Fény a sötétben: Edith Eva Eger döntése

Olvasási idő: 5 perc

„A reményről beszélj. A megbocsátásról. (…) Te egyike vagy azon keveseknek, akik arról tudnak beszélni, hogyan tartottak ki a reményük mellett még akkor is, amikor mindenüktől megfosztották őket, amikor éheztek, és amikor otthagyták őket meghalni. Nem ismerek senki mást, aki ilyenfajta hitelességgel rendelkezne.”

Edith Eva Eger azt vallja, hogy a szabadság táncában az első lépés a felelősségvállalás az érzésekért, a második pedig a kockázatvállalás (ami az ő életében az Auschwitzba való visszatérés volt): szembenézés a félelmekkel, hogy azok többé ne börtönözhessenek be.

„A szabadságunk abban rejlik, hogy megtanuljuk magunkhoz ölelni azt, ami történt.

A szabadság azt jelenti, hogy minden bátorságunkat összeszedve lebontjuk a börtön falait, egyik téglát a másik után.”

1928–1943. Mintha egy albumot lapozgatnánk, úgy kerülnek elő a néhol keserű, néhol vidám, néhol csalódottságot árasztó, néhol örömteli képek a gyerekkorból, amelyekből megismerhetjük az öttagú családot. A családi képeket a körülöttük zajló történelem is beárnyékolja: Elefánt Edit 1928-ban született Kassán, egy zsidó család harmadik lányaként. Kassa 1920-tól 1938-ig Csehszlovákia része volt, utána visszacsatolták Magyarországhoz. 1939-ben kezdődik a világháború, 1941 nyarától a zsidóknak ki kell tűzni a ruhájukra a sárga csillagot.

^{Kassa, 1939.}

Az évek óta kiválóan balettozó Editnek a gimnasztika, a balett és a könyvklub töltik ki az idejét és a gondolatait, kedvesével a jövőt tervezgeti. 1943 augusztusában Edit apját kényszermunkatáborba viszik, egyelőre a közelbe. Edit az egyik legjobb tornász, társaival együtt olimpiai szereplésre készült, de az edzője kénytelen vele közölni a lesújtó hírt: a származása miatt nem indulhat az olimpián.

„Heteken belül már az életben maradásom lesz a tét. De itt, az imádott stúdióm folyosóján úgy érzem, mintha az életem már véget is ért volna.”

1944–1945. Egy hűvös áprilisi éjszakán, éppen a zsidó húsvét, pészah ünnepén törnek rájuk a katonák – előző este a család még elfogyasztotta a széder vacsorát. Sebtében kell elhagyni az otthont: a szülők mereven, riadtan teljesítik az utasításokat, a máskor cinikus nővér pedig adós marad a csattanós válaszokkal.

Az Auschwitz felé robogó marhavagonban magába fordult édesanyja még ezt köti Edit lelkére:

„Nem tudjuk, hová tartunk. Nem tudjuk, mi fog történni. Csak arra emlékezz: senki nem veheti el tőled azt, amit a fejedbe raksz.”

Később ezek a mondatok életmentőnek bizonyultak.

„Minden figyelmemet felemészti, hogy túléljem a következő pillanatot, a következő lélegzetvételt. Túl fogom élni, ha a nővérem mellettem lesz. Túlélem, mert úgy fogom követni, mintha csak az árnyéka lennék. Végigterelnek minket a néma, és mégis visszhangos zuhanyzón. Megfosztanak a hajunktól. Odakint állunk, megnyírva, meztelenül, az egyenruhánkra várunk.”

^{Auschwitz-Birkenau, 1944.}

Mengele parancsára Edith a Kék Duna keringő ütemeire táncol. Teste magától tudja, mit kell tennie, ő pedig szemlehunyva, az Operaház színpadára képzelve magát anyja suttogó szavait hallja: „Senki nem veheti el tőled azt, amit a fejedbe raksz”.

A barakkban aztán például a főzésről, receptekről való számtalan, véget nem érő beszélgetés a maga módján táplálja a foglyokat. A foglyokat, akiknek a napi zuhanyzás minden nap egy újabb bizonytalanság: ma víz vagy gáz jön a zuhanyfejből?

