A művészet ereje – interjú egy szegedi egyetemistával

^{Kezdőkép: Szeged, Fekete Ház, 2024. május 2. Jobbra az interjú alanya, mellette diáktársa, Pásztor Teréz. (Fotó: Csobán Fanni Edina)}

A mai fiatalokról szólva sokszor halljuk a „gyenge”, „jogkövetelő”, „kényelmes” jelzőket. Nem tagadom, bár a huszonévesek továbbra is inspirálóan hatnak rám, ilyesféle tapasztalataim és előítéleteim nekem is bőven akadnak az ifjabb generációkat illetően. És aztán találkozhatunk olyanokkal is, akik pont a fenti jelzők ellentétét képviselik. Egyikük Zoé, az alábbi interjú alanya, aki pedig hátránnyal indult az életbe. Vallomása szerint a művészet vértezte fel arra, hogy eljusson a felsőoktatásig, és hogy a visszahúzó környezettel, a pénztelenség árjával szemben úszva elinduljon álmai megvalósítása vizein. Talán erre szoktuk a reziliencia kifejezést használni, de ez most mindegy is. Inkább hallgassuk meg őt magát!

Elmondanád, hogy lettél a Szegedi Keresztény Roma Szakkollégium tagja?

Nem vagyok cigány, de nagyon érdekel a cigány kultúra. 2022-ben kezdtem el a roma integrációs tanulmányokat hallgatni az egyetemen. Először szabadon választható tantárgyként láttam meg a Neptunban, és nagyon szimpatikus lett, később pedig felvettem minor szakként.

Az egyik oktatónk, Markócs-Mezei Tímea ’22-ben meghirdette a lovári nyelvkurzust. Két féléven keresztül jártam ide lovári műhelyre, és közben derült csak ki számomra, hogy ez egy szakkollégium, és itt laknak emberek. Először azt hittem, hogy csak és kizárólag roma diákokat vesznek fel, de Timi mondta, hogy kisebb százalékban nem romákat is. Felvételiztem, remélve, hogy talán hasonló érdeklődésű fiatalokkal találkozhatok, és akkor beszélgethetünk a roma kultúráról, és részt vehetek majd több olyan programon, ami a roma kultúrával vagy a roma integrációval köthető össze.

_{Markócs-Mezei Tímea, az SZTE Neveléstudományi Doktori Iskolájának doktorjelöltje megnyitja a kiállítást. (Fotó: Csobán Fanni Edina)}

Bekerülve a kollégiumba azt találtad, amit vártál?

Igen. A programokat, a tanulmányi részt illetően a kollégiumban sok olyan óra, olyan tevékenység van, ami a roma integrációt meg a roma kultúrát mutatja be. A hallgatótársak között pedig találtam hasonló érdeklődési körrel rendelkezőket, és nagyon értékes barátságokra tettem szert.

Nálad honnan jön ez a mély érdeklődés, mi motivált? Miért vetted fel a magyar-ének tanárszak mellé a Roma Integrációs Tanulmányok minor szakot és léptél be a roma szakkollégiumba?

Amellett, hogy nagyon szeretem a cigány művészetet, a cigányzenét, régóta küldetésemnek éreztem, hogy felszámoljam a rasszizmust, mert a családomban is vannak cigányok, és nagyon sokszor megtapasztaltam a hátrányos megkülönböztetést. Komárom-Esztergom megyében, Lábatlanon jártam általános iskolába. A mi évfolyamunkon három osztály volt, az A-ban és a B-ben voltunk húszan, és a C-ben voltak kb. tizenöten, és sokáig nem értettem, miért kell három osztály ilyen kevés gyerekre. Később esett le, hogy a C osztályban csak cigányok voltak és egy fogyatékkal élő fiú. Ez nagyon durva szerintem, az lenne a lényeg, hogy integráljuk őket, nem az, hogy kirekesszük. A tanárok részéről is érzékelhető volt a megkülönböztetés, sokszor még uszították is a gyerekeket egymás ellen.

_{Zenei pillanatok, hegedűszó a megnyitón (Fotó: Farkas Gyuri)}

Egyébként pedig sokkal otthonosabban mozgok a romák között. A cigány közösségeken érzem, hogy összetartóak, családcentrikusak, ha össze is vesznek, a család az szent. Nem kötik érdekhez egymás szeretetét, nem számít, mennyi pénzed van, milyen ruha van rajtad, hányast hoztál haza az iskolából. Hangosak, és mernek önmaguk lenni. Nagyon tetszik, hogy nincs modoroskodás, hogy „jó napot”, kihúzom magam, meg minden tökéletes, hanem őszinték, emberiek, jóval közvetlenebbek.

