Palya Bea arra hív: énekeld magad szabaddá

^{Koncert a Művészetek Völgyében, 2024. július – Fotó: Németh-Zentai Zsuzsanna}

Palya Bea több mint 30 éve része a hazai zenei életnek. Zenei anyanyelve a népi kultúrában gyökerezik, a bagi Muharay Együttesben nőtt fel táncos-énekesként, és az autentikus moldvai zenét játszó Zurgó együttesben kezdte énekesi pályáját. A feltoluló egyéni hang és mondanivaló azonban új utakra vezette, de előtte még magába szívott mindent, ami érdekelte (a bolgár népzenétől kezdve a kísérleti színházon át az indiai éneklés rejtelmeiig), s ezután vette a bátorságot, hogy elkezdje írni a saját dalait. Az Álom, álom kitalálom meselemez volt az első 2004-ben, a legutóbbi pedig a 2024 tavaszán, szintén a legifjabb korosztályt megcélzó Baba HANGoló dalok. És köztük még 18 másik, például a női lét aspektusait boncolgató Nő és Tovább Nő, vagy éppen a népzenei gyökerekhez visszanyúló, csak énekhangot tartalmazó Egyszálének albumok. Témái főként a női életút állomásai: a párkeresés, az otthontalanság érzése, a szerelem szenvedélye és fájdalma, a szülés és anyává válás örömei és kétségei, vagy éppen az önelfogadás mindenkit érintő kérdése.

Palya Bea dalai nem egynyári slágerek. Kitárulkozóan őszinte szövegei, költői képei nemcsak gyönyörködtetnek vagy elgondolkodtatnak, hanem mélyebben is hatnak: visszajelzések százai szerint sokszor gyógyítóak, segítenek egy-egy életszakasz lezárásában, az új elindításában. Dallam és szöveg egybefonódva éri el ezt a hatást: a maga is sokrétű zenei eszköztárral rendelkező énekesnő mindig kiváló zenésztársakkal dolgozik, így a létrejövő zenei szövet olyan minőségű, hogy nemcsak megtartja, de felemeli a mondanivalót. Kiteljesedett előadóművészi karrier, nincs mit hozzátenni – gondolhatnánk, de szerencsére Palya Bea nem így gondolta, és néhány éve a tanítás felé fordult, s tette ezt is amolyan palyabeásan. Az egyéni oktatás személyes figyelmét próbálta ötvözni a közösség támogató erejével, különféle csoportokkal kísérletezett, míg kialakult az egész éven át tartó Énekeld magad szabaddá (röviden Észa). Az idén másodjára futó program az éneklést eszközként használja a mélyebb önismerethez, a szabadság eléréséhez – és nemcsak énekeseknek szól. A tananyag az éneklés és a dal erejével segíti hozzá a résztvevőket, hogy megtalálják és hallatni is tudják a saját egyéni hangjukat, énekben és beszédben egyaránt. S ha ez még nem lenne elég: eszközöket ad a kezükbe, hogy érzéseiket és gondolataikat dallá tudják formálni.

Palya Bea művészetét a kezdetektől követem, számos dala kísért és adott erőt az életem különböző állomásain, majd néhány éve részt vettem egy hathetes énekkurzusán, ahol magam is megtapasztalhattam a dalírás folyamatának erejét és örömét. Régóta szerettem volna leülni vele beszélgetni, hogy az Új Város Online olvasói is bepillanthassanak művészi és tanári munkájába.

Egy meleg nyári nap közepén, Zoom-on találkozunk. A helyzet már ismerős, annak idején az énekkurzus egy része is így zajlott.

Bea, köszönöm, hogy igent mondtál erre a beszélgetésre. Arra gondoltam, hogy kezdjünk az egyik gyakorlattal, amit te használsz a csoportjaidban: – Zita vagyok, itt vagyok. Áááá! Zita vagyok, itt vagyok. Áááá!

Bea vagyok, itt vagyok. Áááá! Bea vagyok, itt vagyok. Áááá!

Elmondod az olvasóinknak, hogy mi ez a gyakorlat?

