Népviseletbe öltözött nemzetek – Interjú a Geofolk könyv szerzőjével

Olvasási idő: 9 perc

_{Samuel, Coimbra régió, Portugália}

Dávid Botond székelyudvarhelyi fotográfus, többgenerációs fényképész családból származik. Fotográfusi munkáját legelőször szülővárosában méltatták Príma művész-díjjal 2010-ben. A Geofolk-projekt elismeréseként az Európai Parlament Európai Polgári-díjjal tüntette ki 2021-ben. A tavalyi évben megjelent Geofolk című kötete a hagyományőrzés dokumentumának számít, egyfajta vizuális tárház, amelyben a szerző az Európai Unió tagországainak regionális népviseleteit örökíti meg. A missziós munkává alakult tevékenységéről szóló beszélgetés arra ösztönözhet bennünket, hogy méltó módon éltessük hagyományainkat, fejezhessük ki identitásunkat.

Milyen érzés tölt el, amikor a székelyruhát magadra öltöd?

Gyakorlatias emberként és ötödik generációs városi lakosként a viszonyom a népviselethez alapvetően nem érzelmi vagy rituális, hanem megfigyelői. Életemben összesen háromszor viseltem székelyruhát: egyszer gyerekként egy iskolai ünnepségen, egyszer a ballagásomon, legutóbb pedig tizenöt évvel ezelőtt egy keresztelőn, ahol a meghívóban rögzített dresszkód tette ezt szükségessé. Nincsenek közvetlen falusi gyökereim, nem néptáncolok, és nem veszek részt olyan közösségi tevékenységekben, ahol a népviselet a mindennapi vagy reprezentatív eszköztár része lenne.

Azt szoktam mondani, hogy én nem „megélem” a népviseletet, sokkal inkább munkakapcsolatban állok vele. Ez a távolságtartás segít abban, hogy ne egy idealizált, romantikus képet mutassak a hagyományról, hanem tárgyilagos, szakmai szempontok alapján dokumentáljam.

A népviseletnek hány fajtája él tovább Székelyudvarhelyen és térségében?

Eléggé változatos, szerintem számszerűen meghatározhatatlan. Induljunk ki abból, hogy a hagyományos népviselet száz százalékban kézimunka, ezért nincs belőle két egyforma, ezenkívül ahány település, annyi változat létezik. S minthogy a kultúra régiónként változik, e tekintetben Udvarhelyszéket egy viszonylag egységes látványvilágú viselet jellemzi, de közelről szemlélve már egyértelműen felfedezhetőek a különbségek.

A Kárpát-medencében a klasszikus, organikus paraszti öltözködési kultúra nagyjából az első világháborúig tartott.

Ami ezután következett, azt már hagyományőrzésnek nevezzük, és ez egy tudatos, gyakran az identitásőrzés vágya által vezérelt tevékenység.

Ebben a folyamatban pedig az emberi természet és a történelmi események is torzító hatással bírnak. A trianoni döntés, a világháborúk, majd a keleti blokk szovjet kultúrpolitikája mind alakították azt, amit ma „eredetinek” hiszünk. Hajlamosak vagyunk szépíteni a múltat: ami hiányzik, azt pótoljuk, ami nem volt elég díszes, azt a mai ízlésvilághoz igazítva „túldíszítjük”.

Hogyan született az ihlet és az ötlet a különböző nemzetek népviseleteinek megörökítéséhez?

Nem ihletnek nevezném, inkább egy felismerésnek, ami a saját tájékozatlanságomból fakadt, már ami ezt a témát érinti. Kezdetben a szűkebb, majd a tágabb környezetem viseleteit kezdtem el fényképezni, mert rájöttem, hogy bár minden az orrunk előtt zajlik itt, Székelyföldön, mégis meglepően keveset tudunk a részletekről. Akkoriban még azt sem tudtam pontosan, hogy egyáltalán vannak-e különbségek az egyes falvak öltözetei között, nem is beszélve a különböző korosztályok szerinti színeltérésekről vagy jellegzetességekről. Röviden, nagyon keveset tudtam, jóformán semmit, és ez zavart, főleg ha az idelátogatók a helyi dolgok felől érdeklődtek. Mivel fényképész vagyok, a leképezés módszerével fogtam neki a dolognak, miután a dokumentált viseletek egymás mellé kerültek, azonnal láttam a különbségeket.

