A magyar nyelv összeköt minket

Olvasási idő: 5 perc

_{Himnusz-szobor, Budakeszi (alkotó: V. Majzik Mária, 2006, fotó: Wikimedia Commons)}

Bessenyei György és Kazinczy Ferenc korából származik a gondolat, hogy „mindenki magyar, aki magyarul beszél” – ezen eszmét sokan sokféleképpen értelmezték, és sokféleképpen ki is lehet egészíteni.^[1] Ami biztos, hogy a sok megosztó ideológia, elválasztó tényező és a kultúránk polarizáltsága ellenére a legalapvetőbb nemzeti minimum talán a magyar nyelv, amelyhez határon innen és túl, szerte a nagyvilágban hajlamosak vagyunk érzelmesen viszonyulni.

Számos művész, író, költő, nyelvész fogalmazott meg mély és rendkívül cizellált gondolatokat az anyanyelvéről, de talán az egyik legegyszerűbb és legmegrendítőbb az, ahogy Ágnes, a ’60-as években Kubába szakadt fizikus hölgy fejezi ki magát elcsukló hangon a tíz évvel ezelőtti, Havanna, csak oda című dokumentumfilmben: „a magyar nyelv, az az emberben nagyon-nagyon mélyen van”.

A sokféle tragikus következményt kiváltó Trianoni békediktátum dátumával egybeeső nemzeti összetartozás napja kapcsán arra voltunk kíváncsiak, hogyan éljük meg ma az összetartozást, egységet a nyelvünk felől közelítve. Válaszadóink a személyes, de bizonyos pontokon különböző tapasztalataikat osztják meg: a Budapesten dolgozó Balázs Erzsébet Emese Erdélyből, és a szintén Budapesten egyetemen tanuló Bakoš Orsolya Virág Felvidékről.

Sokak szerint a nyelvek különbsége mára már az AI segítsége miatt nem akadály a kommunikációban. Mégis, a technikai hasznosság mellett van valami jelentősége. Mit jelent számodra, ha egy emberrel az anyanyelvén tudsz beszélni, illetve ha mások magyarul szólnak hozzád? Miben más, mintha angolul, románul (szlovákul) stb. beszélgettek?

Bakoš Orsi: Számomra teljes mértékben más, hiszen a magyar az egyetlen nyelv, amelyben a legpontosabban tudom magam kifejezni. Ugyanakkor boldogsággal tölt el, ha valakivel az anyanyelvén beszélhetek, hiszen felismerem benne azt a nyugalmat és biztonságot, amit én is érzek, ha magyarul beszélhetek.

Balázs Emese: Magyar anyanyelvem egy kimeríthetetlen kincsesbánya. Könnyebben kifejezem magam, és ebben a szinonimák is segítenek. Vannak helyzetek, amiket idegennyelvre fordítva nem tud visszaadni az ember: ez a magyar nyelv sajátossága.

A romániai oktatásban mindenki számára kötelező tantárgy az ország hivatalos nyelve, ráadásul érettségi vizsgatárgy a román nyelv. Ezt a nyelvet ritkán beszélem, olykor hivatalos ügyintézéskor vagy olyan helységben, kereskedelmi egységben, ahol magyarul nem érvényesülnék.

Örülök, amikor egy idegen anyanyelvű ember érdeklődéssel van a magyar nyelv iránt, megtiszteltetésnek érzem. Ilyenkor segítőkész, türelmes vagyok, megválogatom a szavakat, és inkább egyszerűbben, érthetően fogalmazok.

Országhatárokon innen és túl sokféle kulturális közegben, eltérő családi hagyományok között élünk. Magyar nyelvünk mégis összeköt. Hozzájárul(hat)-e ez szerinted és a tapasztalatod szerint az együvé tartozás érzéséhez?

Orsi: Valamilyen szinten mindenképpen, azonban én nem feltétlenül érzem magam elhatárolva. Magyarnak tekintem magam, de sosem jutott eszembe, hogy ne lennék magyar… Ugyanakkor bárhol is voltam eddig a világban, amint más magyarokkal találkoztam, mindig izgatott lettem és a szituáció mosolyt csalt az arcomra.

Emese: Van egy origó, ami jelen esetben a közös anyanyelvünk, miáltal együtt dobban a szívünk. Ennek egyik példája számomra a Csíksomlyói búcsú, ahol az ember – vallási hovatartozástól függetlenül – a székely és a magyar himnuszok éneklése közben máris bekerül a magyarság vérkeringésébe.

Az együvé tartozás élménye képes országhatárokat lebontani, összekovácsolni, és ennek éltető ereje a közös nyelv, a magyarság-tudatunk, ami alapot ad a kultúránk, hagyományaink és közös értékeink nemzedékről-nemzedékre való áthagyományozására.

