Chiara Lubich – Isten ajándéka az emberiségnek

Zeffirelli Názáreti Jézus című filmjében van egy jelenet, amely – a történelmi hűségtől függetlenül – nagy igazságot fejez ki. Az apostolok Jézussal átkeltek a Tibériás-tavon, és éjjel Péter elmondta a többieknek, hogy amikor a felesége megkérdezte, mikor tér majd haza, ő azt válaszolta, hogy tavasszal. Mire Máté: „Miért csapod be őt is, magadat is?… Tudod jól, hogy nem fogod már viszontlátni (…) Soha nem mész vissza. Nem fogsz újra se halászni, se annyit inni, hogy lerészegedj, nem látod többé Kafarnaumot, ugyanúgy, ahogy egyikünk sem. Nem leszünk már ugyanazok, Simon Péter. Minden ember élete meg fog változni a földön, és mi tudjuk, miért. Mi vagyunk az elsők, akik tudjuk az okát.”

Ezeket a mondatokat lehetne alkalmazni az első fokolarinákra, akik Chiara Lubichot követték egy olyan Mű megalapításában, melynek az volt a célja, hogy megvalósítsa Jézus kívánságát: „Legyenek mindnyájan egy!” Isten hozta el a történelembe azt, ami nekik hiányzott: az egységet.

„Mi vagyunk az elsők, akik tudjuk az okát.” Mintha ez a titkos meggyőződés lenne a háttérzene, amely a Chiarát követő első fokolarinák és fokolarinók életét kísérte.

Magával ragadta őket a lelkesedése, bizonyosságot és garanciát leltek abban, amit mondott. Hittek neki, mert igaz ember volt. A Szentlélek vezette őt.

Olaszországban a televízió január elején tűzte műsorra a Chiara Lubich – A szeretet mindent legyőz című filmet. Meglepetésünkre a nézőszám még a legnagasabb nézettségű programokét is meghaladta, ami annak a jele, hogy a Chiara és a Fokoláre Mozgalom tapasztalatához kapcsolódó üzenet válasz az emberiség azon igényére, melyet ezek a Chiara élete utolsó napjaiban ismételgetett szavak foglalnak össze: „Legyetek egy család!”

A mozgalom minden tagjának története ugyanúgy kezdődik, ahogy Chiara története: felismerték, hogy Isten a Szeretet, és hogy Isten minden embert a teljes boldogságra hív meg. Így történt velem is.

Amikor hazamegyek Agrigentóba, a szicíliai szülővárosomba, van, hogy azon tűnődöm, hogyhogy nekem, és nem valamelyik nálam sokkal kiválóbb barátomnak jutott osztályrészéül, hogy találkozzon a Fokoláre Mozgalommal, és miért én vagyok az, aki életét adta a mozgalom céljainak megvalósításáért. Jó néhány évtized telt el egy bizonyos találkozás óta, mely óta másképp tekintek az eseményekre, és amelynek köszönhetően napról napra rá tudtam csodálkozni a korábban elképzelhetetlen meglepetésekre. Mint amikor a tenger partján olykor felemeltem egy követ, és egy teljesen új, életteli világ tárult fel előttem. A fokolárokkal való találkozás ráébresztett, mennyi élet és lehetőség van bennem.

A gimnázium utolsó évében történt valami: három fokolarinó jött a városunkba, hogy a mozgalomról beszéljenek egy kis csoportnak, nekünk, akik rendszeresen találkoztunk a plébánián. Mennyire másképp, mennyire másról beszéltek, lehetetlen volt, hogy ne vegyük észre, mennyire mások ők maguk is!

Érzékeltem, hogy ők megtapasztalták a természetfelettit, hozzá voltak szokva a szenthez, nem vallási értelemben, nem a hitbuzgalom tekintetében, hanem az látszott, hogy ez a szentség a mindennapi életük része.

Hitelesnek láttam őket, az, amit mondtak, teljesen megfelelt annak, ahogy egymáshoz és hozzánk viszonyultak. Kiteljesedett embereket láttam, és biztos voltam abban, hogy velük életre kelne a lényem egy olyan része, amely egyébként félő, hogy elsorvadna.

