Michelangelo Pietài és életünk valósága a tényeken túl

Gyermekkori első ministráns emlékeim közül való, amikor Golenszky Kandid ciszter szerzetes atyának a szobájába lépve egy csaknem életnagyságú szoborba „ütköztem”, mely a megostorozott, tövissel koronázott Krisztust ábrázolta. Félelem töltött el, de valami vonzás is. Sok évre rá, amikor – a fokolárral ismerkedve – először hallottam a kereszten kiáltó Jézusról, sejtettem meg valamit ebből a borzadáson túli vonzásból. A Pietàk ugyanilyen hatást tesznek rám mindmáig, akárhányszor látom azokat.

Borsos Miklóst hívom segítségül a halott Fiát ölében tartó Mária ábrázolások szemléléséhez, mélyebb megértéséhez. A XX. századi magyar szobrász, kiváló művész kötetében olvasható a Három Pietà c. tanulmány. A könyv egy másik részében a művésszel készült beszélgetéseket olvashatunk, amelyben vall önmagáról, megvallja hitét, bibliai erkölcsiségét, melyek biztos eligazítást jelentettek életében. A harmadik rész jeles művészekkel való találkozásait eleveníti fel. Szívesen ajánlom ezt az antikváriumokban megszerezhető kötetet, mert sok mindent meg lehet érteni a könyvből a művészetről, egy művész gondolkodásáról, az európai művészet történelmi folytonosságáról.

No, de térjünk rá a szobrokra. A reneszánsz művész élete során bizton három Pietàt alkotott. „A fiatalkor, a késő férfikor és az utolsó korszak Pietàja, amit még halála előtti napokban is zúzott-rombolt – csodálatossá, a Pietà Rondanini” – írta ezekről Borsos Miklós. Érdemes együtt, egymás után szemlélni a szobrokat, mert egy nagy alkotó pályáját és emberi érlelődését idézhetjük fel általuk.

A vatikáni Szent Péter bazilikában álló fiatalkori Pietà a legismertebb és a legkedveltebb mű a három közül.

Csodálatos kidolgozás, mesteri és egyszerű kompozíció jellemzi az alkotást.

Jézus és Mária emberideált testesít meg. Mária örök szépségében, örök fiatalságában jelenik meg.

„Huszonhárom éves korában faragta, egy francia bíboros megbízásából. A mű mérete, koncepciója, emelkedettsége, szellemi sugárzása érett, nagy művészre vall. A megmunkálás, a faragás, csiszolás áradó, pazarló bősége jelzi, hogy fiatalember műve és a francia megrendelő ízlését is figyelembe vette, és nem tudta, hogy ilyen időtékozlást csak egyszer csinálhat.

Ennyi részletgazdagsággal, műgonddal nem is faragott soha többet. A mű hatalmas háromszögbe zárt forma. Az uralkodó középpont a Madonna feje. Ez a szépséges arc árad szét az egész művön….

Mária bal keze – a legszebb kéz talán, amit valaha ember faragott. E kéz szabadon nyílik ki, kérdő mozdulattal. Ennyit szól az Anya.”

De ez a csend, mint a fájdalom kifejezése, erősebb minden szónál, betör az égbe.

Lenyűgöz ez az alkotás, fogva tart, elmélkedésre indít. S a csend perceiben egy kérdés fogalmazódik meg bennem, amit Chiara is feltesz egyik írásában:

„Vajon mi szebb Isten szemében: a gyermek, akinek ártatlan tekintete úgy ragyog, olyan élő, mint maga a természet; vagy a fiatal leány, akinek ifjúsága úgy tündököl, mint az éppen szirmát bontogató virág frissessége; vagy a ráncos arcú, fehér hajú, hajlott hátú agg, aki magatehetetlenül talán már csak a halált várja? …

Különböző szépségek ezek. Egyik szebb, mint a másik. S az utolsó a legszebb.

… a ráncokat, amelyek barázdákat szántanak az öregek homlokára; a görnyedt tartást, a reszketeg mozdulatokat; a szavakat, amelyekből élettapasztalat és bölcsesség árad; szelíd, egyszerre gyermeki és asszonyi tekintet: olyan szépség ez, amelyet nem ismerünk.”

Az örökké fiatal Mária lehet példaképünk? Mária útját járva mi törékenyek leszünk, fizikailag egyre kevesebbre képesek. Nyomot hagy rajtunk az élet.

A 2020-ban megújult, a firenzei Opera del Duomo-ban őrzött, ún. Bandini Pietà-t „1550-53 között faragta Michelangelo.

Hatvanöt éves volt ekkor és nagybeteg. Aki kilencven évig él töretlen szellemi és testi munkában, annál ez még java férfikornak számít, bár ő maga a szobrot búcsúnak szánta, saját síremlékének.

A fiatalkori Pietà-val összevetve, alig ismerünk közös vonásokra, mind szellemében, mind előadásában. A csoport négyalakos. Gyötrelmekkel, de óriási művekkel telített életből fakadó, megrendítően drámai mű. Uralkodó főalakja arimathiai József alakjában saját hatalmas, csuklyás feje néz maga elé. A részvétérzés meleg, végtelenül szomorú, emberi arca. Durván, nagyoltan faragott, de ettől festőien puha, szép az arc. Reménytelen fájdalmat sugároz, de pátosz nélkül tekint le.  A hatalmas Krisztustestet két oldalról Mária és Magdolna tartja.”

