Szívvel-lélekkel Szíriából

Egy hatvanközeli magyar nő fogja magát, és elköltözik a háborúból lassan kifelé tartó, de továbbra is labilis és az embargótól szenvedő Szíriába. Ráadásul nem egy békés magyar kisvárosban töltötte utóbbi évtizedét, hogy azt higgyük, az unalom űzte őt ebbe a kalandba, hanem korábban Pakisztánban élt és dolgozott mintegy 10 évig. Kurucz Márta a Fokoláre Mozgalom Istennek szentelt tagja, fokolarina, és hivatása része az is, hogy oda megy „ahol szükség van” rá. Ő pedig ezt szó szerint megéli. Mindkét országba úgy került, hogy nem nagyon akadt, aki vállalta volna a feladatot. Most egy kis időre hazaérkezett, vele beszélgettem budapesti fokolárban.

Az Economist Intelligence Unit 2023-as rangsora szerint Damaszkusz a világ legélhetetlenebb városa. Te négy éve élsz ott. Mi a személyes élményed?

Szerintem a szíriai és nem csak damaszkuszi helyzet az embargó miatt borzasztó súlyos. A helybeliek mindig azt mondták, hogy a háború alatt sokkal több remény volt bennük, hogy egyszer majd csak vége lesz, és akkor újrakezdik az életet. Az embargó azonban itt maradt és a nehézségek nemcsak az élelmezés beszerzésében jelentkeznek, hanem az általános megélhetésben. Képzeljük el, milyen az, hogy nincs áram. Mit jelent az, hogy leolvad a hűtő. Berakom a mosást és félidőben leáll. Vagy nincs fűtőolaj, az olajkályhákba nincs mit tenni, illetve valamit ad az állam, ami elég talán egy hétre. Hidegben ülnek otthon az emberek, ez borzasztó. Vagy éjszaka meg hajnalban órákat állnak sorban benzinért, mert máskülönben nem tudnak közlekedni. A tömegközlekedés ára is folyamatosan nő, romlik a minőség. Aki csak másoktól hall a szegénységnek erről a formájáról, annak fogalma sincs, mit jelent mindez. Nekem a hideg-meleg probléma volt nagyon erős személyes kereszt, mert hozzászoktunk ugyan Magyarországon is, hogy kint hó van, meg hideg, de minden lakás meleg. Damaszkuszban nincs hó, de simán lehet nulla fok körüli a hőmérséklet télen, és nincs fűtés, se áram. Akkor mit csinál az ember? Este lefekszik, és olvas a zseblámpánál? Átérzed azt a depresszív nyomást, amit ott a lakosság átél. Mi is így voltunk a fokolárban, de hála Istennek, végül a melkita (görögkatolikus) patriarchátus biztosított nekünk elektromos áramot, ezt mi már luxusnak éltük meg. A közösségnek is jó volt ez, mert a házunkba jöttek az egyetemisták tölteni a számítógépeiket, a laptopokat, a mobilokat, sőt a mai napig – valamennyire javult az általános helyzet –, ha van egy közösségi találkozó a fokolárban, akkor mindenki keresi a konnektort, hogy feltöltse a mobilját, mert nincs mindenütt áram.

^{Egy este a fokolárban.}

A lakosságnak a pszichés és a mentális állapota a reménytelenség miatt egyre rosszabb. Ezért van az, hogy a fiatal fiúknak a kilencven százaléka el akar jönni az országból, mert nem tudnak mire építeni. Ezen felül ott kötelező a katonai szolgálat, aminek nincs megszabott időtartama. Van olyan, aki elmegy katonának, és tíz év múlva szerel le. Hát erre nem lehet családot alapítani. Ismerni kell ezt a hátteret, amikor az Európába érkező migránsokról ítélkezünk. Csak azok maradnak ott, akik egyke fiúk, mert az állam, hála Istennek, biztosítja, hogy ahol csak egy fiú van, nem kötelező a katonai szolgálat. De ahol már két fiú van, ott az egyik biztos kivándorol, akár élete kockáztatásával is, mert keresi az életet, a jövőt. Ha sikerül eljutnia valamilyen európai országba, ott elkezd dolgozni, beépül abba a társadalomba, és próbál hazaküldeni 100 dollárt vagy 200 dollárt, ami már rengeteget lendít előre a családján.

