Isteni szívjáték, avagy az Úr norvég hangmestere

Olvasási idő: 3 perc

Az önként vállalt leadási határidő napján, a Hopp Ferenc Múzeum teozófia kiállításán világosodtam meg: az a leghasznosabb, ha azt domborítom ki, hogy milyen hatást gyakorolt rám ebben a pár napban ez a kötet és annak minden felismert leágazása. Erről tudok beszámolni, ezt – így – egyedül én vagyok képes megírni, ezért veszteség lenne átugrani az idáig vezető grádicsokat. Maradtam tehát a körkörössé vált tipródásban, ebben a szellemi présmunkában. Minél tovább tapostam az általam begyűjtött filozofikus fürtöket, annál inkább rákaptam tevékenységem ízére. Az „itt és must”-ra, hogy ezen a téren se hazudtoljam meg magamat. (A kiemelt idézetek Jon Fosse szavai a könyvből.)

„Csak akkor látjuk meg, mi az emberi élet, amikor a halál mezsgyéjéről tekintünk rá.”

A 2024-es irodalom éjszakája témája a „túlsó part” volt. Ennek egy rendezvényén hallottam először Fossét, amikor a Szeptológia első kötetéből (A másik név) Friedenthal Zoltán színművész felolvasott néhány oldalt.Egyszer csak azt vettem észre, hogy folynak a könnyeim.

“Hogy mi történik írás közben, érthetetlen a számomra. Egy szöveget sohasem tudok magamból kikényszeríteni. Elfogadom mint ajándékot. (…) De ezért az ajándékért keményen meg kell dolgoznom.”

Másfél évvel később – a második „felvonás” – rutinmunkának indult, de szenvedés lett belőle. „Beszélgetésre elmegy, könyvet megvesz és elolvas, ajánlót megír oszt hátradől” – ez volt a tervem. Ebből a „könyvet megvesz”-ig jutottam el zökkenőmentesen.

„A művészek (…) gyengeségük által lettek erősek.”

Itt a mellkasomra helyeztem a könyvet, becsuktam a szememet, és feltettem magamnak a kérdést: közelebb tud-e vinni egy zenemű, festmény, szobor vagy könyv Istenhez?

„mikor az ember megérti a saját szabadságát, és minden egyes embernek megvan a „saját ideje”, akkor megnyílhat Istennek”

Gyorsan jött a válasz: nem tud. Az alkotójához viszont igen, de leginkább saját magadhoz. És minél közelebb kerülsz saját magadhoz, annál közelebb lehetsz Istenhez. „Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra”, amint ezt Weöres Sándor megfogalmazta. Mert nem a műalkotás a csatorna. Receptre adnák, ha így lenne.

„Engem a szenvedés és a kétségbeesés vezetett a hithez”

Én vagyok az egyik olyan látens drogos a világon, aki soha nem használt kábítószert, ám sóvárogva vágyott a szárnyalós bódulatra. Hasonló a helyzet a hittel. Soha nem szűnt meg az Isten létezésébe vetett bizonyosságom, viszont már szeretném megtapasztalni a hiányát. Biztosra veszem, hogy a javamra válna.

„Minden nap elveszítem a hitemet, és minden nap újra rátalálok.”

Eljutottam odáig, hogy nem félek elveszíteni.

Eddig attól tartottam, hogy ha ez megtörténik, akkor végem van, elveszek. Ehelyett kezdetet érzékelek és magamra találást. Mert ha megengedem, hogy az Istenhitem megremegjen, akkor bízom ezt az Atyára. Sallang- és szómentesen.

^{A. Dobos Éva, Jon Fosse magyar fordítója}

Fosse vesszői

A 67 éves norvég író „újító darabjaiért és prózájáért, amelyek hangot adnak az kimondhatatlannak” kapta meg az Irodalmi Nobel-Díjat, 2023-ban. – Ki volt száradva a szája, nem találta a papírjait, ezért nagyon boldog volt, amikor sikerült elmondania a beszédét – mesélte róla A. Dobos Éva, aki jelen volt ezen a stockholmi ceremónián. Jon Fosse prózai műveinek magyar fordítójával az interjúkönyvet bemutató, február végi kerekasztal-beszélgetés után váltottunk pár szót, a budapesti Három Hollóban.- Ő forszírozta, hogy készüljön el ez a kötet, amiben arról beszél, amiről legszívesebben hallgatna – mondta a 40 éve Osloban élő fordító, aki többször is találkozott a nyilvánosságot kerülő szerzővel. – Egyszer azért ültünk le, hogy tisztázzuk, hova tegyem a vesszőket a szövegben – eleveníti fel mosolyogva az egyik ilyen alkalmat. – Azt javasolta, hogy olvassam hangosan, és akkor meghallom, hol van a helyük. A Kalligram szerkesztői ódzkodtak a nyelvtani szabályok áthágásától, ám kénytelenek voltak elfogadni azokat, mert Fosse csak így járult hozzá a közléshez. – Egy zseni – állapítja meg a „magyar hangja”, aki mikor – jó 15 évvel ezelőtt – először olvasta tőle az Álmatlanságot, azt érezte, hogy „megáll benne a levegő”. Ahogy befejezte, elkezdte újra, és elhatározta, hogy megismerteti a magyar olvasóközönséggel.