Idén lenne 100 éves Varga Domokos: fiával, Andrással beszélgettünk

Idén lenne száz éves Varga Domokos, akinek a nevét a ma középkorú felnőttek jól ismerhetik hetvenes években megjelent ifjúsági ismeretterjesztő műveiről (Világ kereke, Képes történelem sorozat, Jó játék a víz, a levegő…). Az akkori szülők pedig, és sokan a fiatalabb generációból is főleg a családi történeteket feldolgozó nagyszerű novellák szerzőjére emlékeznek: a Kutyafülűek, a Kölyökkóstolgató, a Tisztelt családom, -od, -ja olvasói előtt szinte megelevenedtek a Varga család tagjai: a hat, majd hét gyerek megmosolyogtató, néha megható, tanulságos és szép történetei, és a háttérben egy igazán teherbíró házasság, és tudatos nevelői hozzáállás bontakozik ki a könyvoldalakon.

Az évforduló kapcsán Vargha¹ Andrást, a legidősebb „kutyafülűt” kerestük meg és faggattuk édesapjáról.

Elsősorban a család-témájú könyvekkel kapcsolatban szeretném kérdezni, bár tudom, hogy ennél szerteágazóbb volt édesapjának az irodalmi tevékenysége. Mégis azt hiszem, elsősorban ezek a családi témájú, vallomásos novellafüzérek azok, amik a leginkább – hogy úgy mondjam – örökéletűek lesznek, mert általános emberi dolgokról szólnak, amik nem évülnek el. Gondolok itt például Kutyafülűekre, Kölyökkóstolgatóra, Tisztelt családom, -od, – ja című könyvekre és még másokra.

Elővettem azt a példányt, ami nekünk megvolt itthon a Kutyafülűekből, még én kaptam, és bele volt írva, hogy az anyukám nekem és az öcsémnek ajánlotta, amikor én 11 éves voltam, az öcsém meg 10. Elképedtem, mert a mai eszemmel ez egy felnőtteknek szóló könyv. Ön hogy látja, kinek szánta az édesapja ezeket az írásokat?

Szerintem elsőként önmagának. Inkább felnőtteknek szól, ez nyilvánvaló, de nagyobb gyerekek, tizenévesek is olvashatják.

Szól a fiatal gyerekekkel rendelkező szülőkhöz, de a nagyszülőkhöz is. Tudni kell azonban, hogy a gyereknevelés módja, stílusa, eszközei nagyon megváltoztak az elmúlt generációk alatt. Amikor ez a könyv megjelent a ’60-as években, egész máshogyan viszonyultak a gyerekneveléshez. Emiatt nem tudom, hogy a könyv időtálló lesz-e vagy sem. Például abban az időben, amikor mi felnőttünk, a testi fenyítés még megszokott volt az iskolában. Előfordult, hogy büntetésül kaptunk körmöst vonalzóval, vagy ha hosszú volt a hajunk, a matektanár figyelmeztetésképp meghúzta a hajunkat. Ezt nem éreztük – hogy mondjam – valami rendkívüli bűnténynek. Ez a nevelés része volt.

Apám könyveiben, a Kutyafülűekben, és a többiben is, a nevelésnek ezek az eszközei olykor megjelennek.

De a nevelés lényege ezekben a történetekben azért inkább a gyerekszeretet.

Az a gondolat, hogy a gyerekeket a szeretet eszközével kell úgy alakítani, hogy a gyereknek jó legyen, hogy megadjuk nekik azt, ami egy sikeres felnőtt élethez szükséges.

Hogyan emlékszik vissza, mikor olvasta először ezeket az írásokat? Volt-e otthoni előolvasás, hogy ez mehet, gyerekek, a nyomdába? Vagy esetleg az édesanyja elolvasta, hogy ezt meg lehet jelentetni, vagy ezt nem lehet?

Volt előolvasás, illetőleg elolvastuk még a megjelenés előtt, de engedélyt nem kért tőlünk apám. Nem volt arról szó, hogy mi ebben döntésképesek lennénk.

Értem. És hogyan olvasták ezeket? Milyen érzés volt gyerekként?

