Az imádság életünk során

Milyen a gyermek imádsága?

Ezio Aceti, egy nagy pedagógus, néhány szóban összefoglalta hosszú évek tapasztalatát egy gyermekeknek szóló újságban. Felidézi, hogy minden hívő szülőnek meg kell „tanítania” a gyermekét imádkozni, ahogy megtanítja enni, inni, öltözködni. Hogyan? Aceti elmagyarázza, hogy a gyerekeket jellemzi „néhány általános tulajdonság, amelyek minden növekedésre igazak: a gyerekek szeretik az ismétlődést, a rítusokat, a szimbólumokat. Gondoljunk csak például az esti lefekvésre. Rituális pillanat ez, feszültséggel terhes és nagyon fontos a nap lezárása szempontjából. Szinte minden gyerek kidolgozza magának a lefekvés rítusait: van, aki esti mesét akar, van aki rajzfilmet néz, mások az anyukával vagy az apukával beszélgetnek… és mindenki szeretne jó éjt puszit. Ez megnyugtatja őket, és elkíséri őket az alvás során.”

Ezért figyelembe kell vennünk a gyerekek ritualitásra, ismétlődésre és szimbolizmusra való igényét, ami az imájukat is jellemzi. „Az ima ismétlődő, hiszen általában ugyanakkor és a nap jellemző pillanataiban mondjuk őket, például reggel, étkezés előtt és este lefekvés előtt. Az imádság rituális, mert megtehetjük, hogy mindig ugyanazon a helyen imádkozunk, ugyanazokkal a szavakkal és módszerrel, de hagyhatjuk azt is, hogy ki-ki spontán módon kifejezze egy szándékát vagy kérését Jézushoz vagy az őrangyalhoz. Az ima szimbolikus is, mert térdelve is imádkozhatunk, vagy egy gyertya előtt vagy egy szentkép előtt a ház egyik szegletében. Persze, hogy nagy élmény és öröm a gyerekeknek, ha látják, hogy a szüleik, akik már olyan nagyok, letérdelnek imádkozás közben: ez azt jelenti, hogy Isten ennyire nagy és fontos?”¹

Hogyan imádkoznak a kamaszok?

A kamaszkor a növekedés, a változások kora, amely a személyiség minden aspektusát érinti, a lelket is. Ebben a korban érik el a fiatalok nagy gyorsasággal a saját személyiségük kialakulását, a szabadságot, a függetlenséget, a szülőkről való leválást. Ez a keresés tele van ismeretlennel, egyszerre lelkesítő és fájdalmas. Az őket körülvevő világ vonzza őket és félelmet is kelt bennük. Az egyetlen biztonság a barátoktól jön. Ez az a pillanat, amikor Jézust, mint barátot kell felfedezniük: 12 évesen ő is elszakadt a szüleitől és aggodalmat okozott nekik! Benne cinkosra lelhetnek, akinek bizalmasan megvallhatják gondolataikat. Ekkor felfedezhetik, hogy az ima beszélgetés Jézussal, kereshetik a kettesben töltött perceket vele, aki egy közelálló személy, akire a szívükben találhatnak rá, de aki követhető példakép is számukra. Az ima ebben a korban válik személyessé, csendessé, szinte rejtetté, a Jézussal való bensőséges együttlétté, ahol mindent el lehet mondani, és akinek a támogatását érezzük. Fontos, hogy segítsük a kamaszokat abban, hogy felfedezzék a közös, világméretű imát is, amivel elérhetjük a világ egységét, mint amilyen például a Time-out – ami a sport szóhasználatát kölcsönözve egy kis „időkérést” jelent – a nap során egy kis megállást, amikor a békéért imádkozunk.

És a fiatalok imája?

Gyakran tapasztaljuk, hogy a fiatalok bizonyos értelemben elutasítják a hagyományos imamódokat, időveszteségnek élik meg azokat. Inkább egyfajta beszélgetésre vágynak, egy kevésbé szabályozott kapcsolatra, személyesebb viszonyra az Úrral, barátságra, amikor nem kell azon aggódni, hogy mit és hogyan mondanak. Ez a tervek, a jövő kialakítása, az álmok és vágyak ideje, amiknek elérését úgy tűnik, a társadalom nagyon megnehezíti, szinte utópisztikusnak mutat be, és amik mellett mégis makacsul ki kell tartani. Ez a saját megvalósítandó „hivatásuk” keresésének időszaka, és annak a küldetésnek, amire a társadalom hívja őket.

Ennek az életkornak az imádsága ihletet meríthet András és apostoltársa Jézushoz intézett kérdéséből: „Mester, hol laksz?” Az imát a fiatalok úgy élhetik meg, mint a Mester követését, az ő misztériumának felfedezéséhez vezető utat, ami ezáltal a saját misztériumukká válik: „Hol laksz? Már nem elég nekem, amit gyerekként tanultam. Szeretném megtudni, ki vagy igaziból. Ebből azt is meg fogom tudni, ki vagyok én, hol lakjak én…”.