_{Marinovec, Prigorje régió, Horvátország}

És miként lett ebből más népek viseletének a fényképezése?

Amikor a környék viseleteit nagyjából feltérképeztem, már hajtott a kíváncsiság, hogy mi van máshol, még távolabb. Rájöttem, hogy ha a mieink mellett más nemzetek öltözetét is dokumentálom, az egész anyag összehasonlíthatóvá és sokkal érdekesebbé válik. Így látszik igazán, mi az, amivel mi azonosulunk, és mi az a más kultúra, ami önmagában szép és különleges, de tőlünk idegen. A közösségi oldalakon közzétett fotóim a hagyományőrzők körében hamar népszerűek lettek a modern látványvilág miatt, és egyre több meghívást kaptam. A fényképezésért sosem kérek pénzt azért, hogy anyagi okokból senki ne maradjon ki a gyűjteményből. A projekt költségeit leginkább a kiállításaim bevételéből fedezem, ez biztosítja a legkomolyabb hátteret, amit a könyveladások, támogatások pályázatok egészítenek ki.

A „pillanatok” megörökítése idején milyen kihívásokkal szembesültél?

Kicsit pontosítanék, ugyanis itt a pillanatok eléggé megtervezett formában vannak jelen, hiszen nem eseményeket rögzítek, nem a mozgásra koncentrálok, hanem konkrétan dokumentáló jellegű, statikus fényképeket készítek. Ez nem riportfotózás.

A legnagyobb kihívást a kiszámíthatatlan körülmények jelentik, amit így szoktam megfogalmazni, hogy “szélsőségesen bizonytalan alkotói környezet”. Négy időjárási körülmény szokott akadályozni: az eső, a szél, az erős napsütés és a sötétedés. Emellett ott van az emberi tényező és a logisztika. A beöltözés is egy időigényes folyamat. Mire a személy elkészül, gyakran besötétedik. Télen vagy kora tavasszal ez kritikus: néha csak percek maradnak a naplementéig, amikor még használhatóak a fényviszonyok. És ne felejtsük el a technikai amortizációt sem: a felszerelés folyamatosan extrém igénybevételnek van kitéve. Épp most kaptam vissza a fő gépvázamat a szervizből, és a javítási számla összege jól tükrözi ennek a „missziónak” a valós költségeit. Ez egy állandó egyensúlyozás a technikai precizitás és a környezeti bizonytalanság között.

_{Oostrozebeke, Nyugat-Flandria, Belgium}

Mondhatjuk azt is, hogy ez egy missziós munka? Milyen hatással van az identitásodra?

Bár a „misszió” szót gyakran használják az esetemben, én eredetileg nem világmegváltó célokkal vágtam bele. A munka során azonban olyan mennyiségű információval és emberi sorssal találkoztam, ami óhatatlanul tágította a perspektívámat. A fotózás mellé egyébként adatgyűjtés is társul, leírásokat kérek a viseletekről, ami bár egyszerűnek tűnik, egyáltalán nem az. Mindez folyamatos tanulást, és nem utolsósorban idegennyelvi fejlődést igényel a román és az angol kommunikáció terén.

Ami az identitást illeti: ez a munka abban erősített meg, hogy az önazonosság a legnagyobb érték.

Ha ismerjük a saját kultúránkat, akkor nincs szükségünk arra, hogy tájidegen mintákat mímeljünk, a hitelesség alapja az ismeret.