Nagyon köszönöm, mert egy másik interjúból jövök és nagyon jólesett. Ez egy olyan jelengyakorlat, ahol a hangomat hívom segítségül, hogy a sokfajta zajból, ritmusból a lélek visszaérkezzen középre. A Bea vagyok, itt vagyok egy kognitív üzenet, tehát, hogy én én vagyok, és én itt vagyok, és aztán az Áááá, ami jó mélyről, a test közepéből zeng föl, az pedig egy testi szintű megerősítése ennek. Egyébként jól belecsaptunk a közepébe, mert szerintem az élet végső soron a jelen művészete. És ez a Bea vagyok, itt vagyok, Áááá! gyakorlat ebben rengeteget segít.

Azért is kezdtem ezzel, mert a törekvés, hogy a jelen pillanatban éljünk, már ismerős volt nekem, és gyakoroltam is, mert ez egy központi gondolat a Fokoláre Mozgalomban. Az alapító, Chiara Lubich úgy fogalmazott, hogy a jelen pillanat az egyetlen, ami a birtokunkban van. A múlt elmúlt, a jövő még nincs, csak itt és most találkozhatunk Istennel, hallhatjuk meg az Ő hangját, és tudunk jelen lenni a felebarát számára. Amikor találkoztam a gyakorlataiddal, azok segítettek, hogy testi szinten is megéljem a jelent, és azt tapasztaltam, hogy így a lelkem is könnyebben megérkezett. Érdekelne, hogy neked mit jelent a jelenben lenni?

Például most, ahogy mesélted a mozgalom alapvetését, egészen tudatában voltam a testi érzeteimnek. A belső karomon ment végig egy borzongás, valahogy átment a szívemen, kiterjedt a test széleire. Annyira éltem és értettem azt, amit mondtál! Meg azon mosolyogtam magamban, hogy mennyire egy gyökerű csomószor a tanítás, hogy az élet lényege mennyire ugyanoda visz: az itt és most-ban benne lenni.

Tehát a jelenlét nekem azt jelenti, hogy amit éppen csinálok, abban benne vagyok. Anyaként, tanárként, énekesként azért én is triggerelve vagyok, hogy ne legyek benne, hiszen sokat kell gondolkodni a jövőn: a gyerek étkeztetése be van-e fizetve, a táborra van-e már vízálló csizma, a koncertre a dallistát elküldtem-e a helyettes dobosnak…

Nemrég elutaztam Máltára, ki kellett szállnom egy hétre, ami nem volt könnyű. Ott minden reggel megcsináltam azt a gyakorlatsort, amit a tanítványaimmal szoktam, aminek része ez a Bea vagyok, itt vagyok. Áááá! És olyan jó volt, nyugodt lett a pillanat, kitágult a tér! Ez egy rácsodálkozás is volt, hogy amit kitaláltam, az működik, hogy nemcsak másoknak mondom, hogy csinálják, hanem én is csinálom.

_{Palya Bea workshopot tart. 2024. április – Fotó: Simándi Nóra}

Akkor meg is érkeztünk a másik fogalomhoz, amit mindig mondasz a tanítványaidnak, az pedig a csinálás, hogy ne várjunk a megfelelő pillanatra vagy érzésre, hanem egyszerűen csináljuk. Ez neked honnan jön?

Én mindig is csináló voltam, falusi lány vagyok, munkaerőnek születtem a családba, ez így volt természetes. Anyukám tételmondatát rengetegszer hallottam: „haladjunk mán fiam egyről a kettőre!” Nekem is vannak néha befagyós pillanataim, de megtanultam, hogy ilyenkor mit tegyek, hogy valami pici dolog mozduljon, és ebből a fagyállapotból a csinálásba át tudjam magam lélegezni. Tanárként is a csinálásban hiszek, nem csak fejben tanulunk. Ez kockázatot jelent a hallgatóimnak, mert tökéletlen akciókat kérek tőlük, például éneklést vagy dalszerzést. A dolgom tanárként az, hogy a nem-csinálásból a csinálásba átvezessem őket, segítsek nekik legyőzni a félelmet – általam fejlesztett hang-gyakorlatok rendszerével.

_{Hangadás és kapcsolódás workshop, 2024. április – Fotó: Simándi Nóra}

Azt szoktad mondani, hogy akció a perfekció előtt, tehát, hogy csináljuk akkor is, ha még nem érezzük elég jónak. Ez olyan, mint hogy szeretni is elkezdhetek konkrét tettekkel, anélkül, hogy éreznék valamit?

Igen. A görögök nyolcfajta szeretést ismertek, az agapé pont ilyen. Cselekvés kell hozzá egyedül, még érzelem sem. Nem kell, hogy szeressem Zitát, attól még küldhetek neki egy szívecskét a Zoomon, és ő ettől mosolyogni fog. (Megjelenik a szív a képernyőn, önkéntelenül elmosolyodom.) Na, meg is csináltuk! (nevet) Tehát a szeretés az mindig csinálás. Ha valaki tőlem kér valamit, akkor én igyekszem akciókkal reagálni, csinálva szeretni. És tény, hogy nem kell hozzá érzelem, de… nagyon könnyen jön vele: nekem is jó volt szívecskét küldeni az előbb.

Amikor arra biztatod a tanítványaidat, hogy vállalják fel a tökéletlenségüket, akkor az az érzésem, hogy az önmaguk elfogadására, az önszeretetre biztatod őket. Az interjúra készülve beleolvastam a Ribizliálom című önéletrajzi könyvedbe, ami 2011-ben jelent meg, és ott még egy nagyon bizonytalan Palya Beát látunk. Az önszeretet nem adta magát olyan könnyen?

Nem, és nem is ismerek olyan embert, akinek ez könnyen adta volna magát. Az eredendő születési jogunk, hogy szeretetből jöttünk erre a világra, szeretni és szeretve lenni jöttünk, ez ma mégis hamar elvész a régi, rossz minták útvesztőjében. Én abban voltam innovatív, hogy széles körben kezdtem elmesélni, hogy mennyire vágytam a szeretésre, hogy én szeressek, meg hogy engem szeressenek. Rengeteg csinálásban vettem részt, önismereti módszerek tömkelegével gyúrtam magamon, és teszem ezt ma is. Egy dolgot biztosan állíthatok, hogy ma sokkal jobban szeretem magamat, mint 14 éve, a Ribizliálom írása idején, és azt is megtanultam, hogy ha éppen elfelejteném, akkor mit kell csináljak, hogy eszembe jusson.

_{Egyszálének koncert, Bécs, 2024. március – Fotó: Simándi Nóra}

És mi a módszered, mit kell csinálj, hogy újra szeresd magad?

Most pont volt egy nehezebb szakasz, június nekem gyakran felhozza a válásom emlékét: jött az első nyár, nem tudtam mi lesz, az addigi keret felbomlott, nincs iskola stb. És akkor emlékeztettem magam arra, hogy a transzformáció, a változás az végül is az önszeretet próbája. Mintha azt kérdezné tőlem az élet, hogy na, szereted már magad eggyel jobban?

Ez a mostani mini krízis hasonlított a Covid 2020-as krízisére is, amikor feltettem magamnak azt a kérdést, hogy milyen értékek felé tart a világ, és én abban hol vagyok. Kell-e az embereknek ez az érték, amit én adok? Ez 2020-ban, a koncertek megszűnésekor úgy tevődött fel, hogy: Ki vagyok én az éneklés nélkül? Mi vagyok én, ha nem énekes? Akkor született az Igen című dalom, hogy igent mondjak egy csomó érzelmemre. Az idei mini-krízisben is feltettem ezt a kérdést, de a lényem alján már igen zengett. Tehát azt már nem kérdőjelezem meg, hogy értékes-e, amit csinálok. És lassan a következő szinten is ott az igen, azaz, hogy én magam vagyok érték, attól függetlenül, hogy mit csinálok. Ez a két igen mutatja az elmúlt négy év belső munkájának eredményét.

^{Palya Bea: Igen című dala}

A lényed legmélyén már nincs kérdés, de időről időre mégis jön egyfajta értékválság?

A változás mindig hoz bizonytalanságot, és több dolog is van, ami ezt felhozta. Az egyik, hogy a lányaim nőnek, Lilikém átment a kiskamasz korba, ez újfajta kérdéseket vet fel. Akár a képernyőhasználat szabályai, vagy hogy mi az, amiben támogatást vár tőlem, hogyan tudok neki segíteni? Mennyire hagyjam egyedül? Hogyan ne kontrolláljam? Szerintem ezekkel minden anya küzd. A másik, hogy az elmúlt három és fél évben Amerikában tanultam online, és most éppen abbahagytam, mert elfáradtam a nem-alvásban, Mondjuk létre is hoztam az Énekeld magad szabaddá programot, szóval csodálatos eredményei vannak! Ezzel párhuzamosan jött a hova tartozom én kérdése. Az eddigi online közösségek, ahol engem tartottak, és nem én tartok másokat, azok visszacsendesedtek, és ez magánnyal jár. Azzal együtt, hogy az a közösség, amit én vezetek, az csodálatos, és van már egy belső mag, akiket Észa-tanárokká képzek, akikkel hasonlóak az értékeink. A harmadik kiváltó ok, hogy az Énekeld magad szabaddá program kapcsán meghívtak előadni a The Series at Oxford nevű trauma, mentális egészség és jóllét konferenciára. Úgyhogy Oxfordban fogok tanítani szeptemberben Bessel van der Kolk, Máté Gábor, Dan Siegel és más nagy nevek társaságában. Csípjen meg valaki! Egyrészt én nyitom majd meg a konferenciát dalokkal, másrészt egy kétórás workshopot tartok a módszeremről terapeutáknak. Ez nagyon nagy dolog! De hozta a kérdést is, hogy ki vagyok én itthon? Ezekben keresgéltem magam, de figyelj, ez nem ártott nekem. Találkoztam mélyen magammal, sokat aludtam, mentem a természetbe, és szépen jött föl sok olyan réteg, amit máskor a sok munkával elnyomok. De most nem nyomtam el. Nem álltam neki a négy könyvvázlatból egyiknek sem, pedig könnyebb lett volna, de azt éreztem, hogy nekem ezzel a picit mocsaras, archaikus, fájdalmas réteggel van most dolgom.

_{Koncert a Művészetek Völgyében, 2024. július – Fotó: Németh-Zentai Zsuzsanna}

A művészetben megvan ez a kettősség, hogy egyszerre magányos műfaj és közben nagyon közösségi is? Hogy van ez a te életedben?

Van egyedül része, és van nem egyedül része is. Most már közel 40 év után elmondhatom, hogy van egy zenész kör, akikkel bármikor színpadra megyek, jól fogunk együtt zenélni. Egyrészt van egy közös repertoárunk, egy közös utunk, másrészt van bennünk kilométer. Mostanra kialakult az is – és ez visszamegy a beszélgetésünk elejére –, hogy mit keresek én a zenében, hogyan vagyok jelen az énekléskor. Ez a fajta éles jelenlét és tiszta, zenében megfogalmazott energia az, amit én nagyon kigyúrtam, és megvan, hogy kivel tudom ezt jól csinálni. Sokakkal egyébként, de van egy szűk zenész család, akikkel nagyon.

De a másik fele meg magányos műfaj, mert most, ahogy beszélgetünk a nyár izzasztó közepén, én épp karácsonyi dalokat írok. Nem egy csingilingi albumot fogok írni, ezt azért rólam lehet tudni, hanem azt próbálom megfogni, hogy a sötét időszaknak a fénybe való átmenete az hogy néz ki, miről szól igazából. Ez a része magányos alkotás, mert ez első szinten köztem és köztem történik. Pont azt csinálom, amit tanítok: babrálok szavakkal, dallamokkal, a bennem felmerülő belső tartalmakkal. Itt a téma, és kiömlesztek mindent, ami arról eszembe jut, mindent, akkor is, ha őrült nagy hülyeségnek tűnik. Kérdéseket teszek fel: Miben áll az én transzformációm? Mi lenne a dal címe? Milyen hangulata legyen?

Tegnap reggel feküdtem a kertben, a nyugágyban, és egy magányos nő karácsonyán gondolkodtam. Elképzeltem őt, amint egyedül megcsinálja a vacsorát, megterít, aztán piros szalagot köt a bokájára, és befekszik a fa alá egymaga, ő maga az ajándék. Elkezdtem énekelni egy fölfelé menő dallamot, cikkcakkosat, mint ahogy a fenyőfa ágai mennek. Ezt kéne dallamilag megélni, elkezdtem hát a kezemmel rajzolni, és azt leénekelni. Ez egy egyedüli alkotói fázis. De nem az a legnehezebb része, hogy rajzolgatom a kezemmel a dallamívet, hanem az, ami közben bennem történik. Mert ilyenkor

kinyitom az archaikus részemnek az ajtaját, és hagyom, hogy onnan feljöjjön anyag. És nem az történik, hogy egy kis karácsonyi dalanyagot felküld a tudattalan, és minden mást utána illedelmesen bezár, nem, ott dől föl a mocsok is, mert a lélek az így működik.

Azt hiszem, ez a legnehezebb része, hogy alkotóként, művészként a kapunyitás és zárás ritmusát megtaláljam.

_{Egyszálének koncert, Bécs, 2024. március – Fotó: Simándi Nóra}

De jó, hogy mesélsz erről a folyamatról, mert engem pont a dalaid mélysége fogott meg. Nem is tudok hirtelen más énekes-dalszerzőt, akinek szinte minden élethelyzetre van egy dala: a válást elmagyarázni a gyerekeknek (Két ház), az apátlanság fájdalma (Apa Blues), a női lét és szerepek ezer arca (A Nő), vagy épp az egyik közönségkedvenc, a szabadság és az elköteleződés himnusza (Szabadon). Amit most elmeséltél, megmagyarázza a dalaid mélységét, ettől olyan megérintőek?

Valószínűleg igen. A saját személyiségemben olyan mély rétegeket érintek, ami már érinti a közöst. Valaki ott már járt előttem, valaki már biztosan vált, valaki volt már szívében összetört. Bár a dalaim személyes történetek, de ha elég mélyre ások, akkor az már nem rólam szól, hisz érintem a közös tudattalan réteget, ahol mindenki derékig ugyanabban a mocsárban áll. Itt egyetlen dolog a mozgat: szeretni akarunk és szeretve lenni. Minden erről szól, csak ilyen-olyan formát kap. Szexualitás, kamaszlány és anya viszony, mit mondasz a gyereknek válás után, maga a válás, vagy az ősöknek a hangja, hogy milyen örökséget hozok, hogyan lehet azt átírni. Minden erről szól.

_{Palya Bea: Szabadon}

Mikor kezdtél el az éneklés mellett tanítani is és hogyan alakult ki ez a formátum?

Már régóta jöttek a levelek, hogy szeretnének nálam tanulni és 2008-10 táján tanítottam is egyéniben, de rájöttem, hogy az életformámba ez nem beilleszthető. Aztán 2018-ban elkezdtem a Szeretem az ötleteimet kreativitás kurzust megcsinálni. Az énekes programnak pedig a Covid adott egy új lendületet. Jöttek a kiscsoportos workshopok, ahol elmondtam, hogy ez egy pilot verzió: kísérletezem, és légyszi mondjátok meg, hogy mi működik, és mi nem. Az a csodálatos az emberekben, hogy ha megkérem őket, hogy mondják el a véleményüket, akkor elmondják. Nem kell magamra venni, mert nem azt mondják, hogy Bea, rosszul tanítottál, hanem azt, hogy ez a gyakorlat kevésbé jött be, ebből többet kérek, ebből kevesebbet. Sokan kitalálnak valamit fejben, és azt nagyon oda akarják adni. De ha nem az kell az embereknek, ha nem arra rezonálnak? Én a visszajelzésekből építkeztem és építkezem ma is.

Amikor elkezdtem, nem tudtam, mi lesz, de volt három alapelv. Hisz tudtam, hogy én meggyógyultam a daloktól, a dalszerzéstől. Azt is tudtam, hogy az éneklésnek van egy testi, fizikai szintje, hogy a zengés nemcsak a torokban, hanem az egész testben létrejön, és ha ezzel dolgozunk, a hang-munka visszaadhatja a teljes testben átélt jelenlétet. A dalszerzés folyamatában meg Arnold van Gennep rítuselmélete az én néprajzos hozzáadott értékem. Ez a három pillér meg az online tanítási forma mesterfoka az Észát egy elképesztően innovatív programmá teszi. A hallgatóim mondják, hogy az Észa végre tényleg tartós gyógyulást és fenntartható eredményt hoz. De én ezt akkor, két éve még nem tudtam. Azt sem, hogy a folyamat végére majdnem mindenkinek lesz egy dala. De lett!

_{Egyszálének koncert, Bécs, 2024. március – Fotó: Simándi Nóra}

Csoportos kurzusokat tartasz, te magad is csoportos képzésre jártál, néhány éve létrehoztál IGEN néven egy Facebook csoportot is, ahol meglepően kulturált és mély beszélgetések zajlanak, talán annak is köszönhetően, hogy adtál hozzá egy kommunikációs kiskátét. Miért fontos neked a közösség?

Szerintem nagyon nehéz egyedül változni. Tulajdonképpen nem is nagyon lehet. Azt gondolom, amit Arnold van Gennep rítuselmélete is mond, hogy az átmeneti rítusokban, amikor nagy átalakuláson megyünk át, akkor elengedhetetlen a közösségi elem. Jó, ha van egy vezető, egy mentor, aki viszi a szertartást, aki tudja, hogy mit kell csinálni, de a közösség a legfontosabb. A közösségépítés azért is volt fontos nekem, hogy ne a kívülálló fura lány legyek, hogy ne csak frontálisan énekeljek nektek, ti meg befogadjátok, hanem legyen beszélgetés, kapcsolat. Ha valami ma hiányzik, akkor az a beszélgetés tudása. Se élőben, se interneten nem tudnak figyelni, hallani és hallatszódni az emberek. Persze az IGEN csoportnak is megvannak a maga korlátai, hisz ez egy lassan 5 ezer fős FB csoport, de az biztos, hogy a kommunikációs káté adott egy keretet, hogy tudjunk beszélgetni, erőt meríteni, segíteni egymásnak. Én is rengeteget változtam ebben, meg a közösség is.

De, és ez lehet, hogy tőlem fura, mert pont én a magyar társadalomban a kimondás kultúrájáért sokat tettem, szóval ma már azt gondolom, hogy önmagában a kimondás, ha nem párosul szeretet alapú, csinálás alapú művészettel, nem tud mindig gyógyítani. Azért is szeretek fejlődésdalokat írni, meg a hallgatóimat is erre hívni, mert egy ilyen dal azt mondja, hogy: most valami nehéz, de az alkotással meg tudok belőle gyógyulni. Ilyen a Szaladós vagy a Szabadon, a nagy dalaim mind ilyenek. Mert önmagában, ha leírom, hogy most nehéz, attól még nem kapom meg a transzformációt.

_{Koncert a Művészetek Völgyében, 2024. július – Fotó: Németh-Zentai Zsuzsanna}

Mi kell hozzá, hogy létrejöjjön a transzformáció?

A mézeskalács massza az nem mézeskalács. A nyers tészta az nem sütemény. Az például, hogy „hogyan legyek önmagam”, az nem dalsor, az egy önismereti kézikönyv fejezetcíme, ebben elég radikális és szigorú vagyok. Népzenén meg Weöres Sándoron nevelkedtem, szeretem a jó rímet, a jó dalformát, szeretem a verslábakban írt szöveget. Amíg a kimondásra volt szükség, addig létjogosultsága volt minden szövegnek. De mára a kimondás divatja miatt túl sok nyers mézeskalács tésztát árulnak – ami nem baj, csak akkor ne az írják rá, hogy „ez mézeskalács”. Mert ha alkotás születik a nyersanyagból, (film, vers vagy dal, bármi) akkor azt meg kell gyúrni, formába kell önteni, ki kell sütni. Az a mézeskalács. Persze nagy kérdés, hogy a nyersanyagot melyik ponton mutatom meg, mert például a mai fiatal zenészek havonta jönnek ki egy-egy új dallal, fél évente új albummal. Tudják, hogy ez kell a közösség növeléséhez, mennyiség a minőség felett. És ebben van jó is ám. Én, amikor alkotok, vannak belső körös és külsőbb körös teszthallgatóim, nem mindent mutatok meg mindenkinek. De itt elválasztanám a szabályozott csoportban való működést, mert az épp arra is való, hogy akár nyersen is oda lehessen rakni. Már önmagában annak is van transzformatív ereje, hogy tudom, hogy biztonságban vagyok egy közösségben, ahol elmondhatok bármit. Én azt vettem észre, hogy az embereknek az hiányzik ma legjobban, hogy valahova tartozzanak. Brené Brown amerikai kutató különbséget tesz a beilleszkedés és a valahova tartozás között. A beilleszkedés az, hogy olyan akarok lenni, mint ők, hátha befogadnak, a valahova tartozás pedig az, hogy ez vagyok én, a saját autentikus énemért szeressetek és fogadjatok el, és akkor én idetartozónak érzem magam.

_{Palya Bea workshopot tart. 2024. április – Fotó: Simándi Nóra}

Ha már befogadás. A közösségben nemcsak azt élhetem meg, hogy engem befogadnak, hanem én is gyakorolhatom a befogadást. A wokshopjaidon szokott lenni egy olyan páros gyakorlat, ami erre tanít: két percig csak csendben hallgatni kell a másikat. Ez a része is éppolyan fontos?

Ez a hangadás szabadságának a másik oldala. Amikor érvényes a hangom, mert ki tudom mondani azt, ami az én belső igazságom, akkor egyszerűen nyugodtabb leszek, és másokat is úgy fogok tudni hallgatni, hogy nincs sürgetettség, hogy én okosnak tűnjek, vagy hogy elmondjam a saját szempontomat, mert tudom, hogy elmondhatom bármikor, van rá mód. A hallgatásnak ettől is lesz egy szeretete. Ezt én figyelem sugara gyakorlatnak hívom, és ez a figyelem először zavarba ejtő az emberek számára, mert nem tudják, hogyan kell csinálni. Nem azért, mert gonoszak, hanem mert nem tanították meg nekik, hogyan kell csendben maradni, amikor a másik beszél, nem közbevágni, nem kérdezni, nem saját sztorit behozni az első fél mondat után, és főleg hogyan kell visszajelzést adni.

_{Egyszálének koncert, Bécs, 2024. március – Fotó: Simándi Nóra}

Még egy utolsó kérdés: a helyeden érzed most magad a munkádban, abban, amit felépítettél?

Jó, hogy kérdezed, mert épp az aktuális kis értékválságomban adtam egy még hangosabb és erősebb igent arra az értékrendre, amit én igaznak és tisztának gondolok, és lett egy dalcímgyanús mondatom, hogy Érni ér. Úgy is, hogy sokat érni, értékesnek lenni, meg úgy is, hogy megérni valamire. Tehát, hogy érni ér, és ezt a fajta sokat érést, ezt az értékességet képviselni akkor is, ha a világ éppen nem erre tart. Különálló kis szigetnek érzem néha magam, mert szerintem megéri kitartani amellett, ami belül igazul cseng, tiszta szívből van, és ez idővel meghozza a gyümölcsét. Amit most néhány év alatt felépítettem az éneklés mellett, s ami egy új bevételi forrást is ad, az Énekeld magad szabaddá (Észa) program, az persze brutál kemény munka, a Zoom órát megtartani, a workshopot kitalálni, a 168 dalt, 65 órányi anyagot felvenni… De a jelentés az átvisz ezeken a nehézségeken. Jelentése, értelme van: mások visszakapják a saját hangjukat, dalt írnak, elhiszik magukról, hogy tudnak ilyet, nőnek, érnek ők is. Ennél szebb jelentést én nem tudok: embereket rávezetni a saját hangjuk titkára és erejére.

Köszönöm a beszélgetést!