„Álljunk meg egy szóra!” – Grétsy Lászlót 90. születésnapján kérdeztük

Grétsy László (született 1932. február 13-án, Budapesten) nyelvészként, tanárként és műsorvezetőként a magyar nyelvművelés meghatározó képviselője. Munkásságát számos rangos elismeréssel tüntették ki, de saját bevallása szerint leginkább  családjára büszke.  A 90. születésnapjára megjelent vele egy közvetlen hangú interjúkötet (lásd a nyitóképen). Mi most az Új Város nevében személyes kérdéseinkkel fordultunk hozzá 90. születésnapja apropóján.

Mindig mosolyog – mi tölti fel, s honnan ez az állandó belső derű, ami kisugárzik?

Természetesen nem mindig mosolygok, hiszen egyedül élek, s ilyenkor csak nagy ritkán mosolyodom el egy pillanatra, amikor valamilyen nagyon szép, kedves, felemelő érzés fog el olvasás, filmnézés vagy tévézés közben a látottak-olvasottak hatására. De ha másokkal együtt, társaságban vagyok, s beszélgetek az ismerőseimmel vagy az érdeklődőkkel, valóban inkább a mosolygás jellemző rám, nem a komor arckifejezés. Tudom, hogy ez így van, mert a fotóimon észreveszem. Pedig nem szándékos, nem tudatos ez a „látható derű”, mert az egész életszemléletemet ez jelzi.

Mikor érezte meg az elhivatottságot a nyelvészet, nyelvtudomány iránt?

Mivel vallásos családban nőttem fel, egy-két egyházi, felekezeti lap, folyóirat is járt hozzánk. Ezeket (is) olvasva eleinte misszionárius akartam lenni, majd, mivel a szavakkal való bíbelődést, a rejtvényfejtést már tízéves koromtól nagyon szerettem, úgy éreztem, inkább költő leszek. Ezért is jelentkeztem az ELTE bölcsészkarára. Fel is vettek, de ott, megismerve egy-két kitűnő nyelvészprofesszort, elsősorban a nyelvtörténész Pais Dezsőt, már fél év eltelte után megérett bennem a gondolat, hogy igen, a szavak bűvöletében szeretnék élni, de nem költőként, hanem mint nyelvész, a nyelv búvára, művelője. Jó megérzés volt.

„Álljunk meg egy szóra!” Honnan származik a műsor ötlete?

Vagy fél évszázaddal ezelőtt az akkori tévének volt egy „Riporter kerestetik” című műsora. Ennek résztvevői között ott volt egy ifjú vegyészmérnök, Vágó István. Bár azt a vetélkedőt nem ő nyerte meg, jól szerepelt, felfigyeltek rá, s a tévéhez került. Attól kezdve ismertük egymást, mert a műsor zsűrijének én is tagja voltam. Valószínűleg ő is emlékezett rám, mivel évekkel később ő vetette föl egy olyan műsornak az ötletét, amilyen végül a mi műsorunk lett. Az érdem tehát az övé, a műsor címét azonban én ajánlottam, s így talán azt mondhatom, mindketten tettünk valamit a létrehozásáért.

_{Az „Álljunk meg egy szóra” c. műsor épp 30 évvel ezelőtti, 1992. márciusi adása.}

Műsoraiból árad a nyelv szépségének szeretete. Hat-e a beszéd minősége az élet más területeire?

Természetesen egykori műsorokról van szó, mivel koromnál fogva jó egy évtizede ilyenek már nincsenek. De a lényeget tekintve igazat adok, mivel (még Krúdy pompás regényének címét is felhasználva) „Boldogult úrfikoromban” jó néhány TIT-előadást tartottam A magyar nyelv gazdagsága és szépsége címmel, s nyelvünk szépségeiről nyelvi játékokkal foglalkozó könyveimben is több helyütt írtam. Nem csoda, hogy így tettem, mert

nyelvünket – nem csak a nemzeti elfogultság mondatja velem – a világ egyik legszebb hangzású nyelvének tartom.

