A „Szentlélek és mi”: a szinodalitás lelkéről

Kedves testvéreim és nővéreim, szép napot mindenkinek!

Amint tudjátok – nem újdonság –, kezdetét vette a szinódusi folyamat. Ebben az időszakban az egész egyház a következő témával foglalkozik: „Egy szinodális egyházért: kommunió, részvétel és küldetés” – ez lesz a három pillér.  Három szakaszt tervezünk, 2021 októbere és 2023 októbere között. A kölcsönös meghallgatás dinamizmusával szeretnénk bejárni a tervezett utat, ezt hangsúlyozni szeretném: a kölcsönös meghallgatás dinamizmusa legyen érvényes az egyház minden szintjén, vonjuk be ebbe Isten egész népét.

Meg kell, hogy hallgassák egymást a bíboros és a püspökök, a papok, a szerzetesek és a laikusok. Először ki-ki egymás közt, aztán kiterjesztve ezt mindenkire, kölcsönösen meg kell egymást hallgatniuk. Meghallgatni: beszélni egymással és meghallgatni a másikat. Nem a véleményeket kell összegyűjteni, nem. Ez nem körkérdés vagy egy kivizsgálás. Arról van szó, hogy halljuk meg a Szentlélek szavát, úgy, ahogy a Jelenések könyvében olvashatjuk: „Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak” (Jel 2,7). Legyen fülünk, halljuk meg, ez az elsődleges feladatunk. Ez annyit jelent, hogy

figyelünk Isten szavára, megérezzük és befogadjuk a jelenlétét, mellé szegődünk az úton, és odafigyelünk a sugallatokra.

A szinodalitás nem egy egyháztani értekezés egy fejezete, még kevésbé egy divatos szlogen vagy egy olyan új terminus, amit a találkozóinkon használhatunk. Nem! A szinodalitás az egyház természetét, megnyilvánulását, stílusát és küldetését fejezi ki. Amikor szinodális egyházról beszélünk, ne úgy gondoljunk rá, hogy ez is csak egy cím a sok közül, vagy egy olyan jellemző, aminek lehet alternatívája.

Ezt nem egy teológiai vélemény alapján mondom, és nem is az én személyes gondolatom, hanem az egyháztan első és legfontosabbnak tartott „kézikönyvében” leírtakat követem, ez pedig az Apostolok cselekedetei.

Péter és Pál nem csak két ember, a maguk karakterével, hanem ennél tágabb horizontba helyezve kell őket szemlélni: az események nyomán képesek az újratervezésre, amikor egy külső hatás válságba taszítja őket – ez a kifejezés is mindig legyen előttünk: „válságba taszít” –, ők fel tudnak állni, van bennük bátorság, kérdeznek, újra tudnak hinni magukban, tanulnak a hibáikból, és különösen is fontos, hogy mindig él bennük a remény, a nehézségek ellenére is. Ők a Szentlélek tanítványai, azé, aki felfedi előttük az isteni megváltás geográfiáját: ajtókat és ablakokat nyit meg, falakat dönt le, összetöri a láncokat és eltörli a határokat.

El kell tehát indulni, új útra térni, le kell győzni a hiedelmeinket, amik visszahúznak és béklyóban tartanak, és így kell együtt haladnunk.

Megfigyelhetjük, hogy a Szentlélek az, aki Pétert arra ösztönzi, hogy ne habozzon, menjen el a pogány százados, Kornéliusz házába. Ne feledjétek: Péternek volt egy felkavaró látomása, amelyben azt a parancsot kapta, hogy tisztátalannak tartott ételt egyen, és a hang biztatása ellenére, hogy nem kell tisztátalannak tartani azt, amit Isten tisztává tett, ő kétségek közt maradt. Épp próbálta értelmezni a látomást, amikor Kornéliusz emberei odaértek hozzá. Kornéliusznak is volt egy látomása, és kapott egy üzenetet. Ő római tisztségviselő volt, szimpatizált a zsidó vallással, de nem volt még teljesen zsidó vagy keresztény: a vallási „vámtételek” nem segítették őt ennek a lépésnek a megtételére. Pogány volt, mégis kinyilatkoztatást kapott, hogy imáit meghallgatja az Úr, és azt az üzenetet kapta, hogy küldjön valakit Péterért. Ez idő alatt ott van tehát egyrészt Péter, a maga kétségeivel, másrészt Kornéliusz, aki egyfajta árnyékzónában várakozik. A Szentlélek oldja fel Péter ellenállását, és Ő nyit új lapot a küldetésnek. Így működik a Lélek, éppen így.

A kettejük találkozására a kereszténység egyik legszebb mondata tesz pecsétet. Kornéliusz az apostol elé sietett, a lába elé borult, de Péter fölemelte, és azt mondta: „Állj fel, hisz én is csak ember vagyok.” (ApCsel 10,26). Ezt mondjuk mindnyájan: „Férfi vagyok, nő vagyok, emberek vagyunk”, és ezt kellene mondania mindenkinek, a püspököknek is: „Állj fel, hisz én is csak ember vagyok”. És a szöveg hangsúlyozza, hogy barátian beszélgettek (vö. 10,27).

A kereszténység legyen mindig emberi, emberséges, a másikkal felebarátként bánva fel kell oldani a különbözőségeket, és csökkenteni kell az emberek közti távolságot.

