Halovín és más hagymázas hagyományok

Halovín, mindenszentek, halottak napja

A Hallowe’en (magyaros kiejtéssel helovín, de valójában a halovín forma állna az angol kiejtéshez közelebb, így én is ezt fogom használni) az All Hallow’s Eve-ből, vagyis a mindenszentek előestéjéből rövidült elnevezés. Gyökerei egy pogány kelta ünnepből erednek (írül: Samhain, szaviny), ^[1] mely szerint az őszi napfordulón megnyílik a túlvilágba vezető átjáró, és a halott szellemek, gonosz lelkek visszatérnek az élők közé. (Az íreknél a tündérekhez köthető vonatkozásának szép bemutatása A tenger dala c. rajzfilm.) Párhuzamait szinte minden népnél megtalálhatjuk, csak eltérő időpontban, ilyen például a szintén október 31. körüli, mexikói Día de Muertos, vagy a nyáron ünnepelt japán Obon, az ősök szellemét tisztelő ünnep.

A halovínt az ír telepesek vitték magukkal Amerikába, ahol ma már az egyik legfontosabb hagyománnyá nőtte ki magát, és kultusza az amerikai filmeknek és a globalizációnak köszönhetően hódít világszerte.

Jellegzetes töklámpásos, ijesztgetős, „csokit vagy csalok” házról-házra járós elemeit ma már jól ismerik a magyar gyerekek is, a fiatalok körében pedig terjed a „szexi ápolónő”, „csábító ördög”, vámpír és hasonlóan fogyasztói jelmezes, beöltözős-alkoholos program.

Az egyház Európa kontinentális részén rendszeresen elítélően nyilatkozik róla, mivel sokak számára összekapcsolódik a szellemidézéssel és mindenféle okkult és spiritiszta szeánszok űzésével, amelyek ártalmatlannak tűnő leképezései megjelenhetnek a halovíni bulikon, ám vadabb változatában néha tényleg emlékeztetnek egy középkori boszorkányszombatra.

A hazánkba is betört Halloween-őrület már az oktatási intézményekben is jelentkezik, és itt jellemzően a Márton-napi rendezvényekkel küzd az érvényesülésért, miközben heves vita zajlik arról, hogy ez csak ártatlan móka vagy egy olyan „pótünnep”, amely eltorzítja és elveszi a hangsúlyt az egyházi vonatkozású mindenszentekről és a halottak napjáról.

Ez utóbbit hajlamosak vagyunk mindenfajta nem keresztény múlttól tisztának, a katekizmus által szentesítettnek gondolni.

A halottak napja azonban nemcsak az egyházban, de a magyar néphagyományban is fontos ünnepnek számított.

Pogány maradványnak tekinthetjük a halottak „etetését”: a tányéron hagyott étel, a halott számára fönntartott teríték,^[2] mivel a magyar paraszti felfogásban is elevenen élt a hit, hogy a halottak ilyenkor hazajárnak. A tökfaragás pedig nem csak a rendszerváltás után jelent meg, hanem évszázados jelenség, hogy november közeledtével magyar legények is vicsorgóra faragott töklámpást helyeztek ki a kerítésre, ablakba, hogy azzal ijesztgessenek.

Föltehetjük magunknak a kérdést: miért jelent meg Magyarországon a halovín, ha már van farsang? Milyen igényre engedtük be a mindennapokba, az óvodai, iskolai rendezvények sorába? Hiszen a boltok halovíni giccsei fogynak, veszik, mint a cukrot (és nem mellesleg legalább késleltetik a karácsonyi őrületet legalább október legvégéig!). Igény tehát van rá, és egyre jobban terjed.

Farsang, karnevál, téltemető

Miért nem elégszünk meg tehát az általunk elfogadott farsanggal? A farsang (a bajor–osztrák vaschung átvétele) – vagy tűlünk délnyugatra karnevál – a vízkereszttől a böjt kezdetéig tartó mulatozás, téltemető időszaka. A magyar szokásvilágnak bevett ünnepe, Itália és a német nyelvterületek felől egyszerre érkezett hozzánk, s hamar elterjedtté és népszerűvé vált.

A látványos szokásrendszert sokan kutatták, könyvtárnyi szakirodalma létezik. Megjelenik benne a pogány termékenységkultusz is (például az erotikus népi játékokban). Valahol álarccal, máshol teljes maskarával, jelmezzel és meglehetős zabálással ünneplik, ilyenkor mindent szabad: az asszonyok is isznak, az idős csecsemőnek öltözik, lány fiúnak, a férfi anyókának. Boszorkány, hóember, katicabogár, tigris, katona, tavasztündér – csak hogy a tipikus megvalósításokat említsük. A farsanggal egyidőben történik a kiszebábu égetése, amely szintén a pogány emberáldozatra vezethető vissza a néprajzkutatók szerint.

