Kortársunk, Illyés Gyula (2.)

A százhúsz éve született költőre, jelentős gondolkodóra emlékezett kétnapos konferencián a MMA Művészetelméleti Tagozata 2022 szeptemberében; novemberben pedig „Ne feledd a tért…” címmel emlékműsort szerveztek kevésbé ismert verseiből és azon prózai műveiből, amelyek megpróbálnak választ adni arra, hogy életművében a magyarságszolgálat miért is kap oly fontos, különös jelentőséget.

Míg cikkem első részében főként a nyelv, a zenei hangzás és az építészet témái kerültek elő, most arra reflektálok, meglátásom szerint mely gondolatai miatt szinte ijesztően aktuálisak szavai. Hogy mitől annyira kortárs szerző ő.

Ami különösen is kortársunkká teszi, az például az, amit a ki a magyar, mi a magyar témáról a II. világháború előtti években írt. Ezekből idézek néhány gondolatot.

„Nem a hasonló test, hanem a hasonló lélek… Mert egy nemzet egységét, az igazi fajtát úgysem az ilyen külsőség teszi. Hisz vannak és voltak magyarok, a legnagyobbak közt is, akiknek még nevük sem volt magyar. Képzeljük el, mit szólt volna Petőfi Sándor, ha valaki kétségbe vonja magyarságát, sőt magyar származását csak azért, mert apját Petrovicsnak hívták. Magyar származású volt.

Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít s választ el egy más múltú és más jelenű néptől.

Magyar az, akinek nyelve és esze magyarul forog. Becsületesen nem lehet más vizsgát találni arra, hogy kit tartsunk igazán magyarnak. Nem könnyű vizsga ez. Sokkal nehezebb annál, ami elé a fajta testi jegyeinek kutatói állítják az embert. Itt a lelket kell kitenni. Ami ennél is nehezebb, a lelket kell megvizsgálni.”

Másutt ezt olvashatjuk tőle: „Az eredetkutatásnak ezer érdekessége lehet, ezer feladata. De az semmi esetre sem, hogy eredményét bármiképpen is értékmérőül használjuk. Ebbe a mostani ki a magyar, mi a magyar kutatgatásba lassanként ilyen szempont kezd belopakodni. Veszélyes volna ez akkor is, ha a kutatás látható eredményt mutatna. Eredmény nélkül még veszélyesebb.

Szerencsére nevetséges is. Tegnap az utcán összeakadok T.-vel. A parola után nem engedi el a kezem, szemét összevonva vizsgálni kezd. „Az arcod – mondja -, ugoros. De a szemed turk.” „A szívemet nem kérdezed?” A finom remegésekre szinte már üzemszerűen berendezkedett szív ugyanis e pillanatban ahelyett, hogy magyarságot dobbantott volna, annak a kisborjúnak halk szorongásával ismertetett meg, amelyet a vásártéren a kupecek épp megtapogatnak, elég kövér-e már.

Lehunytam turk szememet, mintegy kóstolóul, és elfordultam.” (Naplójegyzetek 1940. január)

Érdemes elolvasni A faj védői c. versét, ahol sok-sok neves embert sorol fel sajátos kinézetük, vonásaik szerint.

Egy másik aktuális téma, amivel „közénk tartozik”, magyarság versus európaiság.

_{A Hősök terén a millenniumi emlékművön balra a Nyugat, jobbra a Kelet eszmeiségének képviselői jelennek meg: az Árpád-házi királyok, Károly Róbert és Nagy Lajos az európaiságot, a Hunyadiak, az erdélyi fejdelmek, Rákóczi és Kossuth pedig a kurucos keleti hozzáállást szimbolizálják}

_{(kép: Wikimedia Commons)}

„Kuruckodó környezetem engem máig ki nem kúrálhatóan a híres Össz-Monarchia ádáz megvetésére nevelt. De ugyanakkor arra is, hogy az embereknek nem szűk, hanem minél nagyobb közösségében érezzem jól magam: nagyobb terület, nagyobb pálya; több ember, több szabadság.”