Meséltek Chiara Lubichról és néhány barátnőjéről, akik Trentóban a második világháborúban a bombázások közepette azt kérdezték maguktól, mi az életük értelme, és van-e egy ideál, amit semmiféle bomba nem rombolhat szét. Az a válasz született meg bennük: Isten ez az ideál. Elhatározták, hogy Isten lesz életük értelme, és Ő lesz életük célja is. A fokolarinók beszámoltak arról, hogy ez a felfedezés annak a meggyőződésnek volt a gyümölcse, hogy Isten minden történést előre lát vagy megenged, mivel szeret minket, minden egyes embert. Ahhoz azonban, hogy megmaradjanak ebben a meggyőződésükben, életre kellett váltani Jézus szavait: „Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket!”; „Bocsáss meg annak, aki vétett ellened!”; „Ne ítélj!”; „…aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát.”

A háború szörnyűségei közepette Chiara és a barátnői megértették, hogy akkor lesz teljes az életük, ha Jézus szavai szerint élnek, és az volt a kívánságuk, hogy ha meghalnának a bombázásokban, egy sírba temessék őket, és a sírfelirat a nevük helyett csak ennyi legyen: „Hittünk a szeretetben.”

Mariano, a három fokolarinó közül az egyik, talán azért, mert észrevette a pozitív reakciómat, visszajött, hogy találkozzon velem. Egyik ilyen alkalommal a beszélgetés közben, minden logikai összefüggés nélkül, egyszer csak megállt, szemembe nézett, és azt kérdezte: „Tanino, tudod, hogy Istennek nagy tervei vannak veled?”

Szokatlan, furcsa kérdés. A szavai a szívemig hatoltak. Úgy gondolom, abban a pillanatban kaptam meg a hit ajándékát, és megértettem, milyen lehetett Chiarának és az első társnőinek az, hogy felfedezték Istennek egy új arcát.

Egészen addig a hittanon tanult istenképek éltek bennem. Úgy képzeltem el, mint egy mogorva, szakállas igazgatót, aki az életem végén majd benyújtja az aprólékosan és pontosan vezetett számlát, elém teszi életem mérlegét. Ő volt a távoli trónon ülő mindenható, aki megjutalmazta a hősi életművek létrehozóit, aki örömmel eltűrte, hogy élve elégjen az, aki méricskélés nélkül az életét adta másokért. De ez, hogy Neki terve lenne rólam, hogy észrevett, mielőtt valami nagy dolgot tettem volna, ez elbizonytalanított. Nem is tűnt igazságosnak, mégis úgy éreztem, hogy igaz. Olyan érzés volt, mintha egy hosszú álomból ébredtem volna.

Láttam magamat, amint kapcsolatban vagyok egy láthatatlan, igaz és élő valakivel. Az a valaki a szeretéről biztosított. „Isten szeret engem!” káltottam a a tenger felé fordulva, ott, ahol a legbenső gondolataimat szoktam kimondani. A gondolat, hogy Isten gondol rám, hogy tervei vannak velem, rosszabb volt mint egy földrengés. Egyfajta türelmetlen eufória járt át, olyan volt, mintha a nálam őrzött páncélszekrénynek átadták volna a kulcsát.

Annyira betöltött ez a gondolat, hogy már nem féltem az érettségitől sem, pedig arra előtte mindig reszketve gondoltam. Az érettségi helyett inkább arra a valakire gondoltam, aki kisöpörte belőlem még ezt a félelmet is.

Így kezdődött el életem egy új szakasza, és úgy döntöttem, Chiarával fogok élni.

Sok évtized telt el azóta. Többször is volt alkalmam Chiarával találkozni, beszélni vele: egy egyszerű, konkrét, egyszerre végtelenül törékeny, mégis erős nővel, azzal, aki rám nézve túl tudott látni azon, aki előtte állt, és segített, hogy olyan legyek, amilyennek Isten lát. Láttam őt, ahogy megalapít és tökéletessé formál egy Művet, amely párbeszédet épít mindenütt, mindenkivel. Sok helyen jártam a világban, és mindenütt azt láttam, hogy csendben növekszik egy új életfelfogás, mely az Istenhiten alapul, és ennek következtében az emberek irgalmas szívvel vannak a felebarátaik iránt.

13 éve ment el a mennyei hazába, és engem azóta is mindig megdöbbent, hogy az élete  valódi prófécia volt, azaz, hogy mennyire megvolt benne az a képesség, hogy Isten szemével nézze a történelmet. Chiara Isten ajándéka az emberiségnek, minden egyes embernek.

Ez annak a kis könyvnek a borítója, amit Chiaráról írtam. A fotó a vele való beszélgetés közben készült. Ezt a mosolyt, ami akkor nekem szólt, most mindenkinek ajándékozom.