Chiara Luce – tündöklés Lisszabonban

_{Chicca Coriasco és Chiara Luce Badano. Jobbra: Chiara Luce Badano élete vége felé. (chiarabadano.org)}

Lisszabon élettől lüktet. A Champalimaud Klinikai Központ előadótermében személyesen lehetett találkozni Cristina Cuneóval és Chicca Coriascóval, Chiara legjobb barátnőjével, valamint egy kiváló dokumentumfilmet is lejátszottak a lány életéről. Ebben szülei, Maria Teresa és Ruggero alakja kihagyhatatlan: egyszerűségük és frissességük olyan, mint amikor valaki egészen belülről csodálja mások remekművét.

A terembe lépve egy hatalmas ovális ablakon keresztül a Lisszabon egyedülálló fényeit lágyan visszatükröző Tejo látszódik. A fiatalok a derűs légkörben izgatott és lelkes tömeget alkotnak. Talán ilyennek képzeljük el a mennyországot.

Megosztják velünk olyan hozzánk hasonló emberek tapasztalatait, akik mernek kockáztatni, olyanokét, akik egyszer igent mondtak, és ahhoz hűségesek maradtak.

Még beszélgetés is kialakul. Ebbe a beszélgetésbe tudtam azután bevonni Chiccát és Cristinát.

A nyelvek kereszttüzében többen is kérdéseket tesznek fel:

Chiara Lucéval zarándokolunk. Sok fiatal szeretné megváltoztatni a világot. Chiara szemével nézve, mindazzal együtt, ami körülöttünk történik, mi lenne ma számára a legfontosabb? Honnan is kezdjük?

Cristina: Köszönöm! Azt hiszem, ezt a kérdést mindannyian feltesszük. Nem tudjuk, mit tenne ma Chiara.

De elgondolkodhatunk a vele átélt tapasztalatokon, a szavain és a közegen, amiben élt. Az előbb látott videóban az egyik központi elem Chiara Lubich Fiatalok az Egyesült Világért mozgalomhoz intézett beszéde, amelyben arra buzdít, hogy gyűjtsék össze a világ kihívásait, így kapcsolatot teremthetnek napjaink problémáival, hiszen ezeket addigra már felismerték. Chiara Luce hallotta ezt, és azonnal magáénak érezte: az életével szeretett volna válaszolni. 1989-ben járunk, a berlini fal leomlásának és az Öbölháborút megelőző válságnak az évében, a háború befejezését sürgető, valamint a békéért imádkozó és tenni vágyó hangulatban. Chiara azonnal magába szívta ezeket a jeleket, és vele együtt kezdtük el például mindnyájan élni délben a Time-out nevű kezdeményezést, amelyben egy pillanatra megállunk, és a békéért könyörgünk. Egészen az utolsó napjáig így tett. Azt hiszem, ezt a választ kell adnunk a környezeti válságra és az olyan problémákra, mint a háború, a szegénység, a migráció, a klímaváltozás…

Mit tehetek én? Láttam, hogy Chiara mindent odaadott. Talán kipróbálhatnánk, milyen az, amikor mi adunk oda mindent.

Chiara halála óta mit tapasztaltatok az életetekben?

Chicca: Azonnal rájöttünk, hogy Chiara jelen van az életünkben, közel éreztem őt az apró dolgokban, a nehéz helyzetekben, éreztem, hogy bátorságot ad és támogat az úton. Ez a csendes jelenlét azóta is fennáll, hiszen a köztünk lévő kapcsolat örök. Ahogyan régen, úgy most is egy közülünk, de ő már célba ért. Ahogyan mi, ő is a Fokoláre Mozgalom egyik elkötelezett fiatalja volt.

Mi volt az a csoda, amely Chiara boldoggá avatásához vezetett?

Chicca: Triesztben egy fiú rosszul érezte magát a tornateremben, és elájult. Heveny agyhártyagyulladása volt. Imalánc indult érte, és valakinek eszébe jutott, hogy kérjük Chiarát, járjon közben ezért a fiúért. Mi mindannyian és a világon sokan imádkoztak Andreáért. Nem sokkal később Andrea megmagyarázhatatlanul felépült. Be kellett bizonyítani, hogy ez egy csodálatos gyógyulás volt. Ezt tudományosan is megerősítették.

Volt-e valami jellegzetes vonás Chiara hitéletében, amely a hétköznapjait jellemezte?

Chicca: Az egyszerűség. Chiara nagyon egyszerű valaki volt. Kiemelném annak jelentőségét és módját, ahogyan minket a jelen pillanat élésére ösztönzött. Egyszer az apukája azt mondta: „Nem tudom élni a jelen pillanatot.” Chiara pedig már nagyon betegen, az ágyában fekve ezt válaszolta neki: „Ne aggódj, papa. Ha nem tudsz megélni egy percet, oszd négy részre, és élj meg csak egy negyed percet…” Ebből is látszik, élete mennyire a jelen pillanatban gyökerezett, és mennyire szeretett volna szeretni.

Az előadóterem programja a Cidade Nova kiadónál, a Chiara Luce Badano Alapítvány gondozásában portugálul frissen megjelent könyv bemutatásával zárul.

A könyv Chiara saját szavait tartalmazza, kezdve a címétől: Lényemben a te működésed (No meu estar, o vosso andar).

Egyik kezében a könyvvel, másikban a mikrofonnal válaszol Paulo Bacelar, a Cidade Nova kiadó igazgatója.

Paulo Bacelar: Ez a könyv a mi hozzájárulásunk az Ifjúsági Világtalálkozóhoz.