„Az én apám mint 44-es baka Reichenbergben szolgált. A pusztai esték emlékidézései során ez az én gyermekfejemben Kaposvárnak, a 44-esek állomáshelyének testvérvárosa lett. A cseh Čapekben olvastam, ő trafikba belépve, Brassóban és Innsbruckban is otthon érezte magát mindvégig: ugyanaz a dohányszag.

Németh László a Bűvös szandzsák-ban mondta el, mit jelentett az ő gyermekkorában Szilason egy nagyobb egység tagjaként kerengeni, a Duna völgyében.

A Monarchia a népek börtöne volt. Óriási börtön, rengeteg fogollyal. Horvátország és Magyarország, a két szomszédos cella, a közösen tűrt török veszély eltűntével – amikor össze kellett volna fonódniok – átkos viszonyba került egymással. Az új veszély ellen már nem volt jó ösztönük a szövetségre. Ennek ellenére itt is valamiféle otthoniassági érzéssel lépdelek az utcán.

A hajdani közös ellenfél, a közös szenvedés, a közös tévedés is átalakulhat, ha másra egyelőre nem: valamiféle közös sajnálnivalóvá, az emlékezés varázsvizében, varázsitalában?

Hogy Rijekát feddhetetlenül érezhettem közel a szívemhez, annak itt lelem igazolását. Zágrábot is annak érzem.

Ez a város nem Jellasich városa. Ez az ország nem azoké az uraké sem, akiket Krlezsa¹ vitriola oly élesen éget képzeletünkbe. A múlt tele volt aljassággal. De nem igaz, hogy ebből csak aljasság az örökség.

A pusztára, ahol én nevelkedtem, nyaranta jöttek rutén idénymunkások is. Ezeket a nép nem úgy fogadta, ahogy a hivatal urai a ruténeket kezelték. Hanem testvérileg.”

A Hajszálgyökerek c. kötet írásai közül a címadó úti-beszámoló ragadta meg a fantáziámat. Ebben leírja, hogy Azúr-ország egyik kis falujában az isztambuli rabszolgapiacon vásárolt magyar emberek leszármazottaival találkozott, s bár a francia volt immár a közös nyelv, de mégis azt tapasztalta, hogy valamiféle furcsa melegség önti el a szívét s a vendéglátókét is. Így ír erről: „De bármily érdekesek ezek az adatok, fő gondom – szándékosan erőt véve magamon – most, ismétlem, mégse ezek boncolása. Hisz nem vagyok nyelvész. Hanem annak a lelkiállapotnak az elemzése, annak a szellemi szomjnak a meghatározása, amely még ezekből a rég hatásuk-vesztett tényekből és száraz nyelvészeti adatokból is – táplálkozni akar. … És ha mégis legenda csak az egész?

De hisz a kérdésnek épp legendabeli része foglalkoztat a „való tények”-nél is jobban.

A léleknek az a különös szomja, amely még legendát is fakaszt, hogy kielégüljön.”

_{Hiába tűnik úgy, mintha rács mögül néznénk a képet: az Európai Unió aligha nevezhető a népek börtönének}

Az Európai Unió aligha nevezhető a népek börtönének, talán észrevehetnénk mi is a tágasságot, a nagyobb pályát, a több szabadságot.

Az élet, a történelmi események Párizsig repítik. Évek múlva Franciaországból hazajőve európai szemmel nézte, vizsgálta a magyar valóságot.

Ennek lényegéről egyik versében² így vall:

        „Ki legközelebbről, legkevésbbé engem/ (mint téged is) az lát.

              A távolság fed fel, mint az anya-tenger/ a föld kerek arcát.”  

Nyugaton szerzett ismereteivel döbben rá a magyar társadalom rettenetes megosztottságára, a nemesi nemzet és a nincstelen nép drámájára. Az ottani falvakban (és a világváros Párizsban) szerzett tapasztalatai erősítik benne, hogy másképp is lehet, hogy az oktatásban, a kultúrában jelentős változás, előrelépés szükséges, ha szebb jövőt akarunk. Óriási munkát végeznek a „népi írókkal”, korai szociográfusokkal.

