Chiara Luce hűsége az elhagyott Jézushoz

„Mama, nagyon szégyellem, hogy meg kell írnom neked ezt a levelet. Ne hidd, hogy nem bánt, hogy így viselkedtem veled. Nagyon kínoz a lelkiismeret (szinte nem is bírok aludni). Már nem merek századszorra bocsánatot kérni tőled.

Mama, ígérem (és ha nem tartanám be, kérlek mindannyiszor, amikor bezárkózom a szobámba, emlékeztess erre, próbálok majd nem morogni), hogy mindig leszedem az asztalt, ahogy Varazzéban is tettem. Nem akarok többé ilyen szenvedést okozni neked. Tudom, hogy lusta vagyok, de igyekszem nem az lenni. Büntess meg engem holnap igazságosan, megérdemeltem.”

Lehet, hogy 1988 őszén, amikor Chiara ezt a levelet írta, már a kezdődő betegségéből fakadó fáradtság okozta, hogy megtagadta, hogy az étkezés után segítsen édesanyjának leszedni az asztalt, és inkább bezárkózott a szobájába. De bármi történt is tulajdonképpen, maga a levél az érzékenység és tapintat remekműve.

Chiara annyira édesanyja fejével gondolkodik, hogy szinte irányítja, mit tegyen: segíts nekem, szólj nekem, büntess meg. Teljesen elfeledkezik önmagáról, és egyszerűen szeret. Chiara Luce úgy tudott a Jézussal való egységben növekedni, hogy szeretett, a szeretet által tökéletesítette magában az erényeket. Felvállalja, hogy szenvedést okozott másoknak, és azt is, hogy neki okozott valaki fájdalmat. Ezzel saját és mások hibáit is szeretetté alakítja. Ahogy Jézus magára vette bűneinket, és az Atya számára szeretetté alakította őket.

Betegágyán a legkisebb dolgokért bocsánatot kér. Édesanyját és nagynénjét megköveti, amiért „kevés volt benne a szeretet”. Megbocsát az orvosnak, aki élete utolsó napjaiban meglátogatja, és olyan dolgokat mond neki, ami bántja őt. Amikor az bocsánatot kér tőle, ő nemcsak meg akar bocsátani, hanem egy könyvét is neki ajándékozza. Ha valakit kritizálnak előtte, nem ítélkezik, egyszerűen annyit mond: „Majd Isten megítéli.”

Egyszer így válaszol mosolyogva édesanyjának, aki kérdezi őt, hogy nagyon szenved-e:

„Jézus hipóval tisztít engem. A hipó éget, kiszed minden foltot, és amikor majd a mennyországba megyek, olyan fehér leszek, mint a hó.”

Ezzel jelzi, hogy felismeri Isten munkáját, és szenvedésein keresztül – legyenek azok testi szenvedések, saját kicsiségének tudata vagy hogy nem tudott szeretni – Isten terve valósul meg. Az ő szerepe pedig csak annyi, hogy szeressen és hagyja Istent tenni a dolgát, feltétel nélküli ráhagyatkozással és bizalommal.

Mindez bizonyítja, hogy az egyház, aminek ölén Chiara Luce halad Jegyese felé, a családegyházban, azaz a saját családjában, a helyi egyházban és az egyházi mozgalomban, ahová tartozik, egy népként halad az egység és az életszentség felé.

Ez a mindig tisztulásra és fejlődésre szoruló egyház a kölcsönös komúnióban erősödik meg, ahol mindenki kölcsönösen meghallgatja egymást. Chiara Luce szomjazik azoknak a tanítására, akik előtte járva jutottak a mennyországba, és így készül a halálra.

Két, a Fokoláre Mozgalomhoz tartozó genovai fiatal, akik nagyon kötődtek egymáshoz, tíz évvel korábban, húszéves korukban haltak meg.

A könyv itt rendelhető meg.

