„Csendben ülni és meghallgatni, hogy mások miben élnek” – Interjú Márton Arnolddal pappá szentelése előtt

Nyelvtanítás kapcsán találkoztam vele egy évvel ezelőtt. Vidámsága magával ragadó, közösséget teremtő, és humora kisegíti a napi nyűgökben. Olyan embernek ismertem meg, aki jobbító szándékkal áll a közös ügyek elé, és véleményét nem rejti véka alá. Immár két hónapja – egyelőre diakónusként – a kiskunhalasi főplébánián szolgál, a plébános és a másik káplán mellett.

Beszélj, légy szíves, a gyökereidről, és hogy mikor érezted meg először az elhívást egyházi szolgálatra!

Óvodás koromban. Gyergyószentmiklóson születtem, ebben a szép székely városkában nőttem föl szüleimmel és testvéremmel. Sok időt töltöttem a nagyszülőknél, főleg a kisgyermekkoromban anyai nagymamámnál. Ők és a nagybátyám, aki vele lakott, mindig vittek a templomba, hároméves koromtól már ministráltam. Nagymamámnál az egyik tárolóhelyiség át lett alakítva kápolnává, ahol templomosat játszottam a kis barátokkal. Volt gyóntatószék, oltár, orgona, még harang is. Körmenetet is rendeztem, virágokkal.

Komolyra fordítva a szót, gyerekkorom óta érzem a papi hivatást. Elsőáldozás után volt egy dackorszak, amikor nem mentem ministrálni. Később is több lehetőség megfordult a fejemben, de ezek csak föllángolások voltak, alapvetően kitartottam elképzelésemben.

Tizenhat évesen a kántoriskolába – mai nevén a Gróf Majláth Gusztáv Károly Teológiai líceumba – kerülve meginogtam.

Azt hitte az ember, hogy ott majd angyalokat talál, majd hamar összetört ez az ideális kép.

De jó, hogy a rózsaszín felhős ideák eloszlottak, mert így valamivel realisztikusabban lát az ember. A román érettségi hátráltatott egy évet, utána már megújult bizonyossággal mentem a nagyszemináriumba.

A szemináriumi évek alatt miben változtál és mi segített a nehézségekben?

Fehérváron az életemnek egy lényeges szakaszát, hét és fél évet töltöttem, Szegeden csak kettőt. Kisszeminárium vagy nagyszeminárium, Gyulafehérvár vagy Szeged, mindegyiknek megvan a maga nehézsége, de utólag jöttem rá, mennyi gyönyörű pillanatot is megéltem.

Változás? Én nehezen látom meg a változást magamban. Belegondoltam, Istenem, már nyolc-kilenc éve gyúrnak a szemináriumban, elmúlt a diakónusszentelés is, s ugyanolyannak érzem magam. Fölkészületlennek. Talán ez a szentelés előtti stressz miatt is van.

De az is igaz, hogy sokat kellett fejlődnöm. Kemény fából faragtak, és ebben a tekintetben alakulnom kellett. A nehézségeknél pedig nagyon fontos, hogy az ember mindig visszataláljon a Jóistenhez. Én nem vagyok az az ájtatos fajta, aki reggeltől estig a kápolnát borítja magára a zsolozsmáskönyvvel. Persze a kötött ima is fontos, de azért jó időt fordítani a személyes imára, ha csak tíz perc – félórát is, mert akkor könnyebb keresztülmenni ezeken, s akár az örömök sem múlnak el olyan hamar.

Az egyik legszebb mindabból, amit a Jóisten adott: a kapcsolatok, ezek is segítettek a nehézségekben. Sok-sok emlék kötődik a közösséghez, emberekhez. Szívesen töltöttem az időm a világiakkal. Szegeden a főiskolán együtt is tanultunk velük. Megismertem más fiatalokat is, akik barátaimmá váltak.

Milyen erdélyiként Magyarországon?