Amikor az interjú előtt beszélgettünk, azt mondtad, hogy a szírek milyen kedvesek, milyen befogadók, most meg azt mondod, hogy nagyon rossz a mentális állapotuk.

Hát igen, ez a nép „genetikusan” csupa szív, érzelmekre építve próbálják megélni a kapcsolataikat mindezekben a reménytelennek tűnő helyzetekben is. Például, amikor különböző csoportokkal kirándulni mentünk, az első dolog, amikor felszálltak a buszra, hogy elkezdenek táncolni és énekelni. Az eszed megáll! Vagy amikor a közösségben anyák napját szerveztünk, vagy más ünnepélyesebb reggelit – itt ez a szokás, akkor az első félóra után már táncolnak, énekelnek. Istentől megáldott nemzet, nincs bennük az a mélabú, ami a magyarokat olykor jellemzi. Na most az, hogy a mentális állapotuk olyan, amilyen, hát persze, mert azért nem mindennap reggelizünk táncra. Ha valaki reálisan belegondol a családjának az életébe, akkor állandóan az foglalkoztatja, hogy hogyan tud rajta javítani, mert csak egyénileg tud. Esetleg kap valami segítséget legálisan a Vatikánból vagy más egyházi csatornákon keresztül.

A kettő együtt igaz: nagy életszeretet és súlyos reménytelenség.

Ha fiatalokkal beszélgetsz, hogy mit gondolnak a jövőjükről, akkor feltör belőlük a reménytelenség, de maguktól nem panaszkodnak. Ilyenkor viszont sok minden kiderül, hogy például milyen jogi problémák vannak a földrengés után, ha fel akarod újítani a házad. Nagy nyomás van a családokon. Amikor viszont nálunk a fiatalok összejönnek, akkor képesek kurjongatni és kiadják magukból a „feszkót”.

^{A damaszkuszi közösség.}

Neked mi az, ami segít abban, hogy ennyire különleges élethelyzetekhez tudjál alkalmazkodni? Először Pakisztánba mentél, egy a magyartól nagyon eltérő társadalomba, azt a társadalmat kellett megszoknod, aztán most már négy éve vagy Szíriában. Mik azok a tulajdonságaid, melyek képessé tesznek a beilleszkedésre?

Szerintem ez nagyon egyszerű, semmi rendkívüli nincs benne. Mindenütt megélhetem azt, hogy Isten a szeretet. Ebben nem látok nagy különbséget, legyen magyar vagy szír vagy pakisztáni vagy amerikai, az ember mindenütt ember. Számomra minden kultúra gazdagodás volt és óriási öröm, hogy megismerhettem. Ebből automatikusan következik, hogy kíváncsi vagyok, hogy az a család hogyan gondolja, hogyan látja az életet. Soha életemben semmi félelem nem volt bennem azért, mert idegen a hely, ahol vagyok. Sőt, vonzott. Főleg azok a helyek – ez nagyon fontos –, ahova senki nem akar menni. Ferenc pápa mindig mondja, menjünk a perifériára, menjünk a legelesettebbekhez, a legszegényebbekhez.

Én ezeken a helyeken úgy érzem magam, mint hal a vízben, ez az igazi helyem.

Arra vagyok én is megteremtve, mint minden keresztény, hogy oda menjünk, ahol a legjobban szükség van ránk. Bennem nem szűnt meg egyáltalán, hogy esetleg a jövőben is hasonló sorsú emberek között éljek, mert Istennek az arcát különösen ezek között az emberek között fedezhetjük fel, és ez óriási öröm. Úgyhogy én azt gondolom, hogy ez kölcsönös: az ember minél inkább beleveti magát az ismeretlenbe, Isten is annál inkább viszonozza önmagát, és minden körülményben megtapasztalható a Szeretet-Isten. Az ottani emberek meg különösen boldogok, hogy nincsenek egyedül, és megtapasztalhatják, hogy a világ egy család.