Kettős érzés. A gyerekkor egy bukdácsolásokkal és nehéz akadályokkal teli pálya, amit teljesíteniük kell, és hát nem mindenki olyan sikeres ebben. És természetesen vannak olyan dolgok, amiket az ember már gyerekkorában is szégyell, és ezeknek a megjelenése egy ilyen könyvben – nem mindig a legkellemesebb. Másrészről, ezzel ellentétes érzés is eltöltött, hogy mégis könyvszereplő vagyok, ez egyfajta sztárság-élmény. Azt is éreztem, hogy most én a nagyközönség elé állok hibáimmal, érdemeimmel, pucéran. Ebben egyaránt volt szégyenérzet, és az is, hogy nézzétek, mi sikerült nekem.

És most felnőtt fejjel, nagypapaként újraolvasni már letisztultabb, kevésbé felkavaró élmény?

Most is kettős érzés, és most sem kavar föl kevésbé. Ugyanis emlékeztet a gyerekkoromra. És ez egy nagyon jó érzés. Olyan húrokat penget meg bennem, amelyek nem mindennap jönnek elő. Pozitív érzelem ez, ami egészen más, mint amit akkor éreztem, 10 éves koromban, amikor a megjelenés előtti könyvet olvastam. A másik pedig a nagyszülői bölcsesség, hogy mi minden van ebben, és az a gondolat, hogy ezzel hasznára lehetek másoknak. Olyan nehéz helyzetek kerülnek elő ebben a novellafüzérben, ami sok más családban is előfordult, amivel példát adhattunk más családoknak az ilyen helyzetek megoldására.

Nekem az volt a benyomásom, hogy a könyv apaszereplője, a narrátor egy nagyon reflexív alkat, aki mindent megfigyel a gyerekeinek a viselkedésében, a saját viselkedésében, utólag is elemzi. Tényleg ilyen volt az édesapja?

Ez összefügg azzal a kérdéssel, hogy mennyire követi ez a novellafüzér hűen a történteket. Azt kell mondjam, hogy noha semmi igaztalan nincs bennük, néha egy kicsit színpadi módon van előadva. A valóságban mindez pőrébben történt, de apám érdeme, hogy a mindennapi dolgokból ilyen dramatikus művet tudott létrehozni, hogy apró dolgokban, kis kavicsokban, kis falevelekben, bodzapuskában, és

egy sima úttörővasutas utazásban ő észrevette azt, ami különleges.

Más elmegy a virágok mellett. Hiába sétál a természetben, vagy éppen csak látja, hogy ez sárga, az lila, amaz kék, de hogy milyenek a szirmai, milyen a bibéje, milyenek a levelei, hogyan illeszkednek az egészbe, nem veszi észre. Apám észrevette, és a lelki és a családi élet történéseinek az ilyenfajta ábrázolása az, ami különleges ebben a műben. Nem egyszerűen történeteket mesél el, az érzéseket, a család tagjainak reagálását is leírja, bár lehet, hogy épp olyanokat, amelyek nem pont abban a pillanatban, hanem máskor jöttek elő. Ezért bizonyos értelemben impresszionista műnek nevezném.

Pont ezen gondolkoztam újraolvasva a novellákat, hogy azóta magyarul is születtek hasonló, ilyen kicsit anekdotázóan, családi történeteket nevelő jelleggel leíró művek, és talán pont az édesapja volt az első, aki ezt az nagycsaládos étoszt megteremtette irodalmilag. A hatvanas években már nem az a természetes dolog, hogy ilyen sok gyerek van egy családban, inkább szabad vállalássá vált, egyfajta szubkultúrává, ami különlegesség, és amit a többiek csodálva – borzongva néznek. Mondhatjuk, hogy ő ennek a fajta étosznak az első megéneklője itthon?

Hát nem vagyok irodalomtörténész, és nem tudom, hogy ez egészen pontosan hogyan dokumentálható, de azért a kérdéséből kihámozom azt, hogy talán ő hívta föl először a figyelmet arra, hogy micsoda nevelő közeg a nagy család.

