A béke üzenetvivői - 55 éves a Gen Rosso 2. rész

Az interjú első része itt olvasható.

Milyen emlékeid vannak a magyarországi koncertekről?

Mai fejjel szinte lehetetlen visszahelyezkedni a ’90-es évek miliőjébe. 1990-ben, éppenhogy lehullott a berlini fal, több turnét tartottunk: először a volt NDK-ba és Csehszlovákiába, utána a Szovjetunióba és Magyarországra mentünk. Órási élmény volt! Különös érzés kerített bennünket hatalmába, mikor átléptük Ukrajna (akkor még Szovjetunió) határát. Úgy éreztük, egy ismeretlen világba csöppentünk, mintha képzeletben az Antarktiszra vagy a holdra lépnénk, annyira titokzatosnak tűnt ez az ország.
Nagyon mély tapasztalat volt számunkra. Átélhettük, hogy az Ideál mindenkihez szól, és azt mindenki be tudja fogadni. Egy születő kis közösséget hagytunk ott. Jó visszaemlékezni, ahogy a turnén elkísért és nagy segítségünkre volt épp a te családod, Magdolna, akik éppen miattunk jöttetek oda Moszkvából. Nehéz szívvel váltunk meg az országtól, szomorúan léptünk át a határon a „szabad” Európába.

Magyarországon egy olyan nemzet várt, amely, ha lehet így mondani, épphogy felszabadult a hosszú évek elnyomása alól. Csodálatosnak láttuk Budapestet: gyönyörű műemlékeivel, a Duna csillogó vizével és hídjaival. Egy kedves társam, Tanino Minuta fogadott, akivel korábban két évet együtt töltöttünk Loppianóban, és vele más fokolarinik, fokolarinák, a Fokoláre mozgalom helyi közössége, akiknek köszönhetően az első pillanattól otthon éreztük magunkat.

Nem kis kockázatot vállaltak, amikor kibérelték a Sportcsarnokot (ford. megj.: Az 1983-ban átadott és 1999-ben leégett Budapest Sportcsarnokot, amelynek helyén jelenleg a Budapest Sportaréna áll.). De a mozgalom szervezettsége meglepően hatékony, szerteágazó volt:

a legmagasabb politikai szinttől a vidéki bolti eladóig sokakhoz eljutottak. Így aztán a Sportcsarnok megtelt! 8000-en vettek részt a koncerten.

Jelen volt a nemzeti televízió és rádió, valamint számos politikai és egyházi személyiség. Micsoda rendkívüli koncert volt! Egyszerre volt örömteli és ünnepélyes. A közönség örömmámorban tört ki, mikor vettük a bátorságot, hogy magyar nyelven énekeljünk. Emlékszem az énekeinkkel kísért misére és a koncert után a közösségi találkozóra is, amelyen kb. ezren vettek részt.

Elmesélték nekünk, hogy Chiara Lubich harminc évvel korábban járt Magyarországon. Ezért a turnénkat azon a kegyhelyen (szerk. megj.: a Máriaremetei kegytemplomban) tett látogatással zártuk, ahol akkor ő is járt. Talán közben valami megvalósult abból az egyesült világból, amiért akkor, ott imádkozott, és ennek mi szemtanúi lehettünk.

A mai kor problémái, kihívásai láttán melyik dalotok jut elsőként az eszedbe és miért?

Legelőször az Egy másik emberiség című dal jut az eszembe. Ez a kredónk, a jóságba és az emberiség legmagasztosabb értékeibe vetett hitünk megvallása. Az újságok szörnyű hírekkel árasztanak el bennünket. Az erőszak, a botrányok, a csalás, a mindenféle bajok egy értékeitől megfosztott bolygóról szólnak. De szerintünk a világot 99,99%-ban olyan küzdő, szenvedő emberek alkotják, akik szerényen, tisztességben élnek, a mindennapi betevőért, gyermekeik felneveléséért dolgoznak. Ez az az emberiség, amely reménnyel tölt el bennünket.