Szíria a kereszténység egyik legősibb fészke. Több keleti katolikus rítus és különféle ortodoxok élnek együtt. Milyen most kereszténynek lenni Szíriában?

Az utóbbi fél évszázadban a keresztények mindig megbecsültek voltak. Keresztényüldözés itt csak a háború alatt volt, a dzsihádisták miatt. Nagyon sok keresztény egyháznak volt Szíria a bölcsője, hiszen ott vannak a maroniták, a görögkatolikusok, akiket melkitáknak hívnak, aztán a szír katolikusok, sorolhatnánk az összes többit is. Az általunk ismert római katolikus közösség kisebbség az összes többi között, a jelenlévő szerzetesrendek jelentik itt az egyház struktúráját, ők adják a papokat, püspököket a latin rítusú egyházban. Aztán ott vannak az ortodox egyházak, görög-ortodox, szír-ortodox, kopt egyház, sokféle csoport van. A keresztények nagy része azonban elhagyta a háborúban a szülőhelyét, már tíz százalék alá csökkent a keresztény jelenlét. Azok maradtak, akiknek nem volt gazdasági erejük vagy olyan végzettségük, ami lehetővé tette volna, hogy külföldön dolgozzanak. Ennek ellenére a mai napig az állam megbecsüli és elismeri a keresztények jelenlétét, és közvetlen kapcsolatban van az elnök is minden keresztény felekezet pátriárkájával vagy püspökével.

^{Látogatás az örmény katolikus püspökségen.}

Szerinted az, hogy összességében kisebbség a kereszténység, segíti a hitelesebb keresztény életet?

Természetesen, itt a keresztények nagyon őrzik a kereszténységüket. Mindenki elkötelezetten tartozik egy plébániához vagy egy közösségi csoporthoz. Ha elmegyünk egy misére, vagy szertartásra, tapasztalhatjuk, milyen élőn vesznek részt, hangosan imádkoznak, hangosan énekelnek, mély áhítattal. A fiatalok is átveszik a szokásokat, a hagyományok nagyon fontosak számukra, például a gyertyagyújtás. Majdnem minden keresztény fiatal, mielőtt megy az iskolába, betér a templomba. A mi magyar mentalitásunknak hihetetlen, hogy egy tizenévesekből álló fiúcsoport saját ötletből bemegy az oltár elé imádkozni, csukott szemmel, átszellemülten, mert bennük az istenhit, és ezek a tradicionális értékek ott virágoznak. A kereszténység muzulmán környezetben csak úgy tud élni, hogyha hiteles. Itt nincs langyos vagy vasárnapi keresztény. Vagy keresztény vagy, vagy nem az vagy.

Előtte Pakisztánban éltél, ott is muzulmán környezetben voltál keresztény.

Pakisztánban egy 150-180 éves keresztény közösség volt, itt meg egy kétezer éves közösség. Egészen más a hitnek a megélése, meg a légkör, ami ezt az ősi közösséget jellemzi. Mindenki, aki Szíriába beteszi a lábát, legyen hívő vagy nem hívő, ebben a kétezer éves keresztény miliőben a szentpáli örökségeken keresztül kap egy olyan pecsétet, amit nem törölhet ki a szívéből. Itt súlya van a kereszténységnek. Amint már az előbb említettem, a hagyományoknak az őrzése, tisztelete példaértékű. Látod például, hogy az ottani fiatalok még mennyire – mondhatom ezt – tiszták. Még élő az ősi keresztény családszemlélet. A másik, ami nagy élmény, hogy milyen élő annak a sok szentnek a jelenléte, az oszlopos szentektől kezdve a remetéken át, akik itt éltek. Például Szent Tekla, aki Szent Pálnak az első női követője volt, akinek a kegyhelye ma is zarándokközpont. Szent Pál damaszkuszi megtérésének helyszínei itt vannak, vagy itt őrzik a Szent Lukács evangélistának tulajdonított Mária-kép egyik példányát. Az ember bárhol jár, felfedezheti a szentek nyomán a kereszténység értékeit, ez szerintem Szíriának egy olyan meghatározó jellemzője, ami biztosítja, hogy Szíria hosszú-hosszú évszázadok múlva is Szíria marad.

