Egy szülő párbeszéde Gloviczki Zoltán A holnapután iskolája című könyvével

Érthető kíváncsisággal igyekeztem a meglehetősen zord, sötét és esős novemberi estén Újlipótvárosba, hogy részt vegyek az Open Books könyvkiadó által szervezett könyvbemutatón, ahol Gloviczki Zoltánnak, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektorának, az Oktatási Hivatal egykori vezetőjének, korábban oktatási államtitkárnak a könyve volt terítéken. A Budapest School közösségi terme adott helyet a rendezvénynek. A szerzőn kívül a beszélgetésen részt vett Halmos Ádám, az Open Books kiadó vezetője és Halácsy Péter, a Budapest School és a Prezi társalapítója.

A kíváncsiságom elsősorban abból fakadt, hogy szeptember elején már a 15. tanévemet kezdtem meg, mint gyakorló szülő: legidősebb gyermekem akkor lett első osztályos egy budapesti állami általános iskolában, s azóta ugyanebben az iskolában további négy gyerekem volt elsős. Később volt, aki hatosztályos állami, négyosztályos állami gimnáziumba járt – ők már leérettségiztek – míg jelenleg két gyermekem két különböző nyolcosztályos egyházi gimnáziumba jár, míg a legkisebb ötödikes az említett állami általános iskolában. Egy családra vonatkoztatva ez elég széles merítés a magyar iskolarendszerből, bár nyilvánvalóan messze nem teljeskörű, hiszen mind budapesti intézmény, nincs köztük egy alternatív iskola és szakképző intézmény se, hogy csak néhány szempontot említsek. Azonban ez a vegyes, bár korlátos tapasztalat is elegendő ahhoz, hogy értsem, mi foglalkoztatja Gloviczki Zoltánt. Nap mint nap átélem a gyerekeimmel, hogy az iskola mennyire keveset változott gyermekkorom óta: már-már anakronisztikus egyes elemeiben, rengeteg a gyerekekre nehezedő felesleges terhelés, ugyanakkor az unalmas üresjárat is. Ennek ellenére még ebben a formájában is fontos formatív tapasztalat számukra, elsősorban az emberi kapcsolatok, a nem választott, hanem a sors által mellénk rendelt emberekből álló közösségekben való helytállás megtanulásának szempontjából.

^{Halmos Ádám, Halácsy Péter és Gloviczki Zoltán}

A leginkább tudományos ismeretterjesztés és esszé műfaj ötvözeteként értelmezhető mű első fejezetének fő állítása, hogy a mai iskola a 19. század modelljét követi szinte változatlanul – ezt remekül érzékelteti az a négy osztályterem fénykép, melyek 1902-ből, 1931-ből, 1964-ből és 2024-ből származnak, és igen: alig-alig különböznek egymástól. Nézve őket ugyanaz a furcsa érzés kerített hatalmába, mint amikor egy-egy szülői értekezleten beülök az iskolapadba, s látom, hogy a szülőtársak is ugyanúgy visszavedlenek iskolássá ilyenkor, mert valóban semmi sem változott, hacsaknem egy-két technológiai újítás, mint írásvetítő helyett projektor, a krétás tábla mellett okostábla.

Ezt a fejezetet olvasva az is eszembe jutott, hogy gimnazistaként, amikor Franciaországban jártunk cserediákként és személyesen tapasztaltam meg, hogy például az irodalomoktatás másmilyen is tud lenni, mint itthon, akkor mennyire beindult a fantáziánk a barátnőmmel, hogy milyen lenne egy ideális iskola, amit mi alapítanánk. S ezt az iskolát, amennyire emlékszem, sok szempontból olyannak álmodtuk, amilyet mintha a könyv során Gloviczki Zoltán is propagálna: sok volt a művészetekhez kapcsolódó tartalom, emlékszem, hogy szerettük volna, hogy az irodalom, a zene, a képzőművészet valahogy egy kalap alá kerüljön és élményszerű legyen, sok volt benne a kötetlen beszélgetés, a szabad feldolgozás, az élmények megosztása, értelmezése. Pedig akkor, a kilencvenes évek elején még nem a virtuális valóság, a metaverzum volt, ami kihívást jelentett az oktatás előtt.

Szülőként a könyvnek ez az aspektusa szintén megszólít, hiszen tapasztalom, hogy ebből a szempontból a gyerekeim mennyire más környezetben élnek, mint egykor én . Pont a minap meséltem nekik arról, hogyan próbáltam meg középiskolás koromban az egyik testvéremmel a kenutúrázó másik testvéremet megtalálni Győr mellett a Dunán, mert úgy gondoltuk, nála van valami, amire nagyon szükségünk volt, de persze csak sejthettük, éppen hol járnak. Gyerekeim hüledezve kérdezték, hogy csak úgy, vaktában nekiindultunk? Hogy nem szóltunk előre, hogy megyünk (hogyan is szóltunk volna?) és nem néztek minket hülyének az emberek, akiktől kérdezősködtünk egy gimnáziumi kenutúrás csapat után? Ők az okostelefonok, a mindig elérhetőség világában már elképzelni se tudnak ilyen szituációt, ami pedig nem is olyan régen történt.