Alberto egy balesetben veszti életét 1980. augusztus 18-án, és másnap Carlo Grisolia, akit Chiara Virnek, erős férfinek nevezett el, egy rendkívül agresszív tumorral kórházba kerül, és 40 nap múlva ő is meghal. Boldoggá avatási perüket 2008-ban kezdik el. Egészen rendkívüli módon egy peren belül kezelik a két barátot, akik ugyanahhoz a csoporthoz tartoztak a Fokolárén belül, és közös vágyuk volt, hogy Jézusért éljenek.

Amikor Carlo édesanyja elmegy meglátogatni Chiarettát, elmeséli neki, hogy Carlo szenvedéseit az Egyházért ajánlotta, és gyakran idézte Chiara Lubich szavait: „Egyetlen jegyesem van a földön.” „Azért élek, hogy találkozzam Jézussal” – íme egy másik mondat Chiara Lubichtól, ami Carlo jelmondata lett.

Minél jobban közeledett a vég, Carlóban annál erősebb lett a vágy, hogy egyesüljön Jézussal: „Csodálatos, hogy Jézushoz mehetek – mondta. – Teljesen Istené akarok lenni.”

Vir halála lenyűgözi Chiarettát. 1990. július 19-én így ír Chiara Lubich-nak:

Ma este csordultig teli a szívem örömmel. Tudod miért?

Carlo Grisolia édesanyja meglátogatott Genovából. A köztünk lévő Jézus pillanata volt. (…) Ó, anyácskám, én is hűséges tudok majd lenni az elhagyott Jézushoz, és sikerülni fog azért élnem, hogy találkozzam vele, ahogy Carlo tette?

Chiara Luce halála, amit a szeretetből és szeretetben megélt halálnak nevezhetünk, egy egész közösség gyümölcse volt: „Erősen érzem az egységeteket, felajánlásaitokat, ez segít, hogy belemerüljek a szent utazásba, és pillanatról pillanatra kimondjam az igenemet.”

Amikor megköszönték neki felajánlásait, így válaszol: „Nem csinálok semmit, sőt, ti vagytok azok, akik nekem segítetek.”  „Istennek szenteltséged, hiteles tanúságaként az iránta való szeretetednek, segít, hogy én is hűséges maradjak az elhagyott Jézushoz” – írja egy fokolarinónak.

1990. május 25-én így ír egy gennek: „Még egyszer köszönöm a felajánlásokat és imákat. Ezek nagyon fontosak nekem! Tényleg, ha nem érezném az erős egységet, ami összeköt minket, nem lennék képes előrehaladni.”

Utolsó napjaiban csak köszönetet mondott, ami teljesen megdöbbentette édesapját, Ruggerót: „A lányom viselkedése teljesen hihetetlennek tűnt számomra: nagy örömmel és egyszerűen megköszönte a törődést és az imákat, amit kapott.”

Egy nap a kórházban Chiaretta szüleivel együtt olvassa Chiara Lubich egy üzenetét, és utána megosztják egymással, ami a szívük legmélyén van. Chiara Luce elmondja, hogy felajánlotta a kemoterápia és az infúzió által okozott fájdalmat, de rögtön utána kitörő örömmel állapítja meg: „Ha Jézus köztünk van, úgy, ahogy most, akkor mi vagyunk a világ legboldogabb családja.”

„És ez igaz is volt – fűzi hozzá Ruggero. – Hiába volt drámai helyzet, én derűs voltam, és emlékszem, hogy Chiara hangosan énekelt.” „Chiara Luce azt akarta mondani – magyarázza Teresa –, hogy nagy boldogságunk a Szentlélektől származik, aki közöttünk volt, mert kölcsönösen szerettük egymást.”

A szeretet, a bizalom komoly jele, ha megosztjuk egymással, milyen erőfeszítéseket teszünk a keresztény életben, és ha ez sikerül, Jézus, a Szentlélek jelen vannak.

Minden bizonnyal Maritano püspök úr is erre gondolt, amikor egyszer, miután meglátogatta Chiara Lucét a kórházban, azt mondta: „A csodát, amiért mindannyian imádkozunk, én már láttam.” Amikor a család rákérdezett, mire gondol, így magyarázta szavait: „Köztetek, hármatok között láttam.” Látta az élő egyházat, Jézus lelkét működés közben, „a közösség iskoláját és otthonát” (Novo millennio ineunte 43.).