„Krisztus keze … már nem a fiatalkori isteni kéz. Ez magának Michelangelónak a keze. Ahogy ezt az egyet nézem, egész életműve benne van. Erő, nagyoltságok, csiszolt formák és gyengédség, mert Michelangelo a leghevesebb lendületében is halkan szól.… A mű egésze élettől sugárzóan magasodik elénk, tartalmazza azt a misztériumot, amiről nem tudunk magyarázatot adni. Ez a nagyművészet varázsa, hatalma és értelme.”

Számomra a szobor azt mondja, hogy

Krisztus annyira ember lett, egy közülünk, hogy ránk van utalva: hogy levegyük a keresztről, hogy anyja ölébe tegyük, hogy segítsük tartani Máriának, hogy körülvegyük.

Az isteni kézből emberkéz lett: ebben benne van a reneszánsz világlátása, ami egy kissé a mienk is. Ekkorra már elkészült Mathias Grünewaldnak az isenheim-i oltára, központi képén a szenvedő Krisztussal, aki immár nem „föltámadottan” függ (lebeg) a kereszten, hanem annak teljes drámaiságában – korbácsütésektől meggyötört véres testtel, kifacsarodott lábakkal, a kínoktól görcsbe merevedett kezekkel. Mária sem a szépséges, örökké ifjú anya, hanem „gyötrött anya”, aki nem bírja el egyedül a „terhet” – aki rászorul a segítségre, a mienkre is. Krisztus és Mária feje összeérnek: a szeretetnek, az összetartozásnak jeleként.

Az utolsó korszak Pietàja, amin még halála előtt is dolgozott, a Pietà Rondanini.

„Az életműnek a csúcsán áll ez a legutolsó és legdrámaibb szobra. Ma a milánói Sforza Múzeumban van felállítva, sajnos régi, viaszosan sötét színétől megfosztva, „letisztítva”, kissé túl fehéren. De így is némán nézzük, mert az élet végét látjuk remegő lélekkel egy felnyúló kőcsonkban.”

Valóban, a művészeti restaurálásoknak, megújításoknak egyik alapvető problémája, hogy a tisztítás, helyreállítás, esetleges kiegészítés örökre eltüntet valamit az alkotásokról: az időt, a történelem nyomait, a művek érését, patinásodását, az üzenetet, hogy ezek a művek kiállták az idők próbáját, hogy sok-sok generációnak adtak örömöt, sugároztak üzenetet.

„Halála előtt néhány nappal még faragta, zúzta a kilencvenéves aggastyán, olyan erővel, amit már földöntúlinak nevezhetünk. Kérdések merülnek fel. Miféle sugallat, elhatározás indította arra, hogy egy évek óta elkészült művét szétrombolva, ennyire átalakítsa. Sajnos nem ismerhetjük, hogy milyen volt előzőleg, hiszen csak egy kar maradt meg az előző műből.

Megtagadta benne eddigi „michelangelói” formavilágát. A robosztus alakokból testetlen, felnyúló alakokat faragott. Krisztus ívben roskad felsőtestével anyjához, Máriához. Mária alakja magasabban áll, kissé előrehajolva, mintha a teher előrehúzná. A két fej érintkezik, de itt nincs élő és halott fej.

Mintha egymást támogatva, vigasztalva botorkálnának lefelé. A nagyobb, sok helyütt zúzott formákat végig élő, puha remegés tölti meg.

Órákig lehetne követni a vésőjárás változatait. Hegyes vésője eltompulva, puha, ecsetszerű nyomokat hagyott Krisztus fején.

Mária alakján durva, mélyen szántott árkok jelzik az aggastyán erejét. Milyen szép a mellén lévő barázdált terület, mert olyan, mint egy sokhúrú hangszer. Nem is juthat más eszünkbe, mint a Máté Passió Stabat Mater áriája.…

Az elérhetetlenért való küzdelméből jöhetett létre, mert az anyagon túli szellemit akarta kifejezni. Ilyen lett. A mű egyszeri és utánozhatatlan. A részvét legmélyebb kifejezője.”

Ha ez a kivételes tehetségű szobrász, Borsos Miklós, aki élőben látta, tanulmányozta ezeket a szobrokat, megáll, és kifejezi az előle is eltűnő bizonyosságokat, akkor mit akarok én? – kérdezem magamtól, de valami sürget belülről, hogy írjam le ezeket az évek óta bennem formálódó gondolatokat.

Amikor reggelente ezekkel a szavakkal kezdjük a napot, Chiarát követve: „Mert elhagyott vagy Jézus, mert vigasztalan vagy Mária, felajánlom néked ezt a napomat”, gyakran ez a mű jelenik meg előttem. A két személy szinte egy alak, a két megszólítás csaknem egy – összetartoznak. Szemlélve átélhetjük azt, amit az Elhagyottról mondunk: „enyém… minden, ami nem békesség és öröm, ami nem szép, nem kedves, nem derűs…” (Chiara Lubich: „Csak egy jegyesem van a földön”, és „A Vigasztalan”. In: Ha tüzet gyújtanánk).

Ha egyszeriek és megismételhetetlenek, utánozhatatlanok is ezek a művek, annyit mindenképp elmondanak mindnyájunknak, hogy a szobrászat nem az élethűség művészete, hiszen „a valóság túl van a tényeken”. Másként mondva, az a szerepe a művészetnek, hogy „égi mását” adja a „valóságnak”.

_{2020. november 10-én megjelent cikkünk újraközlése.}