Egy rádiónyilatkozatában ekként vall erről: „Nem először hallottam írásaimról szólva azt: nemzeti, magyar; ilyen nemzeti, olyan magyar. … Sorsom úgy alakult, hogy nagyon fiatal fővel külföldre kerültem. Párizsba. Elmondhatom nyugodtan, hogy elmém, gondolkodásom, de még nyelvhasználatom is a Sorbonne-környéki Párizsban alakult ki. Azaz, teljesen nyugat-európai, nem akarom nagyon hangsúlyozni, de éppen nemzetfölöttien humanista-szocialista szemmel tudtam nézni már ott Franciaországban, a franciaországi problémákat csakúgy, mint az európai problémákat. Ide értve a magyar problémát is.”

_{„A magyar költő, Illyés Gyula ebben a házban élt 1922 és 1926 között”. 9 rue Budé, Párizs}

_{(kép: Wikimedia Commons)}

Tanulhatunk tőle abban is, hogy egy „humanista-szocialista” is lehet patrióta; a kettő nem zárja ki egymást. Már 1945-ben arról ír Forradalmi magyarság c. esszéjében, hogy „A határokon túl változatlanul több milliónyi magyar nemzetiségű él.” (Akkor, amikor – s később évtizedekig – mély hallgatás övezte ezt a témát).

De munkásságát szemlélve, nem sorolható be egyszerűen a népi írók közé, szűk a számára mindenféle ilyen beskatulyázás. Írásai, egész szemlélete átfogja az egész embert és az egész társadalmat.

Az igazság keresése vezérli minden munkájában. Az albigensek „eretnek” mozgalmától egészen a mi történelmi nagyjainkig. Hihetetlenül szemléletes – például –, ahogy Rákóczi naplójából idézve felfedi azt a történelemkönyvi mondatot, hogy „Rákóczi átlépte a magyar határt”. Az ünnepélyes történelmi esemény igazában majdnem tragédiába torkollik: a kis galíciai falu lakói adószedőnek vélik, s éppen ellene fordulnának, amikor valaki (ahogy naplójában írja: egy zsidó ember) felismeri, s a történet itt fordulatot vesz. A mellette állókról a fejedelem írja, hogy „csőcselék”, s ezekből szervez aztán ütőképes csapatot.

A sor még hosszan folytatható. Ha ily töredékes ismeret alapján elmondhatom, el is mondom, hogy ahogy Ady eljutott Az értől az óceánig, Illyés a pusztától a világvárosig, a „puszták népétől” az emberiségig emelkedett. A népi-urbánus kettősség személyére nem érvényes: ő mindkettőt megélte. Hatvanévesen egy interjúban így vall erről: „amikor megismertem a kitűnő magyar irodalmat, én, a Párizsból jött, kezdtem talpra állni, azt kezdtem érezni, hogy Pest azért szikrázó, érdekes város, s lehet és érdemes itt élni.

    A riporter: A népi író Illyés a város dicsérője?

    Én nyugodtan dicsérhetem Budapestet, mert az egyetlen urbánusnak tartom magam, természetesen olyannak, aki a parasztot és a proletárt is emberszámba veszi. Tudom, milyen volt a görög, a középkori város, milyen a modern város, és mi a feladata egy nagyvárosnak egy ország, egy nemzet életében. Mindig az volt a vágyam, hogy Budapest igazi várossá, fővárossá váljék. Budapest szelleme, bája, tréfára, vesézésre, pezsgésre és lelkesedésre való hajlama alkalmas arra, hogy kiváló, boldog szellemi együttes teremtődjék a fővárosból.”

Fazekas Mihályról írta, hogy „avult lett mellettük (a későbbi írók, költők között), jóllehet mindnyájuknál modernebb volt. Tisztaszemű és bátor. Hiszem, közeleg a kor, amely ismét értékelni tudja, azaz fel tud emelkedni hozzá.”

Mintha Illyésre is illenének e szavak, csak nem tudom, közeleg-e a kor? Kívánom, hogy eljöjjön!

^{1   Miroslav Krleža horvát író, költő, drámaszerző és esszéíró, a 20. századi horvát irodalom egyik legnagyobb alakja.
2   Próba (Külön világban c. fejezetből, Összegyűjtött versei, Nyugat, 1940.)}