Letűnt korok elmúlt szépsége – 5 filmdráma a ’90-es évekből

Van egy olyan berögződésem – és lehet, hogy a filmekhez nálam sokkalta jobban értő kollégák megmosolyognak érte –, de számomra a filmművészet aranykora az 1990-es évek, már ami a drámákat, a komoly történeteket illeti. Csupa klasszikus műadaptációt köszönhetünk ennek az évtizednek, úgymint a Jane Eyre, a Büszkeség és balítélet BBC-sorozata, vagy olyan örökzöld alkotásokat, mint a Forrest Gump, a Titanic vagy a Ryan közlegény megmentése.

Nekem úgy tűnik, ennek az időszaknak kellően letisztult, érett és realisztikus filmeket köszönhetünk. A képi világ leginkább hasonlít a valósághoz (nincsenek a képkockák telefilterezve), esztétikusak és jól követhetők az operatőri munkák.

Nincs annyi pörgés, de nem is túl lassúak ezek a filmek, egyfajta optimális tempót diktálnak.

Akkoriban még a magyar szinkron is ott tartott, hogy elég idő- és energia jutott a fordításra, a vígjátékok szövegeit is szellemesen magyarították.

Az alábbiakban öt olyan, kosztümös drámát ajánlok, amelyek szép és mély filmek, akad köztük komolyabb és könnyedebb, de mind értéket képvisel, nem mellesleg pedig visszarepítik a nézőt egy letűnt korba…

Az ártatlanság kora (1993)

Mikor minden klappolni látszik, mikor az élet nagy fordulópontja előtt boldognak tűnik a jelen, egy váratlan találkozás és a társadalom képmutatása egyszerre más színben láttatja a világot. Az 1870-es évek New Yorkjában Newland Archer éppen elvenni készül azt a lányt, akit a tökéletes választásnak gondol, és hamarosan rá kell döbbennie, micsoda kettős mérce és üresség jellemzi a New York-i társasági életet és öntelt krémjét. Newland úgy küzd saját érzelmei ellen, hogy közben nem az elit, hanem végül a saját erkölcsi iránytűjének akar megfelelni, és ahhoz szilárdan tartani magát.

Szemet gyönyörködtető operatőri munka, látványos beltéri és kültéri jelenetek, díszes ruhák fokozzák a látványt, amely mintha valóban egy „ártatlan” kort akarna megeleveníteni. A film sokadik elévülhetetlen erőssége a tökéletes színészi játék: Daniel Day-Lewis, Michelle Pfeiffer és Winona Ryder is a lehető legjobb formájukat hozzák, és ettől lesz rendkívül szívszorító, emberi és szánandó a kibontakozó, sorsszerű szerelmi háromszög.

A hűségről, a kitartásról, a változásról, a reményről és a csalódástól való félelemről egyaránt szól Az ártatlanság kora, és arról, hogy az ember bizonyos ponton túl már nem tudja visszacsinálni a dolgokat. A szereplők sorra lépik át ezeket a pontokat, visszafordíthatatlanná téve sorsukat. A döntések közötti vergődés, az erkölcsös én harca az ösztönlénnyel teszik még életszagúbbá ezt az időtálló drámát.

_{The Age of Innocence. Amerikai történelmi romantikus filmdráma, 1993, rendező: Martin Scorsese}

Kisasszonyok (1994)

Sokan sokféleképpen adaptálták már Louisa May Alcott regényét, a Kisasszonyokat. A többi feldolgozást nem láttam, így arról nem tudok nyilatkozni, de az 1994-es változat remekmű, és nemcsak szerintem. Gillian Armstrong rendezésében olyan szereplőgárdát vonultat föl, akiknek többsége azóta nagy névvé nőtte ki magát a színészi szakmában: Winona Ryder, Christian Bale, Claire Danes vagy Kirsten Dunst. A kevésbé ismert nevek játéka is nagyszerű – élettel és sokféle érzelemmel töltik meg ezt a kedves-szomorú, víg-tragikus történetet.

A 19. század közepén, az amerikai polgárháború alatt a családfő távollétében Mrs. March igyekszik négy lánya, Meg, Jo, Beth és Amy számára biztosítani a jelent és a jövőt. A négy lány négy különböző személyiség, de testvéri szeretetük és közös színjátszó szenvedélyük összetartja őket. Mind a négyüknek külön utat kell bejárniuk, hogy megtalálják önmagukat és a társadalomban betöltött szerepüket nőként. A leghangsúlyosabb Jo karaktere, akit az irodalmárok szerint Alcott saját magáról mintázott meg: Jo írónő szeretne lenni, és nem akar konvencionális nőként megöregedni…

Különleges atmoszférájával, kisebb-nagyobb örömeivel és tragédiáival ez a film igazi családi és felnövéstörténet, amely a nőiség kérdéseit boncolgatja egy olya korban, amikor a fiatal lányok lehetőségei meglehetősen korlátozottak voltak.