Az egyház egyik súlyos bűne a klerikalizmus, mely a papot, a püspököt elszakítja az emberektől. Az elszakított pap és püspök egy tisztségviselő, nem egy pásztor. Szent VI. Pál pápa szerette idézni Terentiustól ezt a mondatot: „Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi”. Péter és Kornéliusz találkozása megoldott egy problémát, segítette a döntést, hogy Péter szabadnak érezze magát arra, hogy a pogányokhoz beszéljen, mivel meggyőződésévé vált, hogy – ezek Péter szavai – „Isten nem személyválogató” (ApCsel 10,34). Isten nevében nem lehet különbséget tenni az emberek között. A diszkrimináció egy köztünk is jelenlévő bűn: „mi vagyunk a tiszták, a kiválasztottak, mi ahhoz a mozgalomhoz tartozunk, amely mindent tud, ez vagyunk, az vagyunk…”. Nem. Mi az egyház vagyunk, mindnyájan együtt.

[…]

Ekkor történt, hogy néhány zsidóságból megtért tanítvány önközpontúan úgy gondolta, hogy csak azok nyerik el a megváltást, akik engedelmeskednek a mózesi törvényeknek is. Ebben szembeszálltak Pállal, aki közvetlenül Krisztus nevében hirdette az üdvösséget. Ha megkérdőjelezik Pál tevékenységét, akkor veszélybe kerülhet azoknak a pogányoknak a befogadása a közösségbe, akik időközben megtértek. Pált és Barnabást ezért Jeruzsálembe küldik az apostolokhoz és a vénekhez. Nem volt könnyű a helyzet: úgy tűnt, kibékíthetetlenek az ellentétek ebben a témában, hosszasan vitatkoztak. Az volt a tét, hogy elismerjék Isten működésének szabadságát, azt, hogy előtte nincsenek akadályok, hogy eljusson az emberek szívéhez, bárhonnan is származzanak, bármilyen vallásúak vagy szokásúak legyenek is.

A helyzetet az mozdította ki a holtpontról, hogy nyilvánvalóvá vált: „Isten, aki ismeri a szíveket”, maga állt ki annak lehetősége mellett, hogy a pogányok is elnyerhetik az üdvösséget, „elküldve nekik is a Szentlelket, éppúgy, mint nekünk” (ApCsel 15, 28), azaz a pogányok éppúgy megkapták a Szentlelket, mint a zsidók. Így aztán minden érzékenységet tiszteletben tudtak tartani, kiegyensúlyozták a végleteket, sőt Péter Kornéliusznál tett látogatásának tapasztalatából is tanultak: végül a záródokumentum a Szentlélek főszerepéről tanúskodik ebben a döntési folyamatban, valamint a bölcsességről, amely mindig képes inspirálni: „Úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk, hogy ne rakjunk rátok több terhet a szükségesnél” (ApCsel 15,28). Nekünk: a szinódus ideje alatt úgy járjuk az utat, hogy kimondhassuk:

„Úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk”, mert folyamatos párbeszédben lesztek egymással a Szentlélek indíttatására, és párbeszédben lesztek a Szentlélekkel is.

Ne feledjétek ezt a mondatot: „Úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk, hogy ne tegyünk rátok több terhet”: úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk. Így kell igyekeznetek kifejezni magatokat, ezen a szinódusi úton, szinódusi folyamatban. Ha nem lesz jelen a Lélek, akkor egy egyházmegyei parlament lesz, nem szinódus. Mi nem egyházmegyei parlamentet szervezünk, nem tanulmányokat akarunk készíteni erről vagy arról a témáról, nem: egymás meghallgatására és a Szentlélek meghallgatására irányuló folyamatot akarunk, beszélgetni akarunk egymással és a Szentlélekkel is, ami az imádkozás egy formája.

„A Szentlélek és mi”. Mindig ott van annak a kísértése, hogy egyedül tegyük a dolgokat, hogy egy helyettesítő egyháztant kövessünk – sok ilyen helyettesítő egyháztan létezik –, mintha az Úr, amikor felment a mennybe, űrt hagyott volna maga után, amit nekünk kell kitölteni. Nem! Itt hagyta nekünk a Szentlelket! Jézus szavai egyértelműek: „én meg majd kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad… nem hagylak árván titeket”. (Jn 14,16.18)

[…] Miért mondom nektek ezeket? […] A plébánia mindenki otthona a környéken, nem exkluzív klub, kérlek titeket: hagyjátok nyitva az ajtókat és ablakokat, ne csak annak a véleményét vegyétek figyelembe, aki mindig odajár vagy aki úgy gondolkodik, mint ti – 3, 4 esetleg 5%-a az embereknek, nem többen. Engedjétek meg mindenkinek, hogy bejöjjön. Engedjétek meg magatoknak, hogy elébük siessetek és hagyjátok, hogy kérdéseket tegyenek fel, az ő kérdéseik legyenek a ti kérdéseitek is, engedjétek, hogy együtt járjatok: a Lélek vezet majd titeket, bízzatok a Lélekben. Ne féljetek párbeszédbe lépni, és hagyjátok, hogy felforgasson benneteket a párbeszéd: ez az üdvösség dialógusa.

[…] Azért jöttem, hogy bátorítsalak titeket, hogy vegyétek komolyan ezt a szinódusi folyamatot, és hogy elmondjam: a Szentléleknek szüksége van rátok. A járvány idején az Úr arra készteti az Egyházat, hogy a gondoskodás szentsége legyen. A világ kiáltása hallatszik, mely sebezhetőségéről árulkodik: a világnak gondoskodásra van szüksége.

Bátorság! Haladjunk tovább! Köszönöm.