Amikor édesapám felnőtté vált, ez a ’40-es évek közepe volt. A világháború, a világháború befejezése, az átalakulás, a kommunizmus, a szocializmus kora. Ezekben az eszmékben, amelyek fenekestül fel akarták forgatni a régi világrendet, volt jó is, hiszen a régi világrend nagyon bemerevedett struktúrájú volt, ahol az alul születetteknek igen kis esélye volt arra, hogy a tudásukat meg a zsenialitásukat közkinccsé tegyék – gondolok például József Attilára. És ezek a szocialista eszmék megjelentek minden téren, a vallásos gyülekezetekben is. Édesapám Karácsony Sándor, a nagy hatású református pedagógus-filozófus tanítványa volt, és számára is a közösségiség mindenek fölött álló paradigma volt, hogy a közösség az életünk nélkülözhetetlen és fontos része, és az ember csakis közösségben nyilvánulhat meg. Apám vallotta, hogy ha nagy családban nőnek föl a gyerekek, az egy teljesen más környezet, mintha egy vagy két gyerek van egy családban, arról ne is beszéljünk, ha nincs is gyerek.

A mi életünkben is most, 70 körül az unokáink léte egy teljesen új dimenziót nyitott. Ha nem lennének unokáink, akkor egyszerűen nem szerzünk tudomást arról a különleges örömről, amit ők adhatnak nekünk. Édesapám a műveiben fölhívja a figyelmet arra, hogy a család olyan közeg, amit csak az ismerhet meg, aki benne él, és ezzel kedvet is csinált másoknak ahhoz, hogy sok gyerekük legyen.

_{A (még csak) hat Vargha-gyerek 1964-ben}

Meglepő új információ volt számomra, hogy a Kutyafülűeket 1956-os bebörtönzése alatt kezdte írni, és ez az egész hang, amit ő megalkotott, ott született. Ez azért érdekes, mert ez a mű egy megható, de főleg derűs könyv, és később is a pályájának ezt a vonulatát jellemző egész hangvétel boldogságot, derűt közvetít. Ezt hogy kell értelmezni: egyfajta öngyógyítás is volt ott abban a helyzetben? Vagy csak egyszerűen ott ért rá, hogy letisztázza magában, mit élt meg az egyébként nyilván nagyon gyorsan pörgő hétköznapokon?

Meggyőződésem, hogy ez nemcsak egyfajta öngyógyítás volt, hanem abból a durva környezetből való kilépésnek az egyik eszköze, és biztos vagyok benne, hogy ez a helyzet kölcsönözte azt a líraiságot, ami átszövi a Kutyafülűeket. Ezt vitte tovább akkor is, amikor már kiengedték a börtönből és be tudta fejezni valamikor az ’50-es évek végén, a ’60-as évek legelején.

Meghallgattam azt a rádióinterjút is, amit 2002-ben a halála előtt kevés idővel adott, és abban ő azt mondja, hogy itt a börtönben tulajdonképpen egy súlyos erkölcsi válságon is keresztülment. Ezen keresztül talált rá arra az őszinte hangra, amit utána folytatni tudott. Ez nagyon keresztényi gondolatnak hangzik, hogy a fájdalomból jön a megszabadulás.

Amit ön megpendít, hogy a fájdalom és szenvedés eredményezi az üdvözülést, ez talán nem pontos megfogalmazás apám esetében. Inkább arra gondolok, hogy azt, amiért elítélték, jogtalannak tartotta, de hogy bűnhődjön, azt jogosnak vélte. Azért, mert a ’40-es években a társadalom nagy részében és sok íróban is, például Veres Péterben, Illyés Gyulában, és másokban benne volt a szocialista eszmék iránti pozitív viszonyulás, hiszen új demokratikus rendszert akartak az emberek, és ebben apám is tevékeny szerepet játszott. Ezért lett ’46 környékén a kommunista párt tagja, amiből ugyan már ’49-ben kizárták, de ő mégis ’56-ig valamilyen módon ennek a rendszernek a része volt. És a forradalom hatására döbbent rá, hogy ez tévút. Persze ő korábban, már ’53-ban látta, hogy ez nem vezet sok jóra, mert amikor szociográfiákat írt, járta a falvakat és meghallgatta az embereket, közel volt hozzájuk. De végül is része volt ennek a rendszernek, és úgy gondolta ’56-ban, hogy őt félrevezették.