Az önzetlen szeretet szintén megjelenik a művészetükben, ahol egyben szókimondóbbak. Például nagyon kedves számomra Omara, Oláh Mara roma festőművésznő. Sajnos már nem él, de annyira tetszik, hogy a festményei kíméletlenül őszinték, nem rejti véka alá a véleményét, akár politikai témák is megjelennek nála. Magyar festők közül nem ismerek olyat, aki ilyen hangosan kiemel akár tabutémákat is.

_{Pillanatkép a megnyitóról (Fotó: szkrsz.hu)}

Május 2-án nyílt meg a szakkollégium kiállítása. Magam is jelen voltam, és egy színvonalas, gazdag tárlatnak lehettem szemlélője, ahol minden alkotó – köztük te is – a legmélyebb valójából adott át valamit. Hogyan született meg a roma szakkollégium hallgatóinak ez a kezdeményezése?

Roppant izgalmas volt attól a perctől kezdve, hogy ötletelni kezdtünk. Hónapok óta hetente összeültünk, mindenki elmondta, mivel szeretne készülni, aztán lassan elkezdtük megmutatni a kész alkotásokat egymásnak. Nagyon jó volt érezni, hogy nincsenek tabuk, bármilyen téma, bármilyen eszköz előkerülhetett.

Egyrészt motiváltuk egymást, másrészt pedig hatással is voltunk egymásra. A legjobb az utolsó négy-öt nap volt, amikor összeraktuk, felépítettük a kiállítást. Vittük a műveket, szögeltünk, rendezgettünk, tanácsot adtunk egymásnak, ezt egy kicsit feljebb, lejjebb, ez jobban néz ki itt. Egy célért küzdöttünk így tizenegyen, vagyis Zitával együtt tizenketten. Azt hiszem, maga az ötlet is részben tőle, a tanulmányi vezetőtől, Farkas Zitától jött, aki látta, hogy sokan tevékenykednek közülünk valamilyen művészeti ágban, és arra gondolt, hát akkor mutassuk meg, hogy kik és mit alkotnak. Ő volt az ötlet gondozója és kivitelezője is. Egyébként egy kicsit meglepett, hogy nem is mindenki vett részt a kiállításon. Szerintem a szakkollégisták háromnegyede alkot, de csak tizenegyen állítottunk ki. Nagyon színes a kiállítás, van képzőművészet, iparművészet, fotó, versek, írás. Nekem van kint versem, festményem, egy szobrom, egy installációm, meg egy kollázsom.

_{Kovács Edvárd (jobbra) az általa készített fényképekkel és diáktársával. (Fotó: Csobán Fanni Edina)}

Milyen volt közösen kiállítani a műalkotásaitokat a többi szakkolissal?

Nagyon jó élmény volt számomra. Jó, hogy nem önálló kiállítás, hanem közös, így szerintem szebb és családiasabb is, mert mindenki megmutathatja magát, függetlenül attól, hogy verset ír, fest, vagy szobrászkodik. Már az is szuper, hogy egyáltalán van rá lehetőség, hogy egy olyan híres múzeumban, mint a Fekete Ház, és egy olyan nagy név mellett állíthatunk ki, mint Balázs János festő.

A hallgatótársak közül van, akivel a kiállításra készülődve a beszélgetés személyesebb témákra is terelődött, és nagyon örülök, hogy így jobban megismerhettem őt.

A kiállítás nemcsak a mi érdemünk, hanem Zitáé is. Igazából nem is ez a munkája, de mégis nagyon sok energiát fektetett bele abba, hogy mi létrehozzuk. Letudhatta volna a munkáját csak nyolctól négyig az adminisztratív dolgokkal, de ő este tízig szervezte nekünk napokon keresztül a kiállítást. Nagyon jó, hogy ebben a kollégiumban vannak ilyen nevelők, oktatók, akik önzetlenül segítenek nekünk.

Ő talán hozzád hasonlóan hisz benne, hogy a közös alkotó munkátoknak értelme, értéke van.

Igen, ezt érzelmek nélkül nem lehet végigvinni.

_{Túlcsorduló hála a szakkollégium tanulmányi vezetője, Farkas Zita iránt. A háttérben a megnyitón köszöntőt mondó Dr. habil. Jancsák Csaba egyetemi docens, a Szegedi Tudományegyetem Társadalmi Felelősségvállalás Kompetenciaközpont vezetője. (Fotó: Farkas Gyuri)}

Hogyhogy többféle, ennyire eltérő művészeti ágban is kifejezed magad?

