Templomok szerelmese – Ország Lili képei

Ország Lili képeiből utoljára 2017-ben rendeztek nagyszabású tárlatot (Árny a kövön) a Magyar Nemzeti Galériában, s jelent meg széleskörű levelezéséből egy impozáns kötet „…a világból a fényeket…” címen. Köztudott, hogy Pilinszky János nagy tisztelettel adózott a művészetének, nyitott meg Ország Lili-kiállítást, 1978-ban a Vigiliában közölt Ország Lili búcsúztatója című írásában a következőket olvassuk: „Halálod – ha lehet – egy még nagyobb föladatot ró rád. Segíts élni bennünket, ha másként nem, kezed halálon túli, utánozhatatlanul, egyedül a holtaknak kijáró szelíd útmutatásával: hogy lépjünk be, és járjuk végig mi is azt a bizonyos labirintust, amit te megjártál, hogy egyszer mi is hasonlóak lehessünk tehozzád. Ámen.”

Az ötlet egyszersmind magától értetődő, és nagyszerű: képek szemmagasságban, képek a téglafalakon, annak tudatosítása érdekében, hogy Ország Lili művészete, gondolkodása nem ismert és nem fogadott el semmilyen határt, nem volt keretbe foglalható, alkotóként határokat és tereket lépett át, egy/több univerzum magában foglalására vállalkozott.

Az 1926-ban, Ungváron született Ország Lili olyan mestereket tudhatott magáénak a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, mint Szőnyi István és Berény Róbert. Munkássága szerteágazó, mindig kísérletező. A kor olyan kiemelkedő művészeivel állt baráti és munkakapcsolatban, mint például Bálint Endre vagy az Európai Iskola művészeinek köre. 1960-tól 1978-ban bekövetkezett haláláig az Állami Bábszínház tervezőjeként dolgozott.

A kiállítótérben szembejövő kurátori beköszöntő a tudomásunkra hozza, hogy Ország Lili nagy vágya volt, hogy templomokat fessen ki. Mint írta 1960-ban barátainak:

„Állati munkakedvem van! Legszívesebben nekiesnék a templom falainak, nem tudnátok róla levakarni, míg be nem festem az egészet. Na majd építünk egy templomot”.

Jó ötlet volt ebben a „templomi belsőben” helyezni el Ország Lili képeit, szinte majd minden műve egymást összekötő labirintus, templomhajó, a misztérium, a valóságon/érzékelésen túli valóság földi megnyilvánulása.

_{De Profundis (1967, fotó: Kiscelli Múzeum FB oldala)}

A kiállításon találkozhatunk az ötvenes években készült, a humorból és a játékosságból mit sem engedő kollázsaival: hol egy a párizsi Eiffel-toronyból kiemelkedő, már-már Luis Buñuel szürrealizmusára emlékeztető kéz, hol egy frakkot viselő, kezében fejet tartó torzó lepi meg a látogatót. A kollázsok közül nem egy most látható először nyilvánosan.

A jól eltalált magyarázószövegekből személyes dolgokat tudhatunk meg róla/tőle, például, hogy munka közben szívesen hallgatott zenét, jegyzetfüzetében gyűjtötte, mikor és mi szólt. Nagybetűvel írta Vivaldi L’Estro Armonico – 12 Concertos, Op. 3 mellé, hogy „Legszebb, amit zenében hallottam!!!!!”

A tárlat legmegrázóbb darabjai közé alighanem a cipős és sírköves képek tartoznak. Négy cipős képet készített a festőművész, amelyek mindegyikét a Nyomorék Gyermekek Országos Otthonában (ma: Mozgásjavító Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény és Kollégium) megismert ortopéd gyerekcipők ihlettek. Mint ismeretes, a Második világháború alatt a zsidó származású gyerekeket a szomszédos épületben kialakított gettóba deportálták, s a nyilasok 1944-ben nem egy védtelen gyermeket meggyilkoltak közülük. A fekete cipők felidézik a mára láthatatlan, egykori tulajdonost, aki után egy-egy tárgy maradt, abból tudhatjuk, hogy valamikor itt élt közöttünk, s gyilkosság áldozatává vált.

Ország Lili gyakorta látogatott temetőket Budaörsön, Törökbálinton, Mátraszentimrén. Édesapját börtönre ítélték, 1953-ban, a lembergi börtönben veszítette életét, és bár Ország Lilihez eljutott a hír, hogy mi történt, azt soha nem tudta meg, pontosan hol, merre van eltemetve az édesapja. A temetős képek az ő alakjának állítanak emléket.

Ország Lili életében kitüntetett helyet foglalt el a különböző vallások szimbólumai iránti vonzódás, s ez meglepő módon kényelmesen megfért az ezotériával és a kozmológiával.

Egyes, a tárlaton külön kezelt képein föld alatti figurák, halottak, csillagok, a Hold tűnik fel. Ország nem zárkózott el a kabbalától, a számmisztikától, a grafológiától, az asztrológiától. Nagy hatást tett rá Wictor Charon (Scherbák Viktor) – Szepes Mária író testvére – gondolkodása, filozófiája.

A hatvanas évek végén – köszönhetően az Olaszországban tett utazásoknak – erőteljesebben jelentek meg művészetében a vallásos motívumok, elemek, ekkoriban készült Ikonfal-sorozata, amely új korszak a pályáján. „Nekem mindegy, milyen templomba megyek, ha templom az a templom. Csak a formaságokat nem szeretem, ahova bemennek traccsolni. Egy ilyen vasárnapi templom, amit én láttam, nekem nem templom. De ezt ugyanúgy vonatkoztatom a szombati templomokra is, meg más templomokra is. A templom az az emberben belül van, ahhoz nem is kell egy épület tulajdonképpen” – mondta 1964-ben. Ikonjai, labirintusai, templomai, egymásra helyezett, egymáson elmosódó rétegei, felületei új dimenziókat tárnak fel, egy másik világ létezését feltételezik, amely világban, térben az ember otthonosan mozoghatna, amennyiben az itteni világ nem fedné el, zárná el az odavezető utakat. Ország Lili végigment ezen az úton, a világ támasztotta akadályokat elhárította, mint Szent György a sárkányt, legyőzte, s egy másik, valóságosabb világ tudósítójaként, rekonstruálójaként, festőjeként elhozta nekünk. A keresztény szakralitás szintén előbukkan például az Oltár gyermekkel/Barlang és a Betlehem/Születés című munkákban.

A keresztény hagyományt átélhetően visszaadó képein minden testközelivé alakul, Jézus Krisztus jelenidejűsége mögött eltörpül a tőle elválasztó több ezer év: itt van, velünk van, Ország jól közelíti meg az ábrázolhatatlant, az elmondhatatlant.

A megdöbbenés és az áhítat között született tárlat emlékezetes élményt nyújthat bárkinek, aki bátran, kíváncsian lép be ebbe a térbe, és szabadon átengedi magát annak, hogy Ország Lili képei vezessék, mint Vergilius Dantét.

A kiállítás megtekinthető április 6-ig a Kiscelli Múzeumban.