Az én nagyböjtöm II. – Imafillérek

Azt kérdezem magamtól, hogy milyen is az én nagyböjtöm. Hogyan is tudatosult bennem, épült be az életembe a böjt jelentősége, a lemondás, az áldozatvállalás és főként ennek felajánlása. Aztán az újrakezdés, hiszen hányszor nem sikerül, a visszacsatolás, fohász a kegyelemért…

Visszatekintek a múltamra. Mit ért meg az ember gyermekfejjel mindebből? Ha vallásosan nevelik és jár katekézisre, tudja, hogy létezik olyan, hogy pénteki böjt, húsvét és karácsony előtti böjt. Azzal nem biztos, hogy tisztában van, hogy a szabályokon túl mi ennek a valódi tartalma, a jelentősége az Istennel való kapcsolatában, az életében. Ennek a tudata is velünk együtt nő. Az Isten és az egymás iránti szeretet gyakorlatát a családban tanuljuk meg leginkább. Ha a családi környezet olyan, akkor egy szerető közösség részeseként ez is hozzátartozik az életünkhöz. De ha valakinek mindez nem adatik meg? Nagyjából ez történt velem is. Ahogyan József Attila írja csodálatos versében: „Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot…”

A kamaszkor az önmagunkra eszmélés ideje, amikor megpróbáljuk megérteni, megfogalmazni a saját helyünket a világban, a természetfelettivel való kapcsolatunkban. Ha meg is lettünk keresztelve, újra döntenünk kell a kereszténységünk mellett, immár felelősséggel. És jönnek az életünket meghatározó választások: hivatás, család, anyaság.

Számomra a böjt, túl azon, amit a katekézisben megtanultam, s amit az egyházi ajánlás szerint igyekeztem betartani, valójában az anyasággal kapcsolódott össze. Egy anya, ha komolyan veszi ezt a hivatását rengeteg alkalmat talál a böjtre, hiszen abból áll az élete, hogy nem önmagára, hanem a családjára, a gyermekeire gondol, őket részesíti előnyben akár a fizikai, akár egyéb személyes ambícióiról való lemondások felajánlásával. Ezekből minden napra bőven jut:

egy-egy meghalás önmagunknak és egy-egy feltámadás Jézussal. Persze csak akkor, ha mindezt felajánlom.

Ebben az értelemben még azok is böjtölnek, akik nem keresztények, nem tartoznak más valláshoz sem, csak megpróbálnak szeretetben élni. Arról most nem is beszélek, hogy van szimplán egészségvédő vagy fogyókúrás böjt is. A lényegi különbség talán abban rejlik, hogy mindezt miért teszem, önmagamért, másokért, Istennek felajánlott cselekedetként.

Mi az, amit most böjti felajánlásként élek? Itt van ez a maszkos világ. Már egymás arcát sem látjuk. Pedig a maszkok mögött emberek rejtőzködnek. Meg- és fel tudjuk-e ismerni egymást így, és miről. Csak a szeretetről és annak gesztusairól.

Az én egyik vállalásom, hogy a maszkok mögött megkeressem az embert. Ez lett a mottóm: maszk nélkül, maszkban. Ez nem is olyan egyszerű.

Számomra a hústól, az ételektől való megtartoztatás nem olyan nehéz, sokkal nehezebb viszont az egómról, az elképzeléseimről, a saját igazamról való lemondás. A gyerekeim mindig azt mondták: „Anya, olyan szelídnek látszol, pedig nagyon erős, kemény ember vagy.” Igazuk van. Az élet megedzett, szeretem a saját fejem szerint megoldani a dolgokat, előre tudom a válaszokat, mindig vannak érveim… Pedig az első a visszacsatolás: mit is üzen nekem Isten az adott helyzetben, mi az Ő akarata.

A türelem és az alázat, megtanulni kicsinek lenni. Van a bölcs magyar mondás, hogy mielőtt cselekednél, szólnál, döntenél, számolj háromig. Nekem segít, ha ez a három: Atya-Fiú-Szentlélek.

Azután itt vannak az imafillérek. Így neveztem el azt a gyakorlatot, amit egy reggeli mosogatás, az edényhegy eltakarítása indított el bennem. Nem szoktam mosatlan edényt hagyni a csapban, de egyik este már olyan fáradt voltam, hogy megtörtént. Milyen lehangoló reggeli látvány, amikor az ember éppen csak kibotorkál a konyhába, hogy feltegye a kávét, s megpróbáljon magához térni. De ehhez előbb el kell takarítani a romokat. Hozzá még a kiújult ízületi gyulladás, minden kézmozdulat fáj, nehézkes…

Úgy fogom fel, hogy filléres imádságot mondok: egy-egy leküzdött akadály, kellemetlenség egy-egy fillér az imádság perselyében.

Vannak apró-cseprő dolgok, amiket a mindennapok hoznak elém, de megpróbálom nagyböjti felajánlásként tenni. Többnyire kicsiny önmegtartóztatások, megtenni valamit, ami nehezemre esik, fájdalmak, kudarcok, néha nagyobb nehézségek, amit a böjt jegyében ajánlok fel. Mostanában ezekből is bőven kijut.

De hogyan is tudnék felajánlani valamit is, mikor mindent Tőle kaptam? A kulcs talán a szabad akarat. Mert ez teszi lehetővé, hogy sáfárkodjam az adományokkal. Jól vagy rosszul. De a jó sáfár megpróbálja szeretettel kamatoztatni, amit kapott, hogy vissza is adhassa…

Megélni a jelen pillanatot a maga teljességében, nagyon nem egyszerű. Mindig van valamilyen „háttérzene”, valami mindig hiányzik a képletből. A mindennapi élet kihívásai, rutinjai között kell lennie egy „belső várkastélynak”…

Minden pillanat egy lehetőség, hogy Istenre figyeljek, keressem Őt a látható világ dolgai mögött. A böjt segít, hogy megtaláljam mindenben, kicsiny és jelentősnek tűnő dolgokban egyaránt.