_{Little Women. Amerikai történelmi filmdráma, 1994, rendező: Gillian Armstrong}

Értelem és érzelem (1995)

Jane Austen számos művét vitték már filmvászonra: a 18–19. század fordulóján élt írónő történetei a régens korabeli Angliában játszódnak. Filmkritikusok és divattörténészek sora szokta értékelni a Austen-adaptációk hitelességét, korhűségét, és ezek közül kiemelkedik az 1995-ös Értelem és érzelem.

E film is hemzseg a színészóriásoktól: Emma Thompson, Kate Winslet, Alan Rickman, Hugh Grant mind megmutatják kiemelkedő tehetségüket (bár néhányuk kissé idős már a szerepéhez). Az apjuk halála után örökség nélkül maradt, rokonokra szoruló Dashwood-nővérek sorsa bontakozik ki előttünk: a két idősebb lány, Elinor (Thompson) és Marianne (Winslet) keresik a szerelmet és célt fiatal életükben. Vajon sikerül-e elkerülniük az érdekházasságot, megtalálni a boldogságot?

A mély érzelmek mellett újra meg újra átjárja a filmet a humor és a derű, egyfajta könnyed bájt szőve a drámába, amely egyszerre épít a véletlenekre és a sorsszerű fordulatokra. A csodaszép látvány – az 1800-as évek eleji vidéki angol báj – és az erős rendezés egyaránt emelik e filmtörténeti klasszikussá vált alkotást. (Külön érdekesség, hogy ezt az ízig-vérig angol történetet a tajvani Ang Lee vitte vászonra.)

_{Sense and Sensibility. Amerikai–brit kosztümös filmdráma, 1995, rendező: Ang Lee}

A szibériai borbély (1998)

Azt hiszem, nem kapott kellő figyelmet ez az orosz–amerikai közös produkció, amely talán az egyik legszebb, legmegfogóbb történet a szerelemről és kitartásról (az Oscar-díj jelölésről is egy technikai malőr miatt maradt le).

Nyikita Mihalkov orosz rendező és Rüstəm İbrahimbəyov azeri forgatókönyvíró története egy, a cári Oroszországba érkező gyönyörű amerikai hölgy, Jane körül forog, aki megbízója küldetését teljesíti: el kell nyernie Alekszej nagyherceg támogatását Mr. McCracken grandiózus új találmányához, a „szibériai borbély” becenevű favágó gépezethez. Jane orosz útja során sorsszerű találkozásokat él át , melyekből csupa bonyodalom származik.

A fordulatokban bővelkedő filmben a cári Oroszország eltűnőben lévő, művelt katonai kultúrája és az orosz forradalom előtti időkben már meglévő szibériai büntetőtelepek mind megmutatkoznak. A vegyes (angol, amerikai és orosz) színészgárda hiteles játéka még drámaibbá teszi az eseményeket, amelyek a katarzishoz vezetnek. Itt is központi kérdés a hűség, a kitartás, leghangsúlyosabban viszont az őszinteség, illetve annak hiánya vonul végig a kereken háromórás alkotáson.

Vajon meddig kell cipelnünk egy-egy bűnünk terhét? Lehet-e szó minden esetben feloldásról, megoldásról?

_{The Barber of Siberia / Сибирскій цирюльникъ. Orosz–francia–olasz–cseh–amerikai filmdráma, 1998, rendező: Nyikita Mihalkov}

Anyegin (1999)

Gyermekkoromból jól emlékszem a film plakátjára, amely buszmegállókban és az utcán is előfordult Budapesten. Már akkor megfogott a csodaszép női arc (Liv Tyler – Tatjána), és elhatároztam, ha nagyobb leszek, meg fogom majd nézni ezt a filmet.

És felnőtt fejjel nem kellett csalódnom… A melankolikus és komor hangulatú alkotás komolyan veszi Puskin művét. Ralph Fiennes Jevgenyij szerepében életunt, élces dekadens úrifiú, akinek kiégettsége egyre fokozódik, majd hosszú vezeklésbe csap át. Tatjána vele szemben szinte világít a sötét vásznon, és olyasfajta lelki tisztaságról és erkölcsi szilárdságról tesz tanúságot, amely példaértékű.

Bár a stáb egytől-egyig brit és amerikai színészekből áll, mégis hitelesen adják át nekünk a 19. század eleji orosz világot, melyet a zene és a kosztümök igyekeznek még hitelesebbé tenni. A dráma elkerülhetetlen, és ha a néző ismeri is az alaptörténetet, mégis együtt reménykedik a szereplőkkel, akik nem tudják elkerülni sorsukat.

Ha mást nem is tanulunk belőle, az önsorsrontást mindenképpen plasztikusan mutatja be nekünk az Anyegin, és óva int minket attól, hogy hagyjuk: életünk szeretet és önzetlenség nélkül teljen el és múljon el értelmetlenül. Föl kell tudnunk ismerni és el kell tudnunk fogadni ugyanis a szeretetet, még akkor is, ha nem érezzük magunkat méltónak rá.

_{Onegin. Brit–amerikai romantikus filmdráma, 1999, rendező: Martha Fiennes}