„Gyertek és nézzétek meg”. Jézus válasza meghívás arra, hogy megismerjék igazi lényét, megosszák vele életmódját, terveit, életét. A két apostol vele ment és vele maradt (vö. Jn 1,35-39). A Jézussal való együttlét az ima valójában.

Milyen a felnőtt imája?

Ebben az életkorban hivatott igazán az ima arra, hogy az ember egész létét egyesítse. A munka, a család és a vele járó gondok, a társadalmi feladatok annyira lefoglalják az embert, hogy félő, hogy az Istennel való kapcsolat az imában – a személyes és a liturgikus imában – másodrangú lesz. Ebben a korban az önmegvalósításra vágyunk és a megállapodásra, abban a tudatban, hogy a társadalom építői vagyunk, gyermekeink és népünk jövőjének alakítói. Dolgozni kell, termelni, karriert építeni… Kevés az idő a megállásra, az összeszedettségre.

Jézusnak se volt ideje, még arra se, hogy egyen (vö. Mk 3, 20-21). A tömeg megragadta őt, ő pedig megszánta őket, felelősnek érezte magát irántuk, ezért tanított, gyógyított, a bűnösökkel találkozott és megbocsátott nekik, megszaporította a kenyeret… Ennek ellenére visszavonult imádkozni, hogy tevékenységének súlyt és mélységet adjon. „Aki nem gyűjt velem, az szétszór” (Lk 11,23) – mondja nekünk ma is. A tevékenységet az imával kell fűszerezni: ízt ad neki, állagot, hatékonyságot. Az ima nélkül a „szétszórás” veszélye áll fenn: sok kezdeményezés, sok mű, reggeltől estig programok … de a szétszórtságban. Az ima egyesít.

Az ima elsősorban az Isten szeretetébe vetett végtelen bizalomban nyilvánul meg, mert Isten tart fenn mindent, rábízhatjuk a családot, a munkát, a terveket. Jézus a Mester, aki velünk tart, megmutatja az utat, amire lépjünk, biztonságot ad; ő a történelem Ura, aki erővel tölt el és mindent beteljesít, elvezet a biztos célig.

Péter szavai visszahangzanak a felnőtt imájában: „Uram, kihez mennénk? Az örök életet adó igék nálad vannak” (Jn 6, 67); „A te szavadra kivetem a hálóm” (Lk 5,4).

Milyen az idős ember imája?

Jézus utolsó imájából merít: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23, 44). A tevékenységek örvényéből belsőbb életre lépünk át. A hosszú évek alatt már kialakult a bensőséges kapcsolat az Úrral, bizalommal a karjaiba vethetjük magunkat, ahogy a gyermek anyja ölébe. Tulajdonképpen egy újfajta „gyermekkorra” találunk, amit az Istennel való kapcsolat egyszerűsége jellemez. Chiara Lubich élete utolsó éveiben, amikor elment a kápolna előtt, egyszerűen csak annyit mondott: „Szia Jézus!”

Néha a fáradtság, a legyengülés, a betegség nem teszik lehetővé az elmélkedő, párbeszédes, hosszú imát. Néha arra sincs erőnk, hogy imádkozzunk, csak arra, hogy felajánljuk, egyesítsük szenvedésünket Jézus szenvedésével. Egyre kevesebb szóval imádkozunk, de egyre nagyobb egyetértésben Jézussal. Visszatérünk az ősi „formulákra”, amelyek életünk során elkísértek minket, vagy lehet, hogy újakra lelünk. A legjobban ehhez az életszakaszhoz az Egyház utolsó imája illik, ami a Jelenések könyvének végén olvasható:

„A Lélek és a menyasszony mondják: „Jöjj el!” Aki hallja, mondja: „Jöjj el!” „Igen, hamarosan eljövök. Ámen.” Jöjj el, Uram Jézus!” (Jel 22, 17.20)

Az életnek ebben a szakaszában a közbenjáró ima is megerősödik, mert az idős ember elsősorban a többiekért él, a felnőtté vált gyerekekért, az unokákért, az eljövendő új nemzedékekért, akik folytatják az utat, amit ő már bejárt. Az idős ember ismeri az élet megpróbáltatásait és tudja, hogy mindig szükséges Isten segítsége. Ezért az egész világért imádkozik, az Egyházért, a közelében élők szükségleteiért… már nem önmagáért él, hanem a többiekért, kicsit úgy mint Jézus.

Természetesen a különböző életszakaszok és imamódok nem válnak élesen el egymástól, és nem önmagukban tisztán léteznek. Ciklikusan vissza-visszatérnek, más formában, más erősséggel az évek során, s ezek a korszakok egymással szoros kapcsolatban állnak. Lehetünk öregek, és mégis felfedezhetjük a gyermekkorban szeretett ritmikusságot újra. Vagy felnőttkorba érve is megízlelhetjük az egyszervolt kamaszkor frissességét.

¹BIG újság, 2016.

Előkészületben magyarul is: Fabio Ciardi szerk.: A lélek sóhaja. Az ima Chiara Lubichnál. Új Város, Budapest.