Egyébként, úgy szoktam fogalmazni, hogy „mi, fényképészek az Istennel is egyfajta munkakapcsolatban vagyunk”. Tehát, amikor mások imádkoznak, mi fényképezünk, de éppúgy jelen vagyunk, és átéljük a pillanatot, csak hát munka közben. Ez nem jelent érzelmi távolságtartást, sőt, egy nagyon intenzív odafigyelést igényel. Ezáltal is nyitottá válunk egyfajta rálátással a más vallási felekezetek, közösségek szokásaira. A munkám során szembesültem azzal is, hogy a paraszti viseletkultúra elválaszthatatlan az egyházi rendszertől. Ezért kezdtem el foglalkozni az egyháztörténettel és a vallás közösségformáló erejével. Régebben a felekezeti hovatartozás pontosan meghatározta magát a közösséget, az egyént és az öltözetét is, napjainkban ez a szabályozó szerep szinte teljesen eltűnt.

_{Scheeßel, Rotenburg járás, Alsó-Szászország tartomány, Németország}

Érdemes megjegyezni azt is, hogy az alkotói folyamat – bármennyire is emberek között zajlik – alapvetően magányos tevékenység. Amikor a fényképezőgép keresőjébe nézek, vagy amikor napokig az utómunkával és a leírások rendszerezésével foglalkozom, megszűnik a külvilág.

Mi a tapasztalatod, hogy a nemzetet nem alkotó népcsoportok körében milyen szerepe van a népviseletnek az identitás formálásában?

Ezeknél a közösségeknél a viselet az egyik legerősebb vizuális kapaszkodó: egyértelmű jelzés a külvilág felé, hogy „vagyunk és megmaradtunk”.

A Geofolk című kötet nemcsak egyszerűen a fényképek tárháza, hanem a kulturális élet, a hagyományok kuriózuma is. Az elgondolás alapvető része volt, hogy szülessen egy ilyen gyűjtemény?

A könyv valójában a közönség igényéből született, nem pedig egy előre eltervezett üzleti koncepcióból. A szabadtéri kiállításaim során folyamatosan kaptam a kérdést, haza lehet-e vinni ezt a látványt mondjuk könyv formában? A látogatók ugyan folyamatosan fotózzák az installáción látható viseleteket, de a telefonos képek nem úgy adják vissza a projekt lényegét, mint egy könyv.

Ehhez született egy terv, miszerint az Európai Unió 27 tagországának közel száz régióját mutatjuk be az ünnepi paraszti öltözeteken keresztül.

A kötet több mint négyszáz fotót tartalmaz, de a személyek száma ennél jóval magasabb a páros és csoportképek miatt. A könyvet én magam is forgalmazom, ami egy nagyon érdekes tapasztalat, mert így közvetlen visszajelzéseket kapok az olvasóktól Európa minden szegletéből.

_{Attala, Somogy, Magyarország}

A kötetbe került felvételek milyen szempontok alapján kerültek kiválasztásra?

Én még filmes alapokon szocializálódtam, ami meghatározza a munkamódszeremet. Még mindig él bennem a reflex, hogy az expozíciónak már a rögzítés pillanatában tökéletesnek kell lennie. Ezért viszonylag kevés képet készítek. A projekten belül nagyságrendileg százezer fotót dolgoztam fel, ebből körülbelül 4500 közül kerültek kiválasztásra a könyvben látható képek.

Fontos hangsúlyozni: a válogatás nem néprajzi, hanem esztétikai és vizuális szempontok alapján történt. A Geofolk nem egy tudományos tanulmány, hanem egy reprezentatív album. Azt mutatja meg, hogy mit viselnek ma Európában a hagyományőrző emberek. A szakmai hitelességet azzal biztosítjuk, hogy a helymeghatározásnál és a leírásoknál mindig helyi szakértőkre támaszkodunk. A könyv szerkezete pedig igazodik a kortárs vizuális kultúrához: sok kép és emellett kevés, de lényegre törő információ.