Sokszor hallom a mondást, hogy aki mindennek a mestere, az semminek sem a mestere igazán. Szerintem ez hülyeség. Miért kellene egyvalamit választani, hogyha több kifejezési mód érdekel? Lehet több műfajban is alkotni, ahogy lehet több hobbija, vagy több önkifejezési eszköze az embernek, legyen az művészet, sport, szerelés, bármi… Én nem tudnék választani, a magaménak érzem az írást, a zenét, a rajzolást, a festést, és a kerámiázást is. A művészetben szerintem nem kellene versenyezni. Függetlenül attól, hogy amit alkotok, esetleg nem lesz tökéletes, az alkotó folyamat egyrészt mindenképpen terápiás hatással van rám, másrészt konkrét eredménye van. Nem gondolom, hogy ha például nekem a rajzolás kevésbé megy jól, mint a verselés, akkor emiatt csak verseket kéne írnom. Ráadásul, ha összevonjuk a sok művészeti ágat, akkor még izgalmasabb alkotások jöhetnek létre.

_{Az alkotói közösség. Balról: Szabó Roland, Oszlács Diána Dóra, (Farkas Zita, szervező) Farkas Gyuri, Geiger Zoé, Bokor Alex, Pataki Katalin, Tatár Éva és Kovács Edvárd, valamint a képen nem szereplő Karácsonyi Maja (Fotó: Márkus Jakab)}

A kiállításon olvasható bemutatkozásod szerint alapfokú képző- és iparművészeti bizonyítvánnyal rendelkezel. Mit jelentett neked ez a képzés, mit tanultál, kaptál?

A lábatlani iskola művészeti iskola, itt szereztem a bizonyítványt. Tetszett, hogy nagyon sok művészeti ágat kipróbáltunk: rajzolás, festés, varrás, kerámiázás, szövés…

Hogy-hogy pályaválasztáskor mégis a magyar–ének szak mellett döntöttél?

A válasz egészen egyszerű: nem tudtam, hogy mivé akarok válni, csak annyit, hogy valahogy a művészetekkel akarok majd foglalkozni. Úgy voltam vele, hogy a zene meg az irodalom megy, érdekel, jól érzem benne magam, és majd később kikristályosodik, hogy mit kezdek velük.

Azóta rájöttem, hogy nemcsak irodalommal meg zenével szeretnék foglalkozni és nem tanárként, hanem művészetterapeutaként. Ezért szeretnék többek között majd egy olyan képzést is elvégezni, ahol lehet rajzolni.

A művészetterapeutaságra készülve jelenleg egy gyermekjóga oktatói képzést is végzek, mert a lelki biztonság mellett nagyon fontosnak tartom a testi egészséget is. A jóga kettő az egyben, nemcsak mozgás, hanem megnyugvás és lelassulás is. A képzés a gyerekekre specializálódik, egészen babakortól a tinédzserkorig. Azért ezt választottam, mert elsősorban gyerekekkel szeretnék foglalkozni, a művészetek terén és a jóga terén is. Azt gondolom ugyanis, nagyon fontos, hogy gyerekkorban kezdjük el a testi-lelki tudatosságra nevelést, mert felnőttkorban már nehéz rávenni valakit, hogy fejlődjön.

_{Egy Zoé számára kedves saját alkotás, stencillel és szitanyomással készítetett pulóver (Fotó: Geiger Zoé)}

Milyen hobbid, tevékenységeid vannak még?

Például az utazás. Tagja vagyok többféle közösségnek a sport, a slam poetry kapcsán, de a legnagyobb közösség, aminek a tagja vagyok, az a Couchsurfing, amely a világban mindenfelé utazó embereket támogatja és fogja össze. Az elmúlt fél évben jártam Spanyolországban, Marokkóban, Ausztriában. Célom elsősorban látni a világot, meglátni, hogy milyen szép helyek vannak még a Földön, másodsorban megismerni más kultúrákat. Szerintem ez rendkívül fontos és izgalmas.

Van kedvenced az eddig látottakból? Kedvenc kultúrád?

Az arab kultúra különösen tetszett, teljesen más, mint a miénk, azt éreztem, hogy nagyon befogadó közeg.

Hogy fér bele mindez a 24 órába? És honnan tudod egyáltalán előteremteni mindehhez, megélhetéshez, utazásokhoz, képzésekhez az anyagi forrást?

Nehezen fér bele. Néha jó lenne, ha picivel hosszabb lenne egy nap. Rokoni segítséget nem kapok, de egyébként dolgozom. Jelenleg, itt Szegeden a Grand Café művészkávézóban pultozom. Azért jelentkeztem oda, mert nagyon tetszik a művészközeg, a rengeteg esemény, művészfilm-vetítések, koncertek, kiállítások, könyvfelolvasások. Az utóbbi két-három egyetemi évben ezen kívül bébiszitterkedtem, és diákmunkaként többek között nyomdai háttérmunkálatokat végeztem.

