Istenes versek a költészet napjára

Olvasási idő: 10 perc

„Az ajtónyílás, a belépés tette ugyanakkor, mint említettük, beavat. Az első sor maga is ajtóvá, küszöbbé válik, innen már nem lehet tét nélkül tovább olvasni. Nem átfutható, nem megúszható. Ez az aktus teljesíti be a vers jövő idejét, az ígéretet. A jövő jelenné lesz az olvasás beteljesítő cselekedetében” – írta Molnár Illés költő és kritikus a Vigilia tavaly megjelent számában a nagyszerű költő, műfordító Kerényi Grácia (1925–1985) Testnek feltámadása című verséről. Kerényi letisztult nyelven, megragadható egyszerűséggel közli a lényeget, a lényegest.

Kerényi Grácia: Testnek feltámadása

Az ajtó nyílik és belépsz.
Ajtónyílás lesz, és nem harsonák.
És könnyűek lesznek a lépteid
és erősek, mint erdők éjszaka:
a gyermek Dávid leszel, s te leszel
a férfintúli tájak Góliátja.
És a szobámban téli este lesz,
és nádszegélyes őszi víztükör:
gerlék köszöntik a szőlőnyitást
s hósapkásak az óvárosi lámpák.
Én táncolni fogok, és asztalunkra
Kosztolányi rubin-teát varázsol;
Dávid leszel és Góliát leszel,
s verseket mondunk a feltámadásról.

Kerényi Gráciához hasonlóan Székely Magda (1936–2007) is megélte a második világháború borzalmait. Költészetében drámai erő és a hit melletti teljes elköteleződés jelenik meg. Pilinszky János nyelvi megoldásaira emlékeztető, ugyanakkor önmagában is egyedi és értékes költészetében mindig a legfontosabb kerül terítékre: egy szóval sem több, egy szóval sem kevesebb.

Székely Magda: Madonna

Fény tartója, fénytelen,

homorú alak,

mozdulata nem lehet

mozdulatlanabb.

Sötét anyának ilyen

világos fia,

a depresszió után

eufória.

Borbély Szilárd (1963–2014) klasszikussá vált költészete megrendítően tiszta, ugyanakkor nagy hatású. Versei bőséges tudást hordoznak a test szenvedéséről, a kiszolgáltatottságról, a vérző Krisztusról. Ezzel a tudással jövünk a világra, és ezzel a tudással távozunk belőle.

Borbély Szilárd: Én Istenem’ altass el engem

Én istenem’ altass el engem,

felejtsd el azt, hogy itt vagyok,

az egyik szemed ‘csukd be’ kérlek,

és én lábujjhegyen elosonok,

ha nem figyelsz, ha félrenézel,

én lenni többé nem fogok, és

ne keress ‘kérlek’ sehol engem,

tegyél úgy, mintha nem vagyok,

a két szemedet hunyd be szépen,

barátod voltam, jól tudod, csak

arra gondolj, amíg elalszol,

hogy bújócskázhattál velem,

a számokat, míg elszámoltad,

‘elbújtál’ ‘most már megyek’

ha mögötted állnék, ne ijessz meg,

az ujjaid közt, amíg nem lestél,

eltűntem végleg előled ‘jöhetsz’

valaki mondta ‘ne nézz hátra’

tégy kérlek úgy, hogy elfelejtesz,

a játékaim dobozba gyűjtöd,

a vinyettára nem írsz semmit,

és a spájzban valahol eldugod,

a padlásra viszed, és ott felejted,

zöld üvegek, kicsorbult porcelánok,

tört szárnyú angyalok közt,

ahol egér jár, és gyerekek

kutatnak néha, kincsre vágyva,

és kincs nekik a sok kacat,

‘de csúnya bácsi volt’ ‘gonosz’

így szól az egyik ‘az orra ronda’

és ‘olyan, mint egy csúnya holló’

‘a szája penge’ a ‘szeme tüske’

‘nem mond semmit’ én istenem,

mondd nekem, hogy ‘sohasem’

a szemeidet hunyd le, kérlek,

‘csak álmodtam’ ‘de furcsa álom’

‘hányat kell aludni’ még,

míg elhalad, az ablakon benéz

egy férfiarc, egy gyerekkéz

becsengetett, és elszaladt,

az üvegen egy párafolt maradt,

egy ujjnyom ‘töröld le’ addig

még hányat kell aludni ‘mondd’.

A tragikusan fiatalon elhunyt, már életében klasszikusnak számító, halhatatlan műveket alkotó (Paulus, összes versei stb.) Térey János (1970–2019) verse önmagáért beszél.

Térey János: Fagy

A hófúvás szívében villogó
Ezüstkorong a régi toronyóra:
Számlapján két jogarnyi mutató
Hajszolja egymást, s minden új fogócska
Csúcspontja, hogyha körre kört robogva
Éjfélt mutatva egyesülnek ők;
A vaksors vágyát bűvölik valóra,
Ha percre bontva a megmérhetőt,
Ízekre szedik az egyöntetű időt.

A hófúvás szívébe templomot
Épít az álmodó agy; díszletet fest,
Kőrácsból rak ki rózsaablakot.
A tél lakói elhagyják a termet,
S a holdhideg padlóra, mint a permet,
Szitál az észrevétlen téli por…
A fészket hittel bélelték, de nem lett
Erős vár: népe megborzong, mikor
Isten a gömbölyű tojásokon tipor.

A fészek belsejébe ülteti
Az Úr minden reménytelen szerelmét;
Viszonzatlan jósága fájt neki,
Míg udvarolva állított kelepcét
A kedvenceknek – párnás marka gyengéd,
De egy pofonja is puhábbra ver,
Mint száz fortéllyal fertőző betegség. –
Az egyszeregy idő a csapda, mely
Minden letelt napot mohó gyomrába nyel.

Levetve vakságának hályogát,
Olyan tanácstalan mindegyik isten.
A hófüggöny mögött nem lát csodát:
Meglelte oltárát, de népeit nem,
Hatalma fogytán embert kell veszítsen.
Az új nap sarkvidéki fényt terít
A síkra. Dér ül a templomkilincsen.
Isten reménytelen szerelmeit
Számolja – annyi pont, ahány lelket veszít.

Kántor Péter (1949–2021) értette a játékot és a humort, közel állt hozzá az irónia. Verseiben bárkit és bármit megszólít, versei bárkit és bármit megszólítanak. Ebben a versében az Örökkévaló Isten a  tárgy, egyben a főszereplő.

Kántor Péter: Mit kell tudnia Istennek?

Istennek tudnia kell, hogy számítok rá,
hogy szükségem van rá,
hogy bízom benne,

hogy számíthat rám,
hogy szüksége van rám,
hogy bízhat bennem,

hogy bárhogy is forduljanak a dolgok,
nem viselkedhet úgy, mint egy bankvezér,
vagy egy miniszterelnök, vagy egy szépségkirálynő,

hogy bárhogy is forduljanak a dolgok,
nem viselkedhetek úgy, mint egy bankvezér,
vagy egy miniszterelnök, vagy egy szépségkirálynő,

hogy nem várom tőle, hogy porszívózzon ki mindent,
rázza ki a szőnyegeket, járjon úszni,
és hagyjon fel a dohányzással,

hogy ne várja tőlem, hogy porszívózzak ki mindent,
rázzam ki a szőnyegeket, járjak úszni,
és hagyjak fel a dohányzással,

hogy vegye számításba, hogy nemcsak a jóból származhat jó,
ne akarjon tökéletes lenni,
és ne akarja a világot se tökéletesnek,

hogy számításba veszem, hogy nemcsak a jóból származhat jó,
és nem akarok tökéletes lenni,
és nem akarom a világot se tökéletesnek,

de hogy azért vannak határok,
hogy ne higgye, hogy elfelejtem neki
a jóvátehetetlen dolgokat,

hogy azért vannak határok,
hogy nem hiszem, hogy elfelejti nekem
a jóvátehetetlen dolgokat,

végül, hogy ha senkinek senki, ő biztosan
tartozik nekem
magával,

hogy végül ha senkinek senki, én biztosan
tartozom neki
magammal.

Mezey Katalin verse a magyar költészet Istenes verseinek széphagyományához nyúlik vissza:

Mezey Katalin: Uram, ha nem vezetnél

Uram, ha nem vezetnél

mindég tüskés utakra,

aligha ismernék rá

sorsomban kéznyomodra.

Uram, ha nem vezetnél,

akkor senkim se volna,

aki vergődő, lázas

lelkemnek válaszolna.

Nem tudom, hogy találsz rám

tereiden, Hatalmas,

időd, erőd miként van,

hogy meghalljál, meghallgass,

nem tudom, hogy szólal meg

egyszer csak az a válasz,

amit tudom, Te adtál,

ami mögött Te állasz.

De már elég, hogy hallom,

de már elég, hogy mondod.

Már érzem, hogy jelen vagy,

s nem faggatom a titkod.

Mellkosaramban lüktetsz,

világod ölén élek,

szertefoszlott a gőgöm,

már nem bánt, hogy nem értlek.

A többek között Gérecz Attila-díjas Izsó Zita költészetében az emberi szenvedés, az egymás felé fordulás és az empátia olyan természetességgel van jelen, mint a Bereményi Géza–Cseh Tamás-dalok világában a közértbe tejért lemenő János és Tamás. A több mint tíz évvel ezelőtt született vers aligha lehetne aktuálisabb, mint ma, amikor újra háborúk dúlják fel a Közel-Keletet.

Izsó Zita: Ima az ostromlott városért

Uram, add, hogy ma is rossz idő legyen

ma is rejtse köd az ostromlott város sebeit
a falakból kilógó vezetékek ne emlékeztessenek minket
gazdagon termő indás növényeinkre, amiket kimosott az eső
add, hogy a leomló kövekről ne jusson eszünkbe
a békében élők szekrényeiben megkeményedő kalácsdarabok
add, hogy ne gondoljunk
a szanaszét dobált autógumikat látva
az utcákon fekvő halottak ujjairól lelopott jegygyűrűkre
és a harckocsik elvékonyodó fékhangja
ne emlékeztessen minket gyerekeink kétségbeesett sikolyára
amikor karácsonykor összegyűlünk
a katedrális romjaiba ne essen be ferdén az eső
add, hogy a romok alól kiszedett testeknek legyen elég helyünk az összetolt padok között
add, hogy körülöttünk enyhüljön a fájdalom
ha például az a nő, aki esténként sírva fekszik az ágyában
nem is halhat meg reggelig, ahogy kívánja,
legalább add, hogy ma a szokásosnál egy kicsivel hamarabb aludjon el.
Uram, ne add, hogy azt higgyük, nem létezel.

A költő, író és műfordító Vörös István megragadja és kifordítja a világot, hogy egy másik, tetszetősebb világot teremtsen. Íme az egyik ilyen teremtett világa: az ősi szöveg, a bármilyen krízisben segítségünkre siető zsoltár újragondolása.

Vörös István: XXIII. zsoltár

1

Az Úr az én osztályfőnököm,

ellát munkával. Aktahalmokon
nyugtatom a kezem, csöndes
túlórákba terelget engem.

2
Az Úr az én vakvezető kutyám,
akkor se hagy el, amikor
kiderül, hogy látok.
Lelkemet befüggönyözi,
arcomba világít az igazság
vallatólámpájával.

3
Az Úr az én börtönőröm,
kicsempészi a leveleimet
a családomnak, és ami
neki szól, azt is átveszi.

4
Az élet árnyékénak
völgyében járok,
sötét irodafolyosón,
pincében, ahol
valamikor akasztottak,
és a halálfélelmet olyan
szeretettel veszem a kezembe,
mint egy vekni fekete
kenyeret. Abból élek
már 30 éve.

5

Lakást vásárolsz nekem
az én ellenségeim előtt,
fejemre csöpög az eső
a tetőcserepek közül.
Levett cipőm is vízzel telik meg.

A következő vers választásában egy szomorú dátum volt a döntő: április 21-én lesz egy éve, hogy az irodalmat és a minket szerető Ferenc pápa meghalt. A vers jól visszaadja, mennyire nem volt beskatulyázható, mennyire értette, mit vár el tőle Krisztus. Lackfi János költészetében fontos helyet foglal el a hit, az élő Istenkapcsolat, amely nem nélkülözi sem a humort, sem az elmélyülést. Könyvei közül a Van tüzed? című, Istenes verseket tartalmazó kötetét ajánljuk.

Lackfi János: A sajtóérzékeny pápaparadigma

Lehet-e egy pápa olyan ember, mint a többi?

És hogyan legyen olyan? Hiszen ott a nagy pucc

meg a felhajtás egyetlen fehér ruhás emberke

miatt, templomőrök, pápamobil, svájci gárda,

nyári rezidencia, helikopterek, műgyűjtemény,

az egész hóbelevanc, plusz a padlótól plafonig

telifestett Sixtusi kápolna Michelangelo pucér

Krisztusával, akire fürdőgatyót húzatott

egy korábbi őszentsége. Csak a villanyszámla

mekkora összegre rúghat, és a jól fekvő, központi

ingatlanok Rómában, az átlagember bezzeg tudná

mire költeni a lóvét, limuzin, jacht, pezsgő, szivar

meg szuper macák, igaz, jobb, ha hallgat, mert az

asszonynak nagy a szája, ki győzi azt ideggel…

Na de a frászkarikát se érdekelné a pápa,

ha rágózna, szotyit köpködne az utcán,

susogóban járna, dobozból inná a sört

a diszkóban, rappelne egy tehetségkutatóban,

a Szent Péter téren csövezne egy lakókocsiban,

két spangli közt végiggördeszkázna az oszlopcsarnokon,

a lóvét meg szétosztotta volna a röntgenkapunál

sorban álló turisták között. Erre jön egy másféle

pápa, tele vannak vele a lapok, mert nagycsütörtökön

börtöntöltelékek lábát mossa, széket ad a hosszú

órák óta őrködő svájci gárdista alá, és elbeszélget vele,

csak úgy, spontán beül a személyzeti misére kertészek

meg konyhás nénik közé, magához engedi a gyerekeket,

de nemcsak egy-egy kamukép vagy futó áldás erejéig,

a szoknyájához bújnak, és a trónján ücsörögnek,

személyesen felveszi a telefont egy csóringer vidéki

plébánosnak, és mikor az illető egy kifogástalan állapotú,

öreg, fehér, Renault 4-essel akarja megajándékozni,

először rákérdez, nem marad-e akkor autó nélkül

a plébi, majd köszönettel elfogadja az adományt,

és másnap már sofőr nélkül, az ódon járgányon

közlekedik. Rajong a fociért, meghívja kedvenc

argentin csapatát, a San Lorenzót. Megcsókolja

a bőrbeteget, akitől mind undorodnánk. Pápamobilján

elviszi egy körre a down-szindrómás fiatalembert.

Hitre bátorítja a melegeket és elváltakat. Telefonon

felhívja a megerőszakolt nőt. Kiszökik éjszaka,

hogy ételt vigyen a hajléktalanoknak.

Jótékony célra elárverezi a Harley Davidsonját,

ami dupla menőség, egyrészt mert ezek szerint

volt neki, másrészt mert ettől fogva egy keményfiú

a pápa mociján viríthat. Megölelgeti az ateista

uruguayi elnököt, és arcon puszilja nagy ellenlábasát,

az argentin miniszterelnöknőt.

Elítéli a szíriai háborút, szót emel az esőerdőkért,

menekültek befogadására buzdít, szelfizget a tömegben,

pedig a biztonság őrei ilyenkor egész biztosan

milliméteresre nyírt hajukat tépik. Cikázik, minden

áldott nap van egy új ötlete, mindenkinél előrébb jár

egy lépéssel. És ha mindez csupán marketingfogás,

kérdezik a szkeptikusok, hiszen minden rendhagyó

akcióról fotók, cikkek járják be a világot, annyi

talán az egész, hogy a Vatikán végre észre tért, és

gerillamarketinggel akarja feljavítani az emberektől

elidegenedett egyház pedofil-ügyek miatt megtépázott

imidzsét? Bizony, ha megkaparjuk látványos

kijelentéseit, mögöttük a szokásos katkó tanítást

találjuk, se többet, se kevesebbet, a melegek

keressék csak Istent, aki őket is szereti, de ettől még

sem a melegházasságot, sem a szexualitást nem

szentesíti őszentsége, és ugyanígy semmi elmozdulás

a házasság felbonthatatlansága terén vagy a

cölibátust, női papságot és egyebeket illetően,

amit ádázul számon kérne minden rendes szabadelvű

azon az egyházon, melytől amúgy nem győz elhatárolódni.