A könyvből kirajzolódó legfontosabb állítás éppen az talán, hogy nem az egyre gyorsabban fejlődő és változó technológiai vívmányok használatának a megtanítása lesz a jövő iskolájának a feladata, mert, ahogy tapasztaljuk, azt a mindenkori fiatalok maguktól elsajátítják ma is, holnap is, hanem az igazán emberi tulajdonságaink megóvása, fejlesztése. S hogy mik lennének ezek? Talán ez a legnagyobb kérdés, és ez az, ami körül a szerző társadalmi vitát – eszmecserét szeretne gerjeszteni művével. Hiszen, ahogy írja, egyetlen felülről jövő oktatási reform se lesz képes valódi változásokat hozni, ha nincsen a szülők, a diákok, a társadalom szereplői között lényegi eszmecsere arról, mi a célja az oktatásnak.

Gloviczki Zoltán szerint az egyik gátja annak, hogy az iskola kilépjen a megkövült 19. századi struktúrájából az, hogy a tananyagot ma nem az elérendő cél határozza meg, hanem a felgyülemlett tudásanyag.

Minden tudományterület igyekszik lefolyatni a közoktatásba a legfrissebb eredményeit anélkül, hogy végiggondolnánk, hogy ebből mi az, ami elősegíti a boldog, és a 21. században boldogulni képes felnőttlét megteremtését. A szerző nem a hamis ‘lexikális tudás kontra kompetencia’ ellentét mentén kritizálja a mai tanterveket, hiszen szükség van tudásanyagra ahhoz, hogy azt használni tudjuk. Ő azt szorgalmazza, ne azon folyjon a felszínes és felesleges vita, mely művek legyenek kötelező olvasmányok, kell-e és milyen mélységben kémiát tanítani, hanem kezdjük a kályhától: gondolkodjunk el azon, a mesterséges intelligencia által majdan uralt világunkban mire lesz szüksége az embereknek ahhoz, hogy boldog és boldogulni képes felnőttekké váljanak. Konkrét válasz kevés olvasható erre a könyvben, bár azért néhány irányvonal kirajzolódik. Egyet tudok érteni szülőként is azzal, hogy a zenei, művészeti nevelés, azaz a készségtantárgyak semmiképpen sem feleslegesek, hanem eszköz nyújtása gyermekeinknek arra, hogy értékelni, élvezni és akár művelni is tudják azt, ami emberi. A művészetek segítenek abban, hogy saját érzelmeinkben, tapasztalatainkban eligazodjunk, hogy empatikussá váljunk, hogy több szempontból képesek legyünk értékelni a valóságot.

^{Fortepan/Kovács Márton Ernő}

Egyik kedvenc esszém Ottlik Géza Kosztolányiról szóló írása, melyben így fogalmaz:

„A valóság egyetlen pillanata, impulzusa, mozzanata sokkal sűrűbb, hevesebb, káprázatosabb, semhogy bármivel is mérhető volna. Kosztolányi a létezésnek ebből a sértetlen, absztrakciókra nem bontott alaprétegéből ragad meg és ad át mindig valamit, abból a nevenincs teljességből, amit tényleg átéltünk.”

A valósággal való élő kapcsolat biztosítása pedig – és itt már visszatérek Gloviczki Zoltán gondolatához –  az iskolának az igazi feladata  (a szülőkkel együtt).

Az olvasás is ennek az eszköze, amelyre való nevelést szintén alapvetőnek tart az oktatáskutató. Illetve az oktatáskutatók számára már közhelyes, de a mai iskolában alig-alig megvalósuló ‘négy k’ fejlesztése: kritikus gondolkodás, kreativitás, kooperáció és kommunikáció. Mindehhez megvan a szakmai tudás, a pedagógiai eszköztár, a megvalósulás útjában az oktatási rendszer merevsége, lomhasága, a különböző szereplők, beleértve a szülőket is, ellenállása áll. Ennek legyőzéséhez is kellene a beszélgetés, a közös gondolkodás.

Amire gyakorló szülőként viszont nem találtam választ a könyvben, de még kísérletet se a válaszra, az az, hogy hol lehetne a szorgalmazott beszélgetést az oktatás céljairól, a boldog és boldogulni tudó felnőttlét feltételeiről lefolytatni szülők, tanárok, oktatáspolitikusok – és teszem én hozzá – a diákok között. Hol van ma tér, idő és akarat ilyen párbeszédre?

Annyi talán a válasz felé lendíthet, hogy a könyvbemutató helye egy civil, szülői kezdeményezésből született iskola helyisége volt. A civil társadalom spontán szerveződő terei lehetnek talán azok, melyekben elkezdődhet(ne) egy ilyen párbeszéd. Szülői fórumok, egyesületek, plébániák is teret adhatnának annak, hogy feltegyük magunknak a könyv által felvetett kérdéseket. Érdemes kézbe venni a könyvet, ajánlani másoknak is, és beszélgetni róla. Ha a ma iskolájára ez még nem is fog hatni, talán a holnap vagy a holnaputáné alakulásához mi szülők, laikusok is hozzátehetünk.

A könyv megrendelhető itt: https://openbooks.hu/termek/a-holnaputan-iskolaja/