Néhol az állóvíz felkavarodhatott attól, hogy régen viselt ruhadarabok kerültek elő a szekrényből, akár a tulipános ládából, és így a már eltűntnek hitt viseletek is életre keltek. Milyen visszajelzéseket kaptál eddig?

Minden társadalomnak és közösségnek létezik egy hagyományőrző rétege. Ezeket a ruhákat olyan emberek viselik, akik igenis ezt a műfajt „művelik és megélik”. Továbbá vannak olyan “feltámasztott” viseletek, melyek már kivesztek a köztudatból és vitákat szül a hagyományőrzők körében.

Fényképeztem például egy bizonyítottan 150 évnél idősebb torockói viseletet, ahol az anyag már a fizikai megsemmisülés határán volt, itt-ott már foszlásnak indult.

Egy ilyen darab feladása a modellre már önmagában kockázatos művelet.

De ha például megnézzük a száz évvel ezelőtti kalotaszegi viseletet, akkor láthatjuk, hogy a jelenlegi változat sokban különbözik a korábbi változattól, ami könnyebb volt, és nem ennyire túldíszített.

_{Myjava (Miava), Trencséni kerület, Szlovákia}

Fotográfus szemmel melyik népviseletre figyeltél fel legfőképpen?

A munka során látom csak igazán, mekkora a variációk száma. Szerintem a sajátunkat akkor tudjuk reálisan értékelni, ha van mihez viszonyítani. Nem az a lényeg, hogy egy viselet díszesebb vagy éppen szerényebb a többinél, hanem az, hogy másokét megismerve a sajátunkat is jobban a helyén tudjuk kezelni. Fotósként nem érzelmi, hanem inkább elemző oldalról közelítek, ezért nincs egyetlen „kedvencem”.

Létezik olyan nemzet, amelyik nemcsak az ünnepeken viseli?

Ma már nagyon ritka, a népviselet szinte teljesen átköltözött az ünnepi alkalmak és a reprezentáció keretei közé. Elvétve még látni egy-egy eldugottabb faluban idős embereket, akik a mindennapokban is hordanak bizonyos darabokat, de a többség számára ez már egy tudatos, alkalmi döntés.

A fényképek a nagyközönség előtt (szabadtéri) vándorkiállítás formájában már több helységben debütáltak. A látogatók a kulturális élet közkincsének, a népviseletnek sokféle formájával találkozhatnak határon innen és túl…

A kiállítást többnyire azok a közösségek szokták meghívni, akik érintettek, viseleteik megjelennek ezen a installáción, vagy ha valaki látta a kiállítást, és mindenképpen szeretné eljuttatni a saját közösségébe, vagyis otthon is megmutatni.

Gyakori jelenség például, amit Temesvár főterén is többször megfigyeltem, ahogy az idegenvezetők által vezetett turistacsoportok gyakran felfigyeltek a vándorkiállításra. Például, amikor a spanyolok szeme megakad egy spanyolországi viseleten, és azonnal elterelődik a figyelmük az idegenvezetésről. Ez a vizuális felismerés egyfajta „otthonosság-élményt” ad nekik a távolban.

A kiállítás gyakorlatilag helyszínről helyszínre vándorol, eddig tizenegy ország 65 helyszínén volt látható. Azzal, hogy mindenkit a legjobb formájában illusztrál leíró jelleggel, mindemellett tárgyilagos és egyben pozitív szemléletű.

Nemcsak azt mutatja meg, hogy miben különbözünk, hanem azt is, hogy miben vagyunk egyformák.

Mindenki, aki ott van, képviseli a saját közösségét, a saját identitását.

Említésre került, hogy dedikált példányt is lehet vásárolni. Mi a teendő ebben az esetben?

Aki szerzői aláírással szeretne könyvet venni, a Geofolk honlapján vagy a Facebookon tud tájékozódni, továbbá az erdélyi és magyarországi könyvesboltokban úgyszintén beszerezhető, akár online is. Örülök annak, hogy egy szép könyv szerzője lehetek!