_{Pillanatkép a megnyitón (Fotó: Csobán Fanni Edina)}

Szóval bármilyen munkát elvállalsz, csak hogy meglegyen a pénz a céljaid eléréséhez?

Mondhatni igen, de mindig próbáltam olyat keresni, ami azért tetszik is, ezért is örülök a Grand Cafénak. Azt érzem, hogy én ott elsősorban nem annyira egy pultos, mint inkább egyfajta meghallgató szerepet töltök be, beszélgetek a vendégekkel. Nagyon érdekes, miközben csapolom a sört, teljesen idegen emberek is mélyen megnyílnak nekem.

Azt mondtad, a művészet az önkifejezés eszköze, és terápiás számodra. Művészetterapeuta szeretnél lenni. Ennyire fontos számodra, hogy átadd másoknak ezt, amit te megtapasztaltál?

Abszolút. Azt látom a világban, de a magyar társadalomban kiemelten, hogy az emberek meg vannak rekedve, nagyon traumatizáltak, és ebből nem tudnak kimászni, mert nem ismerik az esetleges lehetőségeket. Ilyen például egy szakember segítségét kérni, terápiára elmenni… De szerintem a gyógyulásban kulcsfontosságú tud lenni a művészeti tevékenység is, ami mindenki előtt nyitva áll, mert ingyen van.

_{Pillanatkép a megnyitóról (Fotó: szkrsz.hu)}

Többször volt olyan élményben részem, hogy egy-egy művem másoknak is segített a feldolgozásban. Például slam poetry-zek, ami annyit tesz, hogy a saját szövegeimet előadom színpadon embereknek. Utána többször odajöttek hozzám, hogy hú, én eddig azt hittem, hogy egyedül vagyok ezzel, de most, hogy kiálltál és elmondtad, hogy te is szenvedsz emiatt, már tudom, hogy nem vagyok egyedül az adott helyzetben, és ki tudok majd lábalni belőle. Olyan visszajelzést is kaptam, hogy de jó, hogy te így gondolkodsz, én is hasonlóan gondolkodom erről. Sokszor sírtak már a szövegeimen, és nagyon jó érzés volt látni – nem azt, hogy sírnak, hanem hogy érzéseket váltottam ki belőlük, és elgondolkodtattam őket egy-egy sorral.

_{Geiger Zoé egyik kiállított műve (Fotó: Geiger Zoé)}

Célod tehát a műveiddel, hogy az emberek a lelkük mélyén gyógyulhassanak?

Igen. Mint mondtam, szoktam bébiszitterkedni is. Volt egy olyan kislány, aki az elején nehezen nyílt meg, és kerülte az erős, éles hangokat, de láttam rajta, mennyire felszabadította, amikor együtt zenéltünk. Szóval igen, szerintem mindenféle tekintetben segít a művészet, legyen az tánc, zene, rajz, akármi.

Téged személyesen miben segít, segített, akár a slam poetry, akár a festés?

Ha magamra gondolok, akkor fontos erről beszélni, mert ez is az én részem, hogy mögöttem sosem volt egy stabil, biztos családi háttér, és kellett valami megtartó erő, amire én a művészetekben találtam rá. Óvodás koromtól kezdve rajzoltam, és másodiktól, amint megtanultam írni, verseket írok és olvasok. Ez mindig ott volt nekem, szülőkre nem tudtam támaszkodni. A könyvek és a zene lettek a komforthelyeim.

_{Geiger Zoé egy másik kiállított műve (Fotó: Geiger Zoé)}

Mintegy „otthon helyett otthonod” lett tehát az irodalom és a művészetek. Volt-e az iskolában vagy máshol olyan felnőtt, aki melléd állt?

Alapvetően maga az alkotás segített. Szerintem ha nem léteznének a művészetek, nem lennék most itt, mert nem lett volna más kapaszkodóm. Volt egy Dani nevű tanárom, aki rengeteget támogatott, könyveket adott kölcsön. Egyszer egyik könyvhöz egy levelet is kaptam tőle, amiben ő is megfogalmazta ezt: hogy látja az otthontalanságomat, de úgy érzi, a könyvekben és a színházi előadásokban már nem vagyok árva, hanem ott megtalálom a családom.

Köszönöm a beszélgetést! Reméljük még sokan ellátogatnak a kiállításotokra, neked pedig minden jót a folytatáshoz!

A többi kiállító fiatal rövid bemutatkozása a Szegedi Keresztény Roma Szakkollégium közösségi média oldalán olvasható.

A kiállítás június végéig, de a múzeumok éjszakájáig még biztos megtekinthető a szegedi Fekete Házban más, roma tematikájú tárlatokkal együtt.