Himnusz: bús-borús vagy reményteli?

Valahányszor meghallom egy másik ország himnuszát, és összevetem a magyar himnusszal, egy kicsit mindig furcsán érzem magam. Ott van a franciák harcias La Marseillaise-e, a fennkölt angol God Save the King!, a pattogós olasz Il Canto degli Italiani vagy a hősies amerikai The Star-Spangled Banner. De még a rémes szovjet Государственный гимн is lelkesítő hangulatot áraszt (ha nem ismerjük a szöveget vagy a kontextust…)!

Milyen is a magyar Himnusz? Egy rekviem? Egy búskomor sirató? Lassú, nehézkes, néhány éve még túl magasan is kellett énekelni…

Nem volt ám ez mindig így! Az eredeti, Erkel Ferenc-féle zenemű ugyanis közel sem ilyen gyászos és komótos, épp ellenkezőleg: verbunkos, tempós, ugyanolyan lelkesítő, mint bármely másik mai országé! Akkor mégis miért énekeljük ennyire elnyújtva?

Az I. világháború után lassult le a dallam, a veszteségekre, Trianonra emlékeztetve, és ezzel együtt a szöveg is új értelmezést nyert: fájdalom, keserűség, mélaság.

„Isten áld meg a’ magyart”

Himnusz, vagyis imaforma. Az Úr megszólíttatott, hozzá fohászkodunk. Erről mi jut eszünkbe elsőként? Az ember leggyakrabban akkor fordul Istenhez, ha valami baja van. Tehát máris azt gondoljuk, valami bajunk van nekünk, magyaroknak? Persze, Kölcsey érthette ezt így is, de engedtessék meg, hogy most a pozitív olvasatra koncentráljunk!

„Jó kedvvel, bőséggel”

A keserűség máris jelentkezik? Nos, a költemény egy adott korban íródott, mégis kortalan, hiszen a jövőre is szeretné vonatkoztatni a költő: a magyar nemzet mindenkoron legyen vidám és bővelkedő! Csak amiatt érzékeljük azt, hogy a magyarnak nincs se jókedve, se bősége, mert most lassan, szomorúan énekeljük. Próbáljuk ki, milyen gyorsítva! „Isten, áldd meg a magyart jókedvvel, bőséggel!” Ez egy jókívánság, mintha csak a születésnapost köszöntenénk!

„Nyújts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel”

Kik is az ellenségeink? Tatárok, oszmánok, ez magától értetődő! Bár, ha jobban belegondolunk, ma egy mongol vagy egy kazáni tatár vagy egy törökországi török nem annyira örülne, ha ellenségesen fogadnánk. Na de a labancok? A szlávok, románok? Angolok, franciák, amerikaiak? Szovjetek? Miért kell feltétlenül ellenséget keresnünk magunknak? Érthetjük tehát képletesen is: ha bármikor ránk törne a vész… Konkrét főgonosz nélkül.

„Bal sors a’ kit régen tép, Hozz rá víg esztendőt / Megbünhödte már e’ nép / A’ múltat, ’s jövendőt!”

Súlyos sorok, és mivel a „magyar nép zivataros századai” állnak a középpontban, az Árpádok aranykora után (rövid Anjou és Hunyadi kitérővel) folytonos sírás és fogcsikorgatás várt ránk a történelemben. Idegen uralom, hadjáratok, vallási viszályok… Ha azt vesszük, III. András halála óta a magyar történelem két mozzanattal írható körül: ligák harca meg a küzdelem a külső elnyomással szemben. Széthúzás és pártoskodás kísért minket 700 éve (ha nem számítjuk István és Koppány szimbolikus szembenállását). Ezt cipeljük már mióta, csak a tartalom és a szereplők váltakoznak. Kelet és nyugat között, pogányok és keresztények, konzervatívok és nemzeti radikálisok, republikánusok és monarchisták, népiek és urbánusok, balosok és jobbosok folytonos harca. Belső ellenségek, ha úgy tetszik. Önmagunkkal harcolunk tehát vagy a (képzelt) ellenségeinkkel? Azonban úgy is érthetjük: sírtunk már eleget, most vigadjuk, el a búval, ide az örömmel! Ez is eléggé magyaros hozzáállás: sírva kezd vigadni a magyar, hogy attól majd megjön a jókedve…

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=LoKxQF5A1t0&ab_channel=issti[/embed]

_{Hallgassuk meg a gyorsabb, eredetihez közelebb álló verziót! Ugye, mennyivel derűsebb?}

A szívemhez közelebb áll az eredeti, gyors dallam. De úgy érzem, még nincs itt az ideje, hogy újra így énekeljük a Himnuszt! Ez az emelkedett, büszke és megbékélt változat csak akkor lesz önazonos, hiteles, ha sikerül a történelmünkkel szembenézni, ha önvizsgálatot tartunk és megbékélve elfogadjuk a nekünk jutott utakat. Addig még szomorkásan, ha tetszik, fájón énekelhetjük. Én remélem, hogy eljutunk a kiengesztelődésen át a visszagyorsulásig.