Mit gondolsz a magyar nyelvről? Mire, milyen közegben használod?

Orsi: Az anyanyelvem. Mindig is használtam, még akkor is, ha nem éppen magyar közegben voltam. Magyarul tanulok, magyarul gondolkodom, és magyarul is álmodok. Persze, felvidékiként családon belül használunk szlovák kifejezéseket, de nem annyira meghatározó ez a mennyiség.

Emese: Édes anyanyelvemet a magyar és a székely tájnyelv fűszerezi, így egyetlen és páratlanul felbecsülhetetlen érték számomra. Eszerint érzek, gondolkodok, beszélek, imádkozok, olvasok, írok, álmodok…

Gróf Széchenyi Istvánnal együtt vallom: „nyelvében él a nemzet”. Öröm tölt el, amikor külföldi nyelvészek, de összességében bárki méltatja a magyar nyelv egyediségét, szépségét és gazdagságát.

A nálatok otthon beszélt nyelvjárás, szóhasználat nagyon eltér attól, amit most, jelenlegi lakhelyeden a munkatársaiddal használsz? Tudsz mondani néhány példát a ti régiótok „dialektusára”, különösségeire?

Emese: Például azáltal lehet valakit beazonosítani, hogy hova valósi, miszerint „á vagy é vagy egyéb betűsön” beszél. Főként falvakban a fehérnép megnevezést a nő beazonosítására használják, és lapítót mondunk a vágódeszkára.

Egy ember életkorát meghallva Isten éltesse! a válaszunk, amire rögtön érkezik a válasz: nekem most nincs születésnapom.

Amikor a családtagjaimmal beszélek akár személyesen, akár telefonon, mindig átváltok otthoni nyelvezetre, azaz nem az irodalmi magyart beszélem, bár általánosságban most már nagyon kezd egybeolvadni, hiszen szeretek választékosan kommunikálni.

Tény, hogy az elcsatolt régiókban az ország nyelve hatással van a magyar nyelvre. Ez megnyilvánul a hanghordozásban, a mondatszerkesztésben, az átvett (jövevény) szavakban, a román szavak magyarosításában, és fordítva, amely jelenség gyakran előfordul a helységek megnevezésénél, a hétköznapi beszédben…

Orsi: Azt mondanám, hogy tekintve, hogy egy határmenti városban születtem, nem igazán akad sok példa dialektusra. Sok ismerősöm sokáig nem is sejtette, hogy szlovákiai vagyok, több esetben is csak a véletlenszerű, otthon használt szlovák kifejezés használata árulta el származásom.

Fiatalként olvastad nagyszüleid, őseid levelezéseit? Milyen érzés volt? Az ő nyelvük hasonlított a miénkhez?

Orsi: Mind a négy nagyszülőm nyolcvan év alatti, és tekintve, hogy csak az ő levelezésük olvastam, nagy eltéréseket nem igazán tapasztaltam. Ami feltűnt viszont, az a kézírás volt. Őseink sokkal jobban figyeltek a kézírás esztétikájára, mint a mi generációnk.

Hogyan szoktak az emberek reagálni, ha a pestiestől eltérően beszélsz? Ebből származik, előnyöd, hátrányod?

Orsi: Sosem ért ez miatt negatív vélemény, komment, szinte mindig jót nevettünk azon, ha valamit máshogyan mondtam. Maximum baráti vita alakult ki, de az is csak a vicc kedvéért.

Emese: Mindenki magyarul beszél, s mégsem értjük egymást… Manapság már nem izgulok, hogy miként fogalmazzak, hiszen a fővárosban olyan sokan megfordulnak, hogy az itt élő emberek immunissá váltak a sokféle tájszólásra. Talán már nem annyira feltűnő, hogy nem pesti születésű vagyok, hacsak a tessék szó helyett nem a kérem szóval kérdezek vissza. Nem kifejezetten fülbemászó hangzású számomra, amikor a személynevet határozott névelővel említik.

Negyed évszázaddal ezelőtt egy társaság a beszédem alapján Kecskemét környékéről származónak azonosított be.

Bizonyos helyzetekben szívesen alkalmazom az odaillő régi magyar közmondásokat, szólásokat, s bár néha mókásnak hangzik, mégis gyakran furcsán néznek rám, viszont ez legalább kissé kibillent a hétköznapi forgatagból.

^{[1] Vö. Bíró Ferenc: A legnagyobb pennaháború. Kazinczy Ferenc és a nyelvkérdés (Budapest, 2010). 117, 201, 416. oldal}