Ismeretlen hősök, akik komoly lemondások árán másoknak ajándékozzák az idejüket, energiájukat, anélkül, hogy erről bárki is tudomást szerezne. Teszik ezt méltósággal, mint az a számtalan ember, aki a világjárvány vagy természeti katasztrófák áldozatául esik, s adja másokért az életét. Ez az emberiség a szeretetben hisz, és egy új világ építője. Ez az üzenete az Egy új emberiség című dalunknak.

Mit tanácsolnál az olvasóknak? Az életedre visszatekintve van e valami, amiről úgy gondolod, másképp kellett volna tenned?

Mindannyian szeretnénk, ha tökéletesebbé tehetnénk a múltunkat, ha újraírhatnánk néhány lapját, de csak a jelen pillanat van a kezünkben, és egy csodálatos szó, amely újjáalkothatja az életünket. Ez a szó: „Újrakezdeni”.

Eszembe jut egy történet. Írtam egy dalt arra az evangéliumi szövegrészre, ahol a király meghívja fia menyegzőjére a násznépet. Elküldtem Chiara Lubichnak. Igazából elég sietősen és kicsit felszínesen készítettem el. Este felhívott Chiara titkárnője, és köntörfalazás nélkül ezt mondta: „Chiara még sohase hallott ennyire banális és kevéssé ihletett dalt, mint amit küldtél.” Teljesen összetörtem. Nagyon megviselt, nemcsak magam miatt, hanem mert ezzel rossz fényben tüntettem fel az egész együttest is.

Egy ideig úrrá lett rajtam az elveszettség érzése, de aztán eszembe jutott, hogy nem szabad leblokkolnom, és arra gondoltam, talán jó valamire ez a kudarc. Ha másra nem, alázatra nevel.

Újrakezdeni! Ismét kézbe vettem a gitárt, és ugyanabból az evangéliumi részből kiindulva írtam egy új dalt, amelynek a „Venite alla festa!” „Gyertek az ünnepre!” címet adtam. Óriási sikert aratott! Rövid idő alatt sláger lett a katolikus világban, sőt azon kívül is, még Laura Pausini is énekelte.

Azt mondanám tehát: Kezdeményezzetek! Legyetek bátrak a kihívásokban! Kövessétek, valósítsátok meg azokat az inspirációkat, amelyeket Isten sugall a lelketekben, akkor is, ha ehhez az árral szemben kell úsznotok, tüskés bozótban haladnotok. Ne féljetek a kudarctól, és tegyetek mindent szeretetből önmagatok, és főleg mások iránt! A szeretet, mégha sötét alagúton át is, mindig a napfényhez vezet, s győzedelmeskedik: „Omnia vincit amor”, „A szeretet mindent legyőz”. Ez az élet egyetemes törvénye.

Miért adsz most hálát Istennek ebből a gazdag életútból?

Egyszer olyan helyzetbe kerültem, hogy azt éreztem, mindjárt meghalok (és ez majdnem be is következett). Egy pillanat leforgása alatt – ami lehetett volna az utolsó – próbáltam megérteni, hogy mi is marad meg az életemből. Szerettem volna még egy utolsó szót mondani Istennek. „Köszönöm! Milyen szép is volt!” – ezek a szavak tolultak önkéntelenül az ajkamra. Ugyanezt mondanám most is, mert olyan nagy öröm számomra, hogy megismerhettem Jézust, és minden esendőségemmel együtt Érte élhettem.

Semmit sem sírok vissza, mert tudom, hogy mindez segített abban, hogy azzá a boldog fokolarinóvá válhassak, aki ma vagyok. A jó, amit megtettem, Istentől jött, a rossz, amit okozhattam, az is az Ő irgalmában van, és sokat tanultam belőle. Különösen hálás vagyok azért, hogy meghívott, hogy kövessem Őt, azáltal, hogy megismerette velem Chiarát, akinek fénnyel teli karizmája és élete olyan távlatokat tárt fel előttem, amelyeket a legélénkebb képzelőerővel sem tudtam volna kitalálni. Értelmet adott a létemnek, hogy Jézus végrendeletéért: „Legyenek mindnyájan egy” dolgozhattam, és kamatoztathattam a talentumokat is, amelyeket Istentől kaptam.

