december 6-án, az angolszász kultúrában pedig karácsonykor érkező) Mikulás „tudja, hogy ki volt jó vagy rossz”, és annak megfelelően hoz ajándékot vagy virgácsot, a karácsony talán mégsem arról szól, hogy azt kapjuk, amit kiérdemeltünk.

A legnagyobb varázslat talán pontosan az ingyenességben rejlik: jót tettem vagy rosszat, vagy éppen semmit, valaki mégis szeretett.

^{[1] Lagerlöf Selma: Krisztus-legendák. Ford. Leffler Béla. Franklin Társulat, Budapest. Elektronikus változat: https://mek.oszk.hu/17200/17251/pdf/17251.pdf}