Hangrendszerünk egészében véve gazdag és változatos, magánhangzókészletünk pedig, amelynek külön érdeme, hogy a rövid mellett hosszú magánhangzóink is vannak, s mindegyiknek megkülönböztető szerepe is van (füzet – fűzet, török – törők – tőrök stb.), csodálatos lehetőségeket nyújt nyelvünk számára. Ha ehhez még azt is hozzáteszem, hogy mássalhangzóink között meg aránylag sok a zöngés hang, amelynek képzésekor a hangszalagok rezegnek, akkor rögtönzött elemzésemet azzal zárhatom, hogy nyelvünk dallamosság, énekelhetőség tekintetében is jó helyen áll.

Emellett bizony, kihat a beszéd minősége az élet más területeire is. Hogy csak egyetlen szempontot emeljek ki: bizonyos foglalkozások betöltésére (színész, előadóművész, sportriporter, rádióbemondó, tv-műsorvezető) már eleve csak olyanok jöhet(né)nek számításba, akiknek hangképzésük, beszédük mintaszerű. De ez így is van rendjén.

Régen azt mondták, ha sokat olvasunk, az segít a helyes nyelvhasználat és helyesírás elsajátításában, de ma már az internet tele van olyan szövegekkel, melyeket senki sem ellenőrzött, sokszor „hibás” alakokkal találkozunk, s azok rögzülnek. Elkerülhetetlen tehát a nyelvromlás?

Ez nem egy, hanem három kérdést rejt magában.

Az egykori megállapítás ma is érvényes. Aki szeret olvasni, s csakugyan rendszeresen olvas, az mindenképpen színesebben, kifejezőbben, érzékletesebben, stílusosabban ír s beszél ennek eredményeként, mint olvasás nélkül. A szókincse folyamatosan gazdagodik, mondatszerkesztése pedig könnyedebb, természetesebb lesz a csak közepesen megírt könyvek hatására is, mert az írott nyelv már eleve gondosabb, szerkesztettebb a spontán élőbeszédnél, a mindennapi beszélt nyelvnél.

Akinek már a fejében van egy szó, kifejezés, szólás jelentés(kör)e, helyes írott formája, azt már nem ingatják meg a hibásan használt vagy rosszul leírt internetszövegek.

Dehogy elkerülhetetlen a nyelvromlás! Ha egy szó vagy akár egy közmondás alakja vagy akár jelentése nem egyéni hiba következtében, hanem sok beszélő, nyelvhasználó hatására módosul, az nem romlás, hanem változás. Ma ilyeneket mondunk, írunk: „ez alapján már azzal is számolnunk kell, hogy…” vagy „Az alapján döntöttem így, hogy…” stb. Nyolcvan-száz esztendeje a szabályos forma még ez volt: ennek alapján, annak alapján. Néhány évtized alatt ugyanis a korábbi viszonyragos főnévi alak, az alapján névutóvá fejlődött. Szerintem a mai nyelvünk sem romlik, hanem örökös változásban van. A gondosság azonban sok emberből hiányzik. Ez csakugyan elítélendő.

Mit gondol arról, hogy a magyar nyelvben szaporodnak az idegen eredetű szavak, különösen az anglicizmusok?

Valóban természetes folyamat, s ráadásul hasznos is, mert az angol az első számú világnyelvnek számít, s a tudományok nemzetközi nyelve is ez. Az viszont fontos nemzeti kötelességünk, hogy az anyanyelvünket is védjük, sőt fejlesszük, korszerűsítsük is, mert nemzeti kultúránkat, magyarságtudatunkat csak ilyen módon őrizhetjük meg.

Más, többnyelvű országokban a közvélemény nem szigorú a helyesírási hibák láttán. Hazánkban mikor valakinek – legyen bármilyen jó a szakmájában – a helyesírása rossz, a közvélemény leírja… Jogos-e ez a szigor?