Fel tudnád idézni egy meghatározó élményed Chiarával kapcsolatban, mely elkísért egész életeden át?

A vele való legelső találkozásom jut eszembe. 1967. január 22. volt, a születésnapját ünnepeltük Loppianóban. Alig néhány nappal előtte érkeztem a városkába. Még sohasem láttam őt személyesen, fogalmam sem volt, milyen hatást vált ki belőlem a találkozás. Hihetetlen élmény volt! Ott ült, alig három méterre tőlem. Az én feladatom volt, hogy az „Ave Mariapoli” című dallal, amit néhány hónappal korábban szereztem, megnyissam az ünnepséget.

Nem tudom, hogyan írjam le a tekintetet, amellyel rám nézett, mikor felléptem a színpadra az elektromos gitárral. Soha még senki nem nézett rám így! Most, hosszú évek után már értem, milyen egy szeretettel teli tekintet, amely ezt sugározza: „Isten rád néz”. Olyan volt, mintha Isten tekintete pihent volna meg rajtam, annak a tekintete, aki szeret. Mikor befejeztem a dalt, Chiara kedvesen mosolyogva megkérdezte: „Elénekelnéd nekem még egyszer?” Tetszett neki az „Ave Mariapoli”. Egy kitörölhetetlen pecsétet hagyott a lelkemben. Így kezdődött a Chiarával való kapcsolatom. Pár hónap elteltével új nevet kaptam tőle: „Lode”, vagyis „Dicsőítés”. Arra a változásra emlékeztetett, ami a lelkemben történt:

korábban egy önmagáért élő művész voltam, ezután egy másokért és másokkal élő művész lettem, dicsőítésként a művészek Művészének.

Köszönetként megírtam életem első Chiarának címzett dalát „Grazie mamma”, „Köszönöm, mama”.

Chiara, gondolatai és elmélkedései jelentették mindig az éltető, kristálytiszta forrást a szövegeimhez és az egész Gen Rosso számára is. Sokszor megadatott találkoznunk vele: tanácsokat adott, figyelmeztetett, bátorított bennünket, együtt dolgozott velünk. Az is előfordult, hogy saját maga javított bele valamelyik szövegünkbe, vagy javasolt változtatást. Gyakran kért meg minket, hogy vegyünk részt a különböző találkozóin, biztosítsunk egyfajta zenei támogatást. Igazi anyaként érdeklődött az egészségünk, a családunk iránt. Tudni akarta, hogy hol lépünk fel, hogy sikerülnek a turnéink, hogyan reagálnak az emberek a koncertjeinken. Örömmel töltötték el a sikereink, hogy sok lelket megszólítottunk, a fény és a béke üzenetét közvetíthettük.

Életének utolsó időszakában, amikor egészsége már megroppant, egy huszonhárom dalunkból összeválogatott CD-t küldtünk neki. Megtudtuk, hogy szívesen elmélkedett ezekből, mert ahogy mondta: „a Gen Rosso dalai az Istennel megélt egységhez segítették”. Kivánhattunk volna ennél többet? Ez volt számomra a legszebb hír, ami életem végéig el fog kísérni. Ő úgy szeretett bennünket, hogy átadta az Isten iránti szeretet tüzét, amely benne égett. A szeretet, amivel megajándékozott, a dalokon keresztül ajándékként visszatért hozzá. A Chiarához fűződő kötelék pedig nem szakad meg soha, mert immár ég és föld között feszül.

(Történet és diszkográfia: genrosso.com, magyarul : Gen Rosso)