Szegedre érve óriási ajándék volt erdélyi kispaptársam, Szabolcs jelenléte. Amíg találtam barátokat, egy másik „bolond székely” itt a nagy vadidegenben biztos pont volt, és mindmáig az. Könnyen alkalmazkodónak tartom magam, de ragaszkodom a szokásaimhoz, a kultúrámhoz, ami itt esetleg idegen. Akárhogy is magyarul beszélünk, de egy békési és egy csongrád-csanádi között is nagy a különbség, hát még a gyergyói székellyel! Ahogy nekem nem mindig könnyű alakulnom az itteni mentalitáshoz, úgy itt sem mindenki érti az én hirtelen beszólásaimat. A másik, hogy nekem fontos az élethez a humor. A koronavírus alatt újranéztem a Don Camillo és Peppone sorozatot. Szerintem Don Camillo elmehetne egy székely falusi papnak. A filmben mind a ketten, a pap és a polgármester is keményen dolgoznak a másikon. Ennek a ma emberéhez is szóló üzenete van: jót tesz, ha mások feszegetik a mi határainkat, s az is jó, ha mi feszegetjük mások határait.

Néhány meghatározó élmény, kapcsolat az elmúlt tíz évben a papság felé vezető úton…

Volt egy komoly kudarcélményem néhány évvel ezelőtt. Először a környezetemet hibáztattam miatta, és időbe telt, míg szembesültem vele, hogy nekem is részem volt a történetben.

Visszatekintve látom, hogy a Jóisten rendkívüli dolgokat hozott ki ebből a tapasztalatból, aminek köszönhetően sikerült új életet kezdenem.

Hosszú folyamat volt, s most is folyamatosan dolgozom rajta. Később azt is megtanultam, hogy amikor az ember elesik, merjen segítséget kérni. Merjen segítséggel fölállni, ne egyedül küzdjön. Ahhoz képest, hogy én milyen gyarló, bűnös és trehány ember vagyok, az utóbbi időben Ő mindig a legszebbet hozta ki, és végig a tenyerén hordozott. Tehát valami terve csak van velem, még ha Neki és a szenteknek sok dolguk is van velem, mert kicsit kemény fából faragtak.

Egy másik meghatározó élmény számomra, hogy 2019-ben a szegedi szemináriummal a Szentföldön jártunk. Óriási vágyam volt, hogy egyszer eljussak a helyekre, ahol Jézus járhatott, és ez most a semmiből megadatott. Én eleve vizuális típus vagyok, jobban el tudom az adott témát helyezni, ha látom, érintem. A betlehemi Születés Barlangján kívül az egyik legszebb élmény a Szentsírnál ért: nemcsak meglátogattuk, hanem részt is vettünk szentmisén. Azóta sokkal személyesebbé vált számomra a vasárnapi szentmise és az idén karanténban töltött húsvéti szent háromnap.

A harmadik az elmúlt tíz év legszebb időszaka: az olaszországi, loppiánói papi iskola. Elég interaktív, nem hagyományos iskolát kell elképzelni, ahol egy padban ülünk. Amint beléptem a kapun, otthon éreztem magam. A legmeghatározóbb kapcsolatok a kispapokkal alakultak ki (rajtam kívül egy egyiptomi, egy argentin és egy lengyel volt), akikkel együtt éltünk. Kézzel-lábbal kommunikáltunk, ott úgy mondtuk, „a szeretet nyelvén”. De ez nem vicc, mert akaratlanul is csúfot űztünk, főleg az elején, az olasz nyelvből, az olaszok mégis türelmesen kivártak, és szelíden kijavítgattak. A magunk módján beszéltünk, a szeretet által mégis mindenki mindent értett, a pünkösdi jelenethez hasonlóan. A délelőtti elmélkedést és olaszórát közös ebéd követte, ami mindig szép, közösségformáló alkalom volt.