Igaza van abban, amit más országokról mond, de a magyarországi helyzetet véleményem szerint nem jól ítéli meg. Nálunk sincs szigor a helyesírást illetőleg, de nem is nagyon lehetne, mert helyesírási közműveltségünk színvonala elég alacsony. A magyar helyesírás szabályainak és ajánlásainak gyűjteménye egészében véve jó, de az emberek többsége nagyon tájékozatlan bizonyos kérdésekben, például a vesszőhasználat vagy az elválasztás kérdéseiben. Az, hogy valakinek a helyesírási hibáját használják fel pusztán lejáratási célból, inkább csak a politika készlettárában van meg, és korántsem általános.

_{Grétsy László (balról) és Bélley Pál a Magyar Rádió stúdiójában 1975-ben. Fotó: Szalay Zoltán (fortepan)}

Mi az, amire szakmai tevékenysége mellett a legbüszkébb, ami számára a legnagyobb örömet jelentette?

Feleségem is, én is kétgyermekes családban nőttünk fel, az én szüleim hat-, illetve nyolcgyermekes családban. Nálunk mindenki szerette a gyerekeket. A négy gyermekem közül három lány van. Közülük Gabriella lányomnak hat gyermeke született, Andreának négy, Klaudiának kettő. Vagyis nekem tizenkét unokám van.

Mire vagyok a legbüszkébb? Bár mind szakmai tudományos eredményeimnek, mind a nyelvművelés, az anyanyelvápolás terén elérteknek nagyon örülök, a legbüszkébb mégis az utódaimra vagyok; a már említett gyermekeimre és unokáimra, meg arra, hogy már három dédunokám is van, s hogy a sor még folytatódhat is. Annál, hogy már a jövő képviselői is itt vannak velem a családomban, nem tudok, de szerintem nem is lehet elképzelni nagyobb örömet.

Visszatérnék még a derűre: ez mennyire adottság, családi vonás, józan megfontolás, és mennyire hit kérdése?

Minden újnak örültem már gyerekkoromban is, akkor is, amikor még nem tudtam, hogy az a valami jó lesz-e nekem, vagy nem. A második világháború idején többször is kerültem szinte végzetesnek tűnő helyzetbe (pl. szőnyegbombázás kellős közepébe), s megismertem a halálfélelem érzését. De ezeknek az emléke nem hagyott bennem visszatérő rossz érzéseket. Továbbra is örülni tudtam és tudok minden napnak. Egyetemista éveimben, amikor épp a filozófiával ismerkedtem, én is megpróbáltam végiggondolni, hogy mi, emberek itt a Földön, a világegyetem egyetlen kis pontján kik, mik vagyunk, honnan, hogyan és miért jöttünk, mi a dolgunk, s hová megyünk. Azonban látva, hogy embertársaink milliárdjai sem tudták, s nem tudják megfejteni a nagy titkot, abbahagytam ennek fürkészését. Egyik kedves klasszikus költőnkhöz, Berzsenyihez csatlakoztam. Az a Fohászkodás című verse, amely szerintem a világirodalom egyik legszebb vallásos költeménye, már a legelső versszakával rabul ejtett, s meghódított. Íme, így kezdődik:

    „Isten! kit a bölcs lángesze föl nem ér,

    Csak titkon érző lelke óhajtva sejt,

    Léted világít, mint az égő

    Nap, de szemünk bele nem tekinthet.”

Kilencven évesen is mosolygós vagyok, mint ahogy édesanyám is úgy ment el tőlünk nyolcvanhét éves korában, hogy este szépen nyugovóra tért, másnap Marika nővérem már örök álomra szenderülve találta meg ágyikójában, halvány kis mosollyal a száján. Örülnék, ha az én életemet is végigkísérné a derű, s ha a halálom pillanatában nekem is egy kis mosoly sejlene föl az arcomon.