Utazás a Mennyországban 6/12: A föld férge

A Mennyország mibenléte szeretet. A pokol az egység vég nélküli hiánya.

Miután az előző napon az Igino Giordaninak megírt levelet postára adta, Chiara barátnőivel együtt sétált fel a dombra, a Szent Viktor kápolna felé, amely immár hat évszázada uralja a Primiero-völgy látképét. Szerda van, 1949. július 20-a. Arcangela, a temető őre a szokott fekete ruhájában, a templomnak dőlve üdvözli őket, akik mosolyukkal teszik még szebbé a nyarat. A templommal átellenben, félkörben telepedve a gyepre, tekintetükkel átölelik a környező hegyeket, a völgyek falvait, az egész lenyűgöző természetet. Chiara lábainál a fűszálak, virágok között egy kis féreg tűnik elő, alázatos kis teremtmény a szépség és fény óceánjában. Talán a templom körüli sírok valamelyikéből bújt ki. Minden üzen annak, kinek szíve tiszta, még egy kukac is… és Chiara a Jegyesére gondol. Bizalmasan mondja körülötte ülő társnőinek: „Az Elhagyott Jézus a föld férge, és azért lett ilyenné, hogy amikor a lelkünk az Égben lesz, a testünk pedig tönkremegy a földben, akkor az is énekelhessen az elhagyott Szeretetnek, aki ennyire hasonló hozzá, a jegyeséhez. És így az egész teremtés, még a legmegvetettebb teremtmények is a Szeretetnek énekelnek.”

Chiara számára Jézus az Elhagyottat jelenti, és immár mindenhol és mindenkiben őt látja. Isten szeretet, és szeretet az ő Fia, aki emberré lett. A kereszten, a fájdalomnak abban a kiáltásában magáévá teszi az emberiség fájdalmait, és az egész teremtését. Ezáltal mutatja meg a legnagyobb szeretetet: Jézus a szeretet, és az elhagyott Jézus a legnagyobb szeretet, akkora, amely képes az életét és az Atyával való egységét is odaadni.

A rá következő év márciusában még mindig Chiara előtt van e kicsi féreg képe, amely Izaiás jövendölésére emlékezteti, amelyben az Úr szenvedő Szolgájáról beszél, aki nem volt sem vonzó, sem szép, aki elől iszonyattal eltakartuk az arcunkat, és még inkább emlékeztette a 22. zsoltár 7. versére: „De én csak féreg vagyok és nem ember.” Erre utalva írja:

„Körülöttünk minden az Elhagyott Jézus. Minden szeretetre méltó tehát, mivel minden mögött és mindenben lelkünk Jegyesét láthatjuk… Ő a föld Férge, könnyel és vérrel áztatott, fájdalmas Rondaság: Ő az Isten. Mindent átistenített, mindennek visszaadta a Létet.”

De térjünk vissza még 1949 nyarához. Két napon át – július 21-22-én – Chiara semmit nem ír; olyannyira elárasztja a fény, hogy nem képes írni. Július 23-án végre, mintha átszakadna egy gát, a felhalmozott tapasztalat oldalakon és oldalakon át, áradva ömlik belőle a lapokra… Azon évek leghosszabb szövege születik ekkor. Szeretné átadni Giordaninak mindazt, amit megértett, a Mennyországot alkotó, építő, alakító kapcsolatok, erők játékáról, dinamikájáról: minden szeretet, minden harmónia és egység.

Az Atyából széttartó sugarak indulnak ki, amelyek az egész teremtés minden részéhez elérkeznek, és azokat egységbe vonják: minden dologban észre lehet venni Isten jelenlétét. A teremtett dolgok ideája az Igében lett megteremtve, és az Atya kivetíti őket Önmagán kívülre, rendet is adva nekik, ami élet, szeretet és igazság. Minden az Igében lett kigondolva és benne lett megteremtve. Az emberré vált Igében, Jézusban az Atya minden teremtményhez elér. Eredetében minden egy. Az idők végezetén Jézus mindent visszavesz és visszavisz önmagába, az Igébe, vagyis az Atya ölére, ahonnan minden indult. „A sugarak szétáradókból összetartókká válnak, és a találkozásaik képezik a Mennyországot, ahol mindennek a mibenléte szeretet (…), virágba borult, csillagokkal teli, sokszínű az öltözéke a hegyekkel, tavakkal, tengerekkel, a nappal, a holddal, az utakkal.” A gondolatok, az ideák és a sugarak széttartókból összetartókká válnak, és minden átistenül. Ez az egység végső megvalósulása.

Ebben az óriási harmóniában és egységben vajon a pokolnak is van helye? Chiara víziójában a Mennyországon kívül álló pokol teljes kegyetlenségében tűnik elénk: a forma nélküli anyag kétségbeesetten keresi formáját, ami a szeretet, de nem képes „birtokolni” azt. „Az elkárhozott magával viszi halhatatlan lelkét, és tudatosan érezni fogja, hogy kizárólag egyetlen dolgot kellett volna tennie: szeretni, de soha többé nem tud már szeretni.” Nem lesz ugyanis egység a fagy és a tűz között, a mozgás és a nyugalom között, az egység és a sokféleség között, mert a pokolban két dolog nem fogja tudni szeretni egymást: minden élet nélkül, rend nélkül, szeretet nélkül lesz.

Akkor odaát kettősség lesz a Mennyország és a pokol között? Nem. Visszatér annak a kicsi féregnek a képe, Jézusé, aki bűnné, pokollá vált, hogy mindent átistenítsen. És Ő, csak Ő, az elhagyott Jézus az, aki betölt mindent a szeretetével, és visszavisz mindent az egységbe. Tehát a pokol létezik, de csak azok számára, akik benne vannak. Aki viszont a Mennyországból szemléli, mindenhol csak őt, az elhagyott Jézust látja, és az ő végtelen szeretetét élvezi.

Ízelítő a ’49-es Mennyországból

»Az elhagyott Jézus tényleg rúttá lett, hogy mindent széppé tegyen; bűnné vált, hogy eltörölje azt a földről, és mindent átváltoztasson Istenné; fájdalommá lett, hogy eltörölje a világból a rosszat, és a fájdalmat szeretetté alakítsa.«

Chiara szavait a Gen Rosso együttes egyik híres dalában így költötte át:

„Azért, hogy miénk legyen a fény,

Te sötétséggé lettél.
Hogy életünk legyen,

Te meghaltál.
Elég nekünk, Urunk,
hasonlóknak látni magunkat Hozzád,

és a tiéddel együtt felajánlani
a mi fájdalmunkat. Isten vagy,
az én Istenem vagy,
a mi Istenünk vagy,
végtelen szeretet.”

A teljes könyv megvásárolható itt.