A szépség fénykora – Az élet művészete kiállításról

Olvasási idő: 4 perc

A Nemzetiben a szecesszió különleges művészeti korszakát egy innováció felől közelítik meg: a reklám, egész pontosan a plakátművészet műfajának fölívelése is erre az időszakra tehető. A nemzetközi előzményektől indulva – olyan nagy nevek munkáiból szemléltetve, mint a cseh Alfons Mucha, az osztrák Gustav Klimt, vagy a francia Henri de Toulouse-Loutrec, hogy csak néhányat említsek – hamar eljutunk a magyar plakátművészethez.

Maga a kiállítótér is tökéletesen illeszkedik mind dizájnjában, mind hangulatában a kiállítási darabokhoz: a színek, az elrendezés és a szövegek tipográfiája rögtön százhúsz-százharminc évvel repít vissza a múltba.

_{Alfons Mucha: Monaco Monte Carlo (1897; Wikimedia Commons)}

Különös látni, hogy a ma minket úton-útszélen és az interneten is körülvevő reklámőrület honnan is indult: igényesen megformált, sokszor frappáns, néha blőd szlogenekkel ellátott valódi műalkotásoktól, amelyek még híres, vagy a plakátok által egyre híresebbé váló festők keze munkáját dicsérik. A kifejezetten plakátfestészetre szakosodott Biró Mihály, Faragó Géza, Helbing Ferenc és Tuszkay Márton mellett föltűnnek a híres Vaszary János, Rippl-Rónay József és Ferenczy Károly munkái, kiegészítve a kor forma-, bútor-, textil-, ruha- és ékszertervező művészeinek alkotásaival. Az utóbbiak azért is fontosak, mert a plakátok mellett bemutatásra kerül maga a reklám tárgya is fényképeken vagy kiállított tárgyként, valamint magáról a miliőről is látleletet kapunk: miért volt olyan fontos a sósborszesz, a fürdőhely, a kávéház, a mozgó (vagyis a mozi) az akkori társadalomban élők számára.

Be kell vallanom: ha a szecesszióról esik szó, elfogult vagyok. A három legkedvesebb művészettörténeti korszakom, irányzatom a gótika, az art nouveau és az art deco. Magyarul az art nouveau stílusát hívjuk szecessziónak: egy olyasfajta, az organikus formák felé forduló, rendkívül szép, vizuálisan pazar (és nem giccses!) művészeti kifejeződés ez, amely a képzőművészetben, a festészetben, az építészetben és a formatervezésben – legyen az bútor, ruha vagy használati tárgy – az esztétikára, a harmóniára törekedett, a szépséget szerette volna átültetni a fantázia birodalmából a valóságba. Nem vagyok művészettörténész, így csak laikusként mondhatom: számomra ez a vizuális kultúra ennek a szépségideálnak a legkifinomultabb, legkimunkáltabb változata.

_{Róth Miksa: az Alpár-villa ólomüveg-ablaka (1903; Wikimedia Commons)}

A történelmi korszakára (19.század legvége, 20. század eleje) vonatkozóan elmondhatjuk, hogy a szecesszió volt az utolsó olyan, átfogó művészeti irányzat, amelyik a harmóniára és a gyönyörködtetésre törekedett (a tetten érhető dekadencia mellett). Utána már csupa olyan izmus következik, amelyik a kor társadalmi és politikai igazságtalanságaira, borzalmaira reagálva a szenvedést, a meghökkentést, a torzulásokat, az abszurditást jeleníti meg: kubizmus, dadaizmus, brutalizmus, futurizmus és társai. Elég éles a váltás, ha a Nemzeti Galériában Az élet művészete kiállításról átsétálunk a Modern idők tárlatra, ahol a 20. század elején még a szecessziós finomság, a közepe felé haladva pedig egyre inkább a durva és brutalista művek uralják a kiállítóteret. A szecessziót lehet úgy is tekinteni, mint az élet szörnyűségei fölött szemet hunyó luxus, de szerintem inkább egyfajta eszképizmus, elvágyódás figyelhető meg benne: a világ és a fantázia ideális vonulatait hangsúlyozza, és ezáltal teremt sajátos választ korának árnyékvilágára.

Miért fontos a harmónia és a szépség az emberi lélek számára? Közelebb kerülhetünk általa valami magasztosabbhoz?

Chiara Lubich így ír a művészetről és a szépségről:

„A művészetből (…) mindig is születtek szép és még szebb alkotások, mert anyjuk és szülőjük, az emberi fantázia csodálatos adománya az embernek, akárcsak az emlékezet, az érzelmek, az értelem. A fantázia is alkot, néha még spontán módon is műalkotásokat szül.

Az igazi művész egy „nagy ember”: ezt sokan így tartják, bár kevesen vannak a műkritikusok, de mindenkit elbűvöl és lenyűgöz a „szép”.

A művész bizonyos tekintetben közel áll a Teremtőhöz. Az igazi művész szinte öntudatlanul kezeli a technikákat, használja a színeket, a hangokat, a követ, ahogy mi használjuk a lábunkat járáskor. Figyelmének központja a lelkében van, ahol egy benyomást, gondolatot szemlél, és azt akarja kifejezni külsőleg is.”^[1]

„Ahogy a szeretet, úgy a szép is a világ prédájává vált. Vissza kell adnunk Istennek a szépséget úgy, hogy élni hagyjuk magunkban Őt, aki nemcsak az igaz, a jó, a szent, hanem a szép is. Akkor majd magunk körül olyan tetteket viszünk végbe, olyan felsőbb harmóniával rendezzük magunk körül a dolgokat, hogy a világnak azt a sarkát, ahol élünk, a természethez tesszük hasonlóvá, mely a maga csendes jelenlétével Istenhez emeli a lelket.”^[2]

Az élet művészete tehát egyszerre szórakoztat, tájékoztat, tanít – de leginkább gyönyörködtet. Mindenképp érdemes kombinált jeggyel párosítva megtekinteni mellé a Modern idők kiállítást is, már csak a kontraszt kedvéért – ezt még október 5-ig megtehetjük!

^{[1] Chiara Lubich: Az egység lelkisége. Szerk. Michel Vandeleene. Új Város, Budapest, 2020. 430–431.
[2] Chiara Lubich: Az egység lelkisége. Szerk. Michel Vandeleene. Új Város, Budapest, 2020. 432–433.}