A felebarát iránti szeretet tüze

A Szentháromságban a Fiút az Atyához a Szentlélek fűzi, aki szeretet; és ez a Szentlélek, aki szeretet, köti az embert is az Atyához egy emberi-isteni háromságban; az embert is testvéréhez tökéletes emberi-isteni társasággá a Szentlélek köti, aki szeretet.

Egyszóval a szeretet  Isten, aki bennünk lélegzik, egymással egyesítve minket, magához vonz bennünket, a Szentháromsággal egyesítve pedig Istenné tesz minket részesedés által.

A katolikusok sokasága Máriának osztotta ki a legszebb címeket, őt tette a Szép Szeretet Anyjává. Ő valóban a Szentlélek Jegyese volt, vagyis a szereteté, ezért ugyanazzá, szeretetté lett ő is. Éppen ezért szerették és szeretik őt minden más teremtménynél jobban.

Hasonlóképpen az egyházban azokat a szenteket tisztelik a legjobban, akiket a szeretet pecsétje leginkább ékesített: szent Pált, szent Ágostont, szent Bernátot, szent Ferencet, szent Klárát, szent Katalint, szent Terézt…

Végső soron a szentség szeretet, az élet szeretet, a vallás szeretet; hiszen Isten szeretet. És minden esetben arról van szó, hogy Istent kell élni szeretetben, ahogy Ő parancsolja.

Még a világi fejlődés is – írta Aldous Huxley – a szeretetben való fejlődés. Vagyis Isten felé tartó fejlődés, felemelkedés a földről az ég felé; erőfeszítés, hogy isteni lelket adjunk a társadalomnak azáltal, hogy tagjait részesítjük az isteni természetből. Amennyit szeretünk, annyit fejlődünk, vagyis annyit növekszik az élet, és megszabadít minket a halálos kötelékektől.

Az „új parancs” ebben áll. Nagyon egyszerű, bár nagyon nehéz.

Ez a szeretet márpedig olyan mint a tűz, ami megtisztítja szívünket minden felesleges lerakódástól, és felszabadítja benne az istenit, amíg olyan nem lesz, akár egy antenna, mely a világegyetemben képes befogni Istent. Az így felszított életszentség azzal arányos mértékű, amennyire képes az Úr lelkét érzékelni és továbbadni az embereknek.

Az önzés mindent magához ragad; a szeretet teljes önmagát adja, és ezért olybá tűnik, hogy elidegenít önmagunktól. Valójában azonban felszabadít: megszabadít azoktól a szennyeződésektől, amelyek tulajdonképpen idegenek az ember Isten alkotta természetétől. Ezek a szennyeződések az egoizmus, a kéjvágy és a fösvénység rétegét kövesítik a lélekre. Az eredeti bűn lerakódásai ezek és a századok bűnöseinek öröksége. Mivel a bűn megsebezte az értelmünket, nehezen és nem is mindig értjük meg, hogy ez a lelki lerakódás olyan, mint egy piszokból és gennyes varból álló kéreg, amit a tudatlansággal párosuló fanatizmus tűrt el és táplált már a legmesszibb korokban és tájakon is.

Ha megszabadulunk tőle, azzal lehetőséget adunk a léleknek, hogy kiteljesedjék úgy, ahogy arra az isteni sugallat indítja: ajándékozza magát a testvéreknek, hogy így eljusson az Atyához; a teremtett világnak pedig arra, hogy eljusson a Teremtőhöz, visszatérjen a forráshoz, ahonnan az egész élet származik.

Így megszabadulunk az Éntől, a mindent magába olvasztó és kizárólagos bálványként értelmezett Éntől, hogy elinduljunk kifelé, a végtelen felé, Isten szabadságában.

Bele kell vetned magad a szeretetbe – lelket kell adnod testvéreidnek – különösen akkor, ha épp a bezárkózás vágya kísért, saját szomorúságod ápolgatásának vágya vagy épp hagynád, hogy leteperjen az elkeseredettség vagy az unalom; akkor leginkább, ha a felebarátaid jelenléte émelyít. S ha csak lehet, válaszd – ha választanod kell – a legvisszataszítóbbakat. Bennük Jézus sebekkel borított, leköpött, keresztre feszített, és így őt ölelheted át: a Legyőzöttet, a Bukottat, Megvetettet. Így a fájdalom határain átlépve Istennel egyesülsz.

Igino Giordani a Fokoláre Mozgalomhoz tatozó fiatalokkal

Vagyis éppen akkor, amikor a világ és a szenvedélyek – szörnyetegek gubanca – arra szorítanak, hogy az önzés csomóját kösd magadra, te kilépsz: Istent keresed börtönből szabadult testvéreid keresve, s a szeretet által a Mennyországba ugrasz.

Az Úr azt parancsolja, hogy szeressük a felebarátot, vagyis azt, aki éppen közel van hozzánk, otthon, a boltban, az irodában, az utcán, a munkahelyen, a színházban… Ez adja a szeretet konkrétságát. Általánosságban szeretni ugyanis, különösen a távollévőket, szép dolog ugyan, de nem kerül sokba és keveset is jövedelmez, hacsak nem éppen arra szolgál, hogy kibújjunk a szeretet szolgálatának kötelessége alól. A kereszt az, hogy ténylegesen azt szolgáljuk, aki mellettünk van: a családtagjainkat, a munka- és útitársainkat, a plébániai közösségünk tagjait és a lakónegyedünk lakóit: a járókelőket az utcán: azokat, akik bár a legközelebb vannak, mégis a legtávolabb. Ha őket szeretjük, általuk mindenkit szeretünk mintegy gyakorlatias előtanulmányként. Jézus Izrael fiait szolgálta, saját országában, saját idejében, ott és akkor, faluról falura, hogy bennük konkrétan mindenkit szeressen minden időkben és minden tájon.