^{Az Egyenes utca Damaszkuszban, itt is járt Szent Pál.}

Nektek, a Fokoláre közösségének milyen kapcsolatotok van a nem keresztény lakossággal?

A Fokoláre tagjainak a hétköznapok szintjén vannak muszlim barátai. Vannak olyan fiatalok, akik meghívják szilveszterezni vagy családi ünnepekre ezeket a barátaikat. A személyes beállítódástól függően jó vagy még jobb ez a kapcsolat a kölcsönös tisztelet alapján. Jelenleg közösségi dialógusra irányuló kezdeményezések nincsenek, a személyes barátságok viszont nagyon mélyek.

Milyen a biztonsági helyzet? Te biztonságban érezted magad?

Teljesen. A lakosság szabadon mozoghat, bár azért a jelenlegi háborús helyzet miatt a katonai bázisok közelében nem érdemes tartózkodni. Az, hogy időnként bombázzák a repülőteret, vagy éjszakánként vannak bombatámadások, az viszont természetessé vált sajnos. Nem egyszer voltunk úgy a fokolárban, hogy dolgoztunk az asztalnál, és megremegett a ház. És akkor egymásra néztünk, és csak annyit mondtunk, hogy ez „az” volt. Ha ilyet hall az ember, akkor tudja, hogy mi van a hátterében. Azokat a bázisokat támadják, amelyek ellátják a háborút a szomszédos országban. Szíriában ugyan vége lett a háborúnak, de még katonai diktatúra van, így például, ha utazunk Damaszkuszból Aleppóba, a buszon le kell adni a személyi igazolványainkat, és ezt minden katonai ellenőrzési pontnál be kell mutatni, akár tizenötször is meg kell állni útközben. Nagyon ellenőrzik az embereket, számon tartanak mindenkit. Tudják rólunk, külföldiekről, hogy mit csinálunk, megvan az a szervezet, ami garantálja azt, hogy belső ellen-erők ne működjenek.

^{Márti a helyi fiatalokkal.}

Idősekkel dolgoztál Damaszkuszban. Milyen Szíriában a helyzetük?

Nagyon tragikus, mert a fiatalok elmentek az országból, az idősek magukra maradtak, és semmiféle szociális háló nincsen számukra kitalálva, nincs hagyománya az idősek ellátásának, mert korábban mindent a fiatalok oldottak meg a családban. Van egy pár egyházi intézmény, de korántsem annyi, mint amennyire szükség lenne. Tulajdonképpen feltérképezetlen, főleg a nagyvárosokban, hogy mi a helyzetük. Ezért találtam ki azt, hogy első lépésként felvettem a kapcsolatot a különböző keresztény egyházak vezetőivel, hogy támogassák a projektünket, majd a tőlük kapott címek birtokában bekopogtunk a keresztény családokhoz, hogy felmérjük a helyzetet. Eddig nem állt semmilyen statisztika rendelkezésünkre az idősekkel kapcsolatban, ráadásul a migrációval folyamatosan romlik a helyzetük, nem tudjuk, mik a problémáik. Ezt próbáltuk meg feltérképezni és ez alapján egy több pontos cselekvési tervet dolgoztunk ki. Magyarországi adományokból kezdtem neki, majd a ferences Pro Terra Sancta alapítvány keretében lett folyamatossá az ingyen konyha, az otthonápolási és takarítási projekt, az önkéntesek látogatásai. Mindezt adományokból. Nap mint nap tapasztaljuk a Gondviselést. Hatalmas a szegénység. Amikor látogattam a családokat, még a bombatámadásoknak ott vannak a nyomai. Évtizedek óta kifestetlen lakásokat láttam. Mindenesetre ez még nem igazi nyomor, inkább a mélyszegénység felé tartó lesüllyedés.