Számára mindez nagy lelkiismeret-furdalást jelentett, és ezért érezte jogosnak azt, hogy őt elítélték. Nem konkrétan azért, amit az ’56-os forradalomban tett, mert ő azt soha nem bánta meg. Jónak tartotta, hogy elment a munkástanácsokhoz, és ismertette Bibó István beszédét, és hogy újságcikkeket írt, és a demokratikus változásért kampányolt.

Ezért a büntetést jogtalannak érezte. De azt bánta, hogy része volt annak a rendszernek, amelyik ide juthatott. És ami elvezetett a Kádár-rendszerhez is, mert az csak egy köpönyegváltoztatás volt, ahogy a Rákosi-rendszer átalakult Kádár-rendszerré, lényegében ugyanarra a pártgarnitúrára építve. Úgy érezte, ezért vezekelt a börtönben.

Hogyan tudná összefoglalni azokat az alapelveket, amik mindeközben a változó világban mindig megvoltak a családjukban?

Mi ezekben nőttünk fel: nagycsalád, barátok, erkölcsösség, ez a morális részére vonatkozik. A nagyapám református lelkész volt, és ez a keresztény erkölcsi morál jellemezte a családunkat akkor is, amikor mi már nem vallásos módon nevelkedtünk.

A gyerekneveléssel kapcsolatban pedig az, hogy a gyerek elé tárjuk az egész világot mindenestül.

A ’60-as években nem lehetett ugyan politizálni, de a világ sokkal tágabb, mint az a szűk politikai rendszer, amiben élünk. Édesapánk erre helyezte a hangsúlyt, hogy felhívja a figyelmünket, a természet, az emberek, a tudományok, a biológia, a matematika, a történelem stb. szépségére, logikájára.

Például szervezett nekünk szabadegyetemet, ahol a kor legnagyobb tudósai jöttek tizenéves gyerekekhez, hozzánk és a barátainkhoz, a család ismerőseihez egyfajta teadélutánra, és ahol elmesélték a fizika, a biológia, a kémia, az irodalom legújabb gondolatait, bennünket egyfajta társadalmi felelősségtudattal rendelkező személyekké alakítva.

_{A felső sor balról: Varga Domokos, a nagypapa,Vargha Tamás, az édesanya, Stolte Magdolna, és Vargha András, a legidősebb fiú}

Most mekkora Varga Domonkos családja, hány unoka és dédunoka van? Szoktak-e együtt találkozni? Mennyire él a nagypapa, vagyis dédpapa alakja az ifjabb generációban, ő még most is összeköti ezt a családot?

_{A hét gyermek a százéves megemlékezésen. Jobb szélen Vargha András.}

Igen. Volt egy meghitt családi összejövetel a 100 éves évforduló kapcsán, ahol mind a hét testvér összejött. A budavári evangélikus templomban mondtak egy hála-istentiszteletet édesapámra emlékezve, és utána összejöttünk. Van olyan testvérem, aki Skóciában él, másik húgom Oslóban, de mindannyian összegyűltünk, örültünk egymásnak, és ez összeköt bennünket. Persze nem vagyunk egyformák. Heten hét különböző személyiséget képezünk, és a családjaink is mások. De összetart bennünket ez a családi szeretet. Édesapámnak, édesanyámnak 24 unokája van, és olyan 40 körüli dédunokája, nem is tudom egész pontosan.

Köszönöm szépen a beszélgetést! Mindenkinek szívből ajánlom, hogy vegye elő újra vagy ismerkedjen meg Varga Domokos műveivel: a Hét Krajcár kiadó gondozásában új kiadásokban is meg lehet találni őket.

^{1 A Vargha család gh-val írja a nevét, de Varga Domokos írói névként egyszerűen g-t használt.}