Nem tudhatjuk, a kamerák látószögén kívül

mennyi hasonló cseles és vagány kalandra

képes még a pápa, Jézusról is az áll az Evangéliumban,

hogy ha minden tettét, mondását, gyógyítását

feljegyeznék, a világ minden könyve kevés lenne hozzá.

Igen ám, mondják a roppant éberek, de azzal,

hogy Ferenc kopott cipőjében fogadta a megválasztása

utáni gratulációkat, és nem vette fel az ilyenkor

előírásos bíbor sarut, mintegy kilépett Jézus vérének

megszentelő köréből. A szimbolikus aranykereszt

helyett viselt vaskereszt is az uralkodói, földi helytartónak

járó hatalom elutasítását jelzi. És ahol Isten embere

nem veszi át az uralmat, ott támad a Sátán, jaj nekünk,

jaj az Anyaszentegyháznak, ha egy ilyen reflektorfényben

fürdő bulvárceleb szítja a melegek és elváltak önérzetét,

és úgy bátorítja a migránsokat, hogy nem is ismeri

valójában a helyzetet! Ferenc pápa, miközben körberajongják,

a radikálisoknak túl kevés, a konzervatívaknak túl sok,

mindig csak a gond van vele, mindig eleven, nem lehet

beskatulyázni, pedig annyi pompás skatulyánk van előre

gyártva papírból, fából, bélelve, béleletlen, illő lenne már

belepasszolni valamelyikbe. Emlékeztet nagyon Valakire,

akit folyton szemrehányásokkal nyaggattak, anyád és rokonaid

itt várnak rád, te meg papolsz, Uram, szólj a testvéremre,

segítsen a házimunkában, Uram, add, hogy mi ülhessünk

majd az égben jobbodon és balodon, Uram, az nem lehet,

hogy téged keresztre feszítsenek, gondolkodj már, Uram,

ki viseli ezt a kemény beszédet, Uram, mi ez a langyos beszéd,

keményítenél már be, Uram, nem kéne rohadó síroknak

nevezni a hatalmasokat, Uram, nem kéne

meghunyászkodni előttük, szedd már elő a kardot,

és csapj oda nekik, Uram, nem vonulhatsz be szamárcsikón,

amikor ott a limuzin, Uram, nem hozhatsz kardot és tüzet,

mikor puha kenyeret várunk, és nem szaporíthatsz kenyeret

csak úgy, mert rontod a pékek üzletét, Uram, úgy szeretnénk

megmondani neked, milyen legyél, és ehelyett caplathatunk

a nyomodban, ámulva, háborogva, zavartan, és közben

hogy lángol a szívünk, elképesztő, hogy lángol!

Könnyebb a tevének? Igen? Olvassuk el a sokadik kiadásánál járó Kitelepítés című regény szerzőjének, az író, költő, illetve drámaíró Visky Andrásnak csodálatos, Pilinszky János Apokrif című művét megidéző költeményét.

Visky András: Könnyebb a tevének

Elfutni a szégyenem elől a szégyenemmel, rohanni a jeltelen pusztaságban az első valamire való kőig, amit majd végre magamra vethetek.

Induljon el a magatehetetlen zápor, zuhogó kövek fedjék el a sötéten világító bélyeget.

Csak ne lássak, csak ne lássanak, nincs arra szó, és nincs hallgatás.

Saját árnyékaként vonszol árnyékom a törvény kapujáig.

Egyetlen utolsó nappá zsugorodott hét, hetven hét, hétszer hetven hét: tudod, hogy nincs bocsánat.

Kiömlött, eleven magok száradnak a napon, látja Isten.

Könnyebb a tevének, pedig neki is lehetetlen.