A farsangot nagyon sokáig tiltotta az egyház, mivel nem tartotta összeegyeztethetőnek a vallásos élettel, és ugyanaz volt az egyházi bélyeg a farsangon, mint ma a halovínon: a farsang az ördög ünnepe.

Ennek mára megszelídült leképezése a kulturális örökségeink közé került mohácsi busójárás.^[3]

Nemde szarvas ördögnek, pokoli szörnyetegnek öltözött busómaszkos, bundás alakok ijesztgetik a fesztiválra összesereglett népet? 

Manapság már gyakori és elfogadott a plébániai farsang, ahol a plébános is beöltözik, és az egyházi óvó néninek sem jutna eszébe, hogy a farsangnak ezoterikus és démoni tartalmat tulajdonítson.

Ha a busókra gondolunk, akkor óhatatlanul eszünkbe jutnak a halovíni töklámpások, a csontvázak és egyéb rémségek. Ez is egy ősi fölfogás és ösztönös feldolgozási módszer, hogy amitől félünk, azt nevetségessé tesszük: ennek eszköze a beöltözés, ijesztgetés, mikor jót lehet nevetni egy-egy ilyen tréfán.

Miért ítéljük el az amerikai–angolszász–kelta megvalósítást, ha egyszer Magyarországon is létezik hasonló rémekkel teli ünnepség, csak nem ősszel? Valóban a mögöttes szimbolika zavar minket, vagy inkább a köré fonódó dorbézoló buli, amelyről – szinte teljes joggal – érezzük, hogy mértéktelen, és hogy belerondít az emlékezés csöndes, gyertyás idilljébe?

Miből lesz a hagyomány?

A katolikus egyházban évszázadok óta jelen van az inkulturáció, amely egyszerűen fogalmazva az „evangélium beépítése a népek kultúrájába”, bővebben pedig azt jelenti, hogy

az egyház az ókortól kezdve időről-időre beemelt nem keresztény, helyi szokásokat, szimbólumokat a vallásba, hogy ezáltal közelebb hozhassa az új tanítást az emberekhez.

Mi, akik tudjuk, hogy van élet a halál után, a gyász mellett azt is ünnepeljük, hogy szerettünknek mennyei születésnapja is van. Ettől a mennyei születésnaptól már nem is áll távol a vidám ünneplés gondolata, és tulajdonképpen ez is lehet egy magyarázat arra, hogy a régmúlt idők emberei miért vigassággal ünnepelték a halottakra való emlékezést. A farsang világias bohóckodása megelőzi az elmúlásra fókuszáló hamvazószerdát – a halovíni buli megelőzi a temetőlátogatást. Itt teljesül az emberi lélek pragmatikussága: mielőtt belemélyednék a bűnbánatba, csöndességbe, az élet valódi súlyába, azelőtt ki kell valahogy tombolnom magam, még utoljára megfeledkezve magamról és a bánatról.

Emellett kifejezetten el kell különítenünk a valódi, pogány vagy okkult szándékból végzett cselekedeteket, mint a szellemidézést, jóslást, termékenység-varázslatot vagy bármiféle, mágikus célzatú tevékenységet, amelynek a lényege, hogy a túlvilági erőket segítségül hívva érjük el a kívánt hatást. Ezek nagyon veszélyesek, mondhatni, az ilyesmi játék a tűzzel.

Azonban ha ezektől képesek vagyunk mentesíteni magunkat és a pogány gyökerű ünneplést, amikor a rituáléból mindössze egy vicces esemény lesz (seprűzés, riogatás, kiszézés), vagy esetleg valamiféle vallásos töltetet kap, akkor talán megszűnik az „ördög ünnepének” lenni. Éppen olyan ártatlanná válik, mint egy iskolai farsang, ahol a gyerekek örülnek, mert be lehet öltözni, lehet vidáman hangoskodni, egymást ijesztgetni, táncolni és mértéktelenül sütit enni. Mert ez a szokás, ez a hagyomány.

^[1] Miranda J. Green: The World of the Druids, Thames & Hudson, London, 1997, 36–37.
^[2] Sándor Ildikó–Benedek Krisztina: Néprajz, néphagyomány, Képzőművészeti Kiadó, Bp. 2010, 102.
^[3] Magyar Néprajzi Lexikon II, Akadémiai Kiadó, Bp. 1979, 54–59.