^{Idősek klubja együtt a gyerekekkel.}

Hogy van jelen a Fokoláre Mozgalom Szíriában?

Sok városban működnek élő helyi közösségek, nagyon sok a fiatal és a gyerek, akikkel rendszeresen találkozunk. Férfi és női fokolár is van Aleppóban, van egy férfi fokolár Homszban és a mi fokolárunk Damaszkuszban. A környező országok közül élő a kapcsolat a libanoni közösséggel, különösen a családok dolgoznak össze. A Közel-Kelet egy zóna, egy szervezeti egység. Főleg zoomon tartjuk egymással a kapcsolatot, utazgatni nem nagyon lehet. Jordánia az egyetlen ország, ahová mindenki el tud menni.

Ott is van Új Város újság, igaz?

Igen, szintén online működik. A szíriai fiatalok közül is benne vannak néhányan a szerkesztőségben. Arab nyelvű és a térség arab nyelvű országai közösen szerkesztik. Itt meg lehet nézni: Almadina aljadida. Ez is a kapcsolattartás egy formája.

Többször említetted, hogy milyen sokan kivándorolnak, különösen a keresztények. Azoknak a fiataloknak, akik a ti közösségeitekből elmennek, sikerül beilleszkedniük az európai Fokoláre közösségekbe, ahová megérkeznek?

Nagyon aktuális ez a kérdés. Tudjuk, hogy vannak, akik beilleszkednek, mások nem. Akik nagyon aktívak voltak Szíriában, azok általában az új országban is beilleszkednek a közösségbe, minden a kapcsolatokon múlik. Az utóbbi egy-két évben a Fokoláre mozgalom nemzetközi központjában is gondoltak arra, hogy létre kellene hozni egy hálót, hogy a családokat és fiatalokat is követni lehessen, hogy legyen kapcsolat a volt és jelenlegi ország között. 2023-ban Marseille-ben tartották Földközi-tengeri találkozók nevű rendezvényt, ahol a Szentatya is részt vett. Ezt követően Margaret Karram, a mozgalom elnöke, elmondta, hogy az ő álma is hogy megszülessen közöttünk a mediterrán testvériség és

minket fokolariniket is arra biztatott, hogy a Földközi-tenger körül élő népek fogjanak jobban össze a testvériség szellemében.

Ennek a gondolatnak egyik tervezett projektje lesz ez kivándorló családokat támogató háló létrehozása, hiszen legtöbbször a térségben maradnak: a szírek például általában Görögországba, Olaszországba, Franciaországba mennek. Ez egy tervezett projekt, amit nagyon szeretnénk megvalósítani.

^{Ferenc pápa a Földközi-tengeri találkozásokon 2023-ban, Marseille-ben.}

Milyen érzés volt visszajönni most Magyarországra?

Úgy tapasztaltam, hogy itt, Magyarországon mindenkinek megvan a maga világa, amit hajszol, amit el akar érni, amivel kapcsolatban rohan. Szíriában ezzel ellentétben több idő van, jobban meg lehet állni a másik mellett az utcán. Nem csak egy egyszerű, „jó reggelt”-re futja. Az ottaniak sokkal érzékenyebbek a másik tekintetére, hangnemére, problémájára. Van az a képességük, hogy megpróbálnak azonnal mögé látni, hogy mi történhet a másikban. Itthon ez nem annyira jellemző. Magyarország az én hazám, nem ítélkezem senkiről. A magyarok szabálykövető, pontosságot igénylő, teljesítményre törekvő, sikereket elérő nép akarnak lenni, ez mind jó. Viszont azt látom, hogy minthogyha sokkal kevésbé lenne jelen a másik személyének a tisztelete, méltósága, és a mindennapokban a konkrét segítése.