Tudtam már valamit Chiara Badanóról, mert emlékeztem a Santiago de Compostelában rendezett IVT-re, ahol egy torinói olasz csoporttól hallottam, hogy imádkoznak ezért a fiatal lányért, aki nem tudott eljönni. Ebben az évben pedig, amikor az IVT témája pontosan az, hogy sietve menjünk, mint Mária, nagyon is helyénvalónak tűnt számunkra, hogy elővegyük Chiara alakját. A könyvben saját szavain keresztül mutatkozik meg a fiatal lány egyszerű élete, valamint kifejezésre jut életereje és a példa, amelyet ma számunkra jelent.

A program ünnepi hangulatban ér véget: ismerősökkel, kérdezősködő újakkal, a közösségi oldalakon terjedő fényképekkel, egyszerűen kibontakozó tapasztalatokkal…

Ezután Chiccával és Cristinával a kertben ülünk le egy padra, miközben az utcán sorra jönnek-mennek a zászlós, éneklő csoportok.

És ahogyan az a Tejo partján megszokott, a fiatalok tengerét szellő kíséri.

A délutáni esemény valamelyest már rávilágított Chiara Luce személyére. Mintha egy utazáson lennénk. Hol tartunk ezen az úton?

Chicca: Egy bizonytalansággal, kérdőjelekkel tűzdelt utazáson érezzük magunkat, de az biztos, hogy ez egy utazás, teli meglepetésekkel.

Cristina: A boldoggá avatást követő napon Ruggero és Maria Teresa arra gondoltak, létrehoznak egy alapítványt, amelynek egyértelmű feladata Chiara valóságának élő, örök és hiteles megőrzése. Az utazás tehát folytatódik.

De hát napjaink fiataljainak élete merőben más, mint Chiaráé volt a ’80-as években. Melyek lehetnek Chiara életének legfontosabb aspektusai, amelyek túlmutatnak az időn?

Chicca: Talán az, hogy ne elégedjünk meg egy közömbös élettel, hanem törekedjünk a kihívások ellenére is teljes életet élni. Egy másik szempont az egyszerűség. Azóta látjuk, hogy még ma is konkrétan, egyszerű üzenettel „szól” a fiatalokhoz.

Cristina: És az igazság! Ez az igazság belülről változtatja meg az embert. Az üzenetet ugyanis akkor is megtapasztalhatod, ha ma már teljesen más helyzetekben találod magad.

Chiara édesanyja az általunk látott felvételen azt mondta, hogy lánya megértette, az evangéliumban nem mesék vannak… Ahogyan ma Chiara hitelessége és egyszerűsége sem mese.

Chicca: Egy másik gyümölcs, hogy ő bennünk van, hogy ez a tapasztalat, ez a jelenlét, ez bennünk van. Teljesen megváltoztatta az életünket!

Ez látszik is!

Azon a kerti padon két ragyogó mosoly csillan fel.

Chicca, pontosan hogyen kezdődött ez a Chiara életéről szóló munka?

Chicca: A temetésen mi, a Fokoláre Mozgalom elkötelezett fiataljai Maria Teresának egy albumot adtunk. Ebbe általunk írt mondatokat és sok színes posztitot tettünk; látszott, hogy Chiarát különleges valakinek tartottuk. Olyan erőteljes tapasztalat volt ez, hogy leírtuk: „Vigyél el minket is a Mennyországba”. Majd aláírtuk. Én pedig azt hiszem, várja, hogy megérkezzünk!

Ezekbe a szavakba azóta is beleborzongok, mert ez volt az élet.

_{Chicca és Cristina (José Maia / Cidade Nova)}

Cristina: És ez az a láng, amelyet Chiara nekünk adott, mi pedig azt várjuk, hogy éppen ő legyen az, aki ezt a lángot továbbadja. Ez a magunk körül megteremthető valóság, amelyet te – mereven Chiccára néz – és ő megígértetek, és ma még nem mondtál el, ugyanis nem mondtál el mindent…

Chicca: Nem mondtam el mindent?

Cristina: Beszéltél a karkötőről, de semmi másról.

Ekkor Chicca tágra nyílt, csillogó szemekkel, szinte félve mondja.

Chicca: Kötöttünk egy egyezséget. Aki elsőként a mennybe indul, segíteni fogja a többieket is, hogy odajussanak. Aki pedig marad, betölti a hátrahagyott ürességet. Abban a pillanatban levett egy karkötőt csuklójáról, és nekem adta.

Hogyan lehet betölteni ezt az ürességet?

Chicca: Ez egy mindennapos tapasztalat. Mindig vannak ürességek, és az az érzésed, hogy már nincs mód arra, hogy betöltsd őket. Úgy érzed, öregszel, hogy már nincs erőd, és egyre kevésbé érzed magad képesnek rá, hogy betöltsd a sok ürességet. Chiara viszont pont ezt kérte tőlem… Az ürességek abszurdnak tűnhetnek, valamelyikért látszólag nagy árat kell fizetni. Ilyenkor felmerül benned: léteznek még egyáltalán? Én pedig azt mondom: vagy betöltöd őket, vagy betöltetlenek maradnak. Egyre inkább rájövök, hogy ennek a tapasztalatnak köze van a szeretethez és a fájdalomhoz. Ha nincs meg a fájdalom, az egészből mese lesz. Tehát szerintem ennek a fájdalomnak valamilyen mértékben mindig ott kell lennie, de a fájdalomnak mindig szeretetté kell válnia. És azt gondolom, hogy Chiara próbára tesz engem, hogy ebből ne csupán mese legyen. Ha nincs élet, nincs semmi.

Amikor a színpadon az egyezségről és a karkötőről beszéltél, ránéztem a csuklódra, és azt kérdeztem magamban, vajon hová tűnhetett?

Chicca: Az értékmegőrzőben van! Az idő múlásával pedig még értékