Mesterséges művészet?

Egyre gyakrabban jönnek szembe velünk mesterséges intelligencia-szülte képek. A szerkesztőségben igyekszünk minden szinten kerülni az MI (mesterséges intelligencia) vagy angolosan AI (artificial intelligence) által alkotott vizuális tartalmakat, de néhányszor már magunk is belefutottunk ilyenekbe – gyanútlanul. A mesterséges intelligencia előretörése vitathatatlan, de vajon megéri-e ez a sok millió, gépek által kódolt „kép”, amelyek most kezdik átvenni az uralmat az interneten és a digitális világban?

_{Egy korábbi tévedésünk… Vigyázat, a kislány nem valódi!}

Persze, megértem, hogy sok tartalomgyártó, újságíró, videós számára könnyebbséget jelent a mesterséges intelligencia által generált képi illusztrációk és zenék használata, hiszen sok esetben nem fő profiljuk ezeknek a kiegészítő elemeknek az elkészítése. Míg korábban ingyenesen használható, digitális művek közül válogathattak hosszasan, most már egy-két perc alatt a megfelelő utasításokat (ún. promptokat) beállítva elfogadható, és a saját céljuknak teljesen megfelelő dizájnú anyagokat képesek előállítani, és ezzel jelentősen meggyorsítják a saját tevékenységüket. Legtöbbször ezek a mesterségesen generált kép- és hanganyagok a humorról szólnak, így egy-egy mémet hamar és költséghatékonyan tudnak „legyártani”. Már-már időrablónak tűnne saját grafikával próbálkozni, vagy egy illusztrátort, zeneszerzőt fölkérni – akinek még fizetnie is kell a munkájáért. Az sem utolsó szempont, hogy a fotómodellek személyiségi jogai így nem sérülnek, hiszen egy AI-alany nem egy létező személy, aki később rosszul érezheti magát egy-egy bénán sikerült fotó miatt.

Az MI segítségével ma már sokféle (ha nem is az összes) képalkotási eljárást lehet utánozni az egyszerű vonalrajztól a bonyolult, realisztikus(abb) fényképekig. A sokféleségből kifolyólag más és más problémát okoznak ezek a gépileg előállított képek. Míg a művészi rajz- és festményutánzatok a plagizálás és az emberi mivoltunk megkérdőjelezése körül forognak, addig a fényképszerű tákolmányok egyre gyakrabban a megtévesztés és dezinformáció sajátos eszközeivé válhatnak. Óriási port kavartak továbbá az elmúlt években azok a művészeti zsűrizések, amelyeken MI által kókányolt képek nyertek díjat, és happolták el a legjobbaknak járó elismerést valós, hús-vér művészektől. Ez a versenyeztetés jogi kérdéseket is hozott magával: kié az érdem, ki a kép tulajdonosa, kit illetnek meg a szerzői jogdíjak?

És ez egészen más eset, mint amikor valaki saját kreativitására, kézügyességére támaszkodva készít képeket egy 3D-s grafikai szoftverrel (jelezve, hogy milyen szoftvert használt), vagy pl. Photoshoppal továbbfejleszt egy saját maga által lőtt művészi fotót! Nekem a morális problémám éppen ez a művészetutánzással: az MI amikor egy „művet” létrehoz, plagizál – a szöveg- és képalkotásnál mindenképp. Itt ugyanis a számára elérhető több millió, emberek által alkotott művekből emel át részleteket, és gyúr össze valami hamisat, amit maga a program megfelelőnek „gondol”. Az egész egy óriási lopás. Arról nem is beszélve, hogy

eddig hús-vér emberek szánták idejüket és tehetségüket grafikák, illusztrációk, háttérzenék készítésére (különböző eszmei értékű eredményekkel), most viszont őket megkerülve gyorsan és ingyenesen lehet bonyolultabb tartalmakhoz jutni.

Nyilván ezek az emberek által gyártott tartalmak sem mind művésziek, sokszor tekinthetők tömegterméknek, de az emberi ügyesség, jártasság, tehetség és a grafikai szoftverek kitanulása nem elvitatható érdem! Szerintem valami nem attól válik művészivé, hogy „jól néz ki”, vagy hogy megfelelően meg van komponálva… Még nem is mindig a mögöttes tartalom a mérvadó, hiszen a szimbólumok és metaforák is lemásolhatók. Hanem az alkotó lelke mutatkozik meg a műben, amely így önálló életre kel. Erre viszont csak az ember képes.

A legnagyobb veszély mégis a tömegek megtévesztésében rejlik. Amíg egy kommentátor, egy politikai elemző, egy youtuber csupán illusztrálás céljából „dob be” ehhez hasonló, MI-generálta vizuális tartalmakat, addig a közösségi médiában gombamód, baktériummód és vírusmód szaporodtak el az olyan oldalak, amelyek a mesterséges intelligenciából olcsón megszerzett pénzt és dezinformálást nyernek – és leginkább a fotószerű képi tartalmakkal tarolnak. (A művészeti vonatkozáson túl meg kell említenem, hogy a dezinformációhoz – és a karaktergyilkossághoz – manapság az is hozzátartozik, hogy híres emberekről [színészek, celebek, politikusok] bármikor készülhetnek a megtévesztésig eredetinek, valódinak tűnő képek – sőt, videók, valamint hangfelvételek is!)

Ennél kevésbé durvák az olyan Facebook-oldalak, ahol rendszeresen tesznek közzé „fotókat” alkotókról és alkotásaikról: egy szegény, thaiföldi kisfiú gigantikus, elképesztő elefántot épített homokból, egy nyugdíjas férfi fából kifaragott egy egész kamiont stb. Az oldalra tévedő, gyanútlan követők pedig az érzelmeik által is meg vannak vezetve: „Szegény kisfiú, milyen rossz körülmények között él, és mégis milyen tehetséges! Hát miért nem kapott több lájkot??”

Itt tenném föl a kérdést: miről ismerszik meg a fotószerű AI? Nos, a válasz összetett. Annyit tanultak az algoritmusok, hogy egyre nehezebb kiszúrni a szüleményeiket… A legtöbbször azokkal a képekkel találkozni, amelyek már majdnem tökéletesek… Illetve tökéletesnek tűnnek. Minden harmonizálni látszik első pillantásra. Aztán ha alaposabban rápillantunk, valami nem stimmel. Mindig találni valami apró részletet, ami furcsává, egyenesen hátborzongatóvá teszi a képet. Amit valaha a photoshopos bakik követtek el, azokat most az AI csinálja meg: egy plusz végtag, egy időjárásnak ellentmondó elem, rossz beállítás, eltájolás, vagy csak egy elmosódott paca… Jellemzően nem sikerül sem a betűket, sem a számokat, sem az emberi kezeket helyesen legenerálni. Az egyik legszembetűnőbb, hogy ezek a képek furcsa átmenetet képeznek a festmény és a valódi fénykép között. Nem is tudnék jobb szót használni rá: mesterkélt, szirupos, mintha egy filtert húztak volna rá. És ehhez társul a furcsaság is. Álljon itt most néhány példa:

Csupa vadság – egész jó a nénike öltözéke, de a giccses mosolyon túl a fény-árnyék következetlensége, az ujjain végig nem érő (csontjaiból kinövő) gyűrűk és a nyakredőbe szúró nyaklánc, a sajt különös mintázata, a kosár sajt szokatlan kompozíciója, és végül a legdurvább elem: a tehénasszonyka a háttérben mind-mind árulkodó hibák.

Itt be is karikáztam a két legnagyobb bakit a képen, de mielőtt rátérnék, fölhívnám a figyelmet megint csak a mézesmázas hangulatra, valamint arra a tényre, hogy a hölgy nagyon hasonlít az előző (és az alábbi) kép(ek) hölgyikéire. Ezen a „fotón” a kezek nem stimmelnek, az ujjak összeakadnak, mintha a srácnak lenne öregnénis keze (jobboldalt). Ezen a kézen pedig szintén egy „befejezetlen” gyűrű díszeleg. Az már csak apróság, hogy a hajköltemények pont olyan szabályosak, mint egy videójáték 3D-s karaktereinek tincsei.

Előző hölgyeink „folytatása” is lehetne e nénike: háromujjas, egymásba növő kezein kívül a leginkább nyomasztó az, ahogyan a széken ül, vagyis rossz a pozíciója. Így szoktak ülni egy karfás széken?? A karfát a két lába közé fogja, vagy hol van a teste…?

Ezt a képet a tanyasi lét ódájának szánták, de a Facebookon számos dühös, vidékiektől származó kommentet kapott. Kezdjük ott, hogy ezt a „csodát” magyar közegnek hazudták, de sem az épületek, sem a tűzhely nem túl életszerű, a klónlibák pedig ugyanolyan furcsa combocskákkal vannak megáldva. Az árnyékokat valaki kikapcsolta, így szinte csak oda lettek ragasztva szegény madárkák (és az öregasszony) a képre. A nyeles lábas talán még elmegy, de a kedvenc hozzászólásom ez volt a kép alatt: „Aki járt már vidéken, tudja, hogy egy baromfiudvarban nincs fű!!” Merthogy a buzgó és falánk jószágok minden zöldet lelegelnek rövid időn belül…

_{Ráadásnak: vizuális káosz a köbön…}

Mégis mit szeretnénk megspórolni? Az alkotásra szánt időt? Magát az alkotási folyamatot? A tanulást, a gyakorlást? Hiszen a verejtékes munka hozza meg idővel a jártasságot, ügyességet és még kifinomultabb képességeket. Úgy akarunk művésszé válni, ügyesnek mutatkozni, ahogy manapság minden máshoz hozzáállunk – azonnal, a legkisebb energiabefektetéssel. Kis energiából nagy karriert, nagy hírnevet, nagy vagyont csiholni. És közben mi lesz a művészettel? Mű lesz és elvész ezáltal. Hozzáadott érték szinte nulla, hacsak azt nem tekintjük, hogy valaki milyen ravaszul tud egy gépet a megfelelő „prompttal” utasítani…

Mit tartogat a jövő? Bizonyára az MI nagyon fog fejlődni még, de remélem, hogy sosem fog tudni eljutni a teljes megtévesztésig. Ahhoz ugyanis hiányzik a lélek belőle, hogy egészében emberinek higgyük. Mindenesetre aggasztók a mostani trendek. Ha ez a képalkotó eszköz nem tud megmaradni csupán a humor és a „kiegészítő” szolgáltatások területén (háttér, olcsó illusztráció), akkor ismét komolyan szembe kell néznünk magunkkal: mire jó nekünk ez a technológia? Arra csupán, hogy elmondhassuk, erre is képesek vagyunk?