1945. A kényszermunkások Gunskirchenbe menetelnek: „annyira legyengültünk, hogy a kétezerből csak százan éljük túl a menetelést. (…) Az éhség az egyedüli nevem. Minden részem fáj, minden részem megdermedt.”

„Füvet fogok enni. Ezt a fűszálat fogom választani, nem pedig amazt. Elfoglalom a tudatom a döntéssel. Ezt jelenti a döntés. Enni vagy nem enni. Füvet enni vagy tetemet enni. Az egyik vagy a másik fűszálat enni.”

Mire 1945 májusában az amerikai felszabadító katonák megérkeznek, Edit alig él, a felépülés sok időt vesz igénybe.

„Kenyeret eszünk. Igen, de nincs egy fillérünk se. Szépen gyarapodik a súlyod. Igen, de a szívem nehéz. Életben vagy. Igen, de anyám halott.”

A háború után új megpróbáltatások: házasság, gyermek, a férj börtönbe kerülése, menekülés Bécsbe, a vagyon elvesztése, újrakezdés Amerikában, bevándorlólét.

Emlékbetörések kínozzák Editet: szapora pulzus, izzadó tenyér, beszűkülő látás, ájulásközeli állapot. Akkor még csak azt érzi, valami nincs rendben vele, később a pszichológiai képzettség birtokában már tudja, hogy ezek a test automatikus válaszreakciói a traumára.

„Mindig két világom van. Az, amelyiket én választottam, és az, amelyet megtagadok, de az engedélyem nélkül is benyomakodik az életembe.”

Hosszú út vezet a felismeréshez. Edit, akkor már Edith dönthet másképp is. Dönthet úgy, hogy nem rejti el a múltját, hiszen a hallgatással csak még jobban bebetonozza az emlékeit. A története elmesélése a gyógyulás útja lehet, és ezzel nemcsak magának, hanem másoknak is segítségére lehet.

1969. Edith Eva Eger kitüntetéssel végez pszichológiából a texasi egyetemen. A diplomaosztóra azonban nem akar elmenni, még mindig nagyon mély a seb: „mégsem bírom rávenni magam, hogy elmenjek az ünnepségre. Ahhoz túlságosan szégyellem magam. Évekkel ezelőtt kellett volna megcsinálnom – mondom magamnak. De valójában ezt gondolom (és ez a gondolat bújik meg nagyon sok döntésem és meggyőződésem mélyén): – Nem érdemlem meg, hogy életben maradtam.”

Doktori fokozat és magánpraxis indítása után a gyógyulás következő lépése akkor történt meg, amikor Edith Eva Eger Németországban tartott előadást tábori lelkészeknek. Így kezdte: „Az emberek azt kérdezik tőlem, hogyan tanultam meg legyőzni a múltat. Legyőzni? Nem győztem én le semmit. Minden egyes verés, bombázás és szelekció, minden halál, az összes ég felé törő füstoszlop, a rettegés minden egyes pillanata, amikor azt hittem, itt a vég – ezek egytől egyig tovább élnek bennem, az emlékeimben és a rémálmaimban.

A múlt nem tűnt el. Nem léptem túl rajta, nem metszettem ki magamból. Továbbra is itt él bennem. De éppígy tovább él bennem az a perspektíva is, amelyet a múlt adott nekem: hogy azért értem meg a felszabadítást, mert a szívemben életben tartottam a reményt.

Hogy azért értem meg, hogy szabad legyek, mert megtanultam megbocsátani.”

2010: a kör bezárul. Dr. Egert (ekkor már 82 éves!) Coloradóba hívják meg előadni, a 71-es hadosztályhoz, ahhoz, amelyik 1945-ben elhozta számára a szabadságot.

És itt is elhangzik az az édesanyjától hallott mondat, amit soha nem fog elfelejteni: „Nem tudjuk, hová tartunk, nem tudjuk, mi fog történni, de senki nem veheti el tőled azt, amit a fejedbe raksz.”

Edith Eva Eger: A döntés. Libri, Budapest, 2017