Délután a városka többi lakójával együtt dolgoztunk. Van olyan ország, ahol a papok még urak, ezért sok fiatalnak megdöbbentő volt látni, hogy a pap, kispap és a szerzetes is pontosan ugyanúgy nyírja a füvet vagy épp a szalagmunkán dolgozik. A világiakkal, családosokkal együtt töltött időben megismertem élettörténeteket, s rájöttem, hogy vannak emberek, akiknek nálam nagyobb problémáik vannak.

Két hónapja vagy Kiskunhalason, ahol káplán leszel. Milyen feladatok várnak rád?

Óvodától fogok tanítani nyolcadikig, iskolalelkész leszek, a roma testvérek is az én ajtómat fogják zörgetni szenteltvízért, s kórházlelkészi szolgálatom is lesz. Van három fíliánk is.

Az időbeosztásom kereteit eddig a szeminárium biztosította. Most saját magamnak kell meghatározni, mikor kelek föl, mikor imádkozom, mikor eszek, s bár törekszem, sajnos látom, hogy mióta kijöttem, fölborult a rend. Ráadásul most tesszük lakhatóvá a káplánlakot, és még dobozokban élek. Örülnék, ha mostmár a szobám rendben lenne.

Nincsenek nagy papi terveim. Szimplán nyitott szeretnék lenni. Szeretném, hogy igent tudjak mondani mindennap arra, amit a Jóisten kér tőlem.

Többször említed a kapcsolatokat. A lelkipásztori tevékenység terén milyenek az elképzeléseid?

Gyergyószentmiklóson a plébániai ifjúsági csoportunk egy jól összeszokott baráti társaság volt, melynek a magja mindmáig összetart. A templom mellett volt a kávézó. Odajártunk esténként és reggel, mise előtt meg mise után, s mindenféle emberekkel, más felekezetűekkel és nem vallásosokkal is találkoztunk. Söröztünk, kávéztunk, üdítőztünk, rengeteget beszélgettünk, érződött, hogy kíváncsiak. Nálunk még mindenki megbérmálkozik, de létezik a ’bérmálkozás utáni eltávozás’ jelensége. A kocsmai ismerőseink közül volt, aki aztán eljött néhány ifjúsági hittanra, egy-két személy pedig visszatalált a templomba, a korosztálya szerinti közösségbe. Rengeteget tanultam tőlük azáltal, hogy csendben ültem, meghallgattam, hogy miben élnek. Mert mi látunk valamit, hogy szerintünk mi a mai fiatalság vagy a híveink problémája, de nem biztos, hogy ők ugyanezt mondják el. Ez a tapasztalat segített engem, hogy megértsem, mennyire fontos az érdeklődés az embereknek iránt.

Olyan papokra van szükségük, akik nyitottak, meghallgatják őket, és együtt tudnak velük érezni. Nekünk pedig szükségünk van rá, hogy rálássunk a valóságra, arra, ami kint van az emberek között.

Ezért jó, ha az ember elmegy ebédelni vagy szimplán üdítőzni világiakkal. Ez számomra fontos.

Mi az iránytűd? Mi alapján határozod majd meg a prioritásokat ilyen sok teendő között?

Krisztus. Az iránytűnk Ő kell, hogy legyen. Szerintem a legfontosabb az istenkapcsolat és az imaélet folytonos ápolása. Mert az ima, hívják azt zsolozsmának vagy másnak, megtart. Az emberekből merítkezni nem biztos, hol vannak, hol nem, de a Jóisten mindig jelen van. Persze azért kellenek az emberek is, mert Ő nem mindenkinek szokott úgy leszólni, mint ahogy sok szent életében látjuk.

Ha az ember csak a tisztítótűzig jut is, mindenképp mindent Isten nagyobb dicsőségére és az emberek lelkéért próbálok majd tenni. S ha csak egy szép frázisnak hangzik is, szépen megfogalmazták annak idején: „Krisztust adni az embereknek”, az irgalmast, a megbocsájtót és szeretőt, aki akkor is szeret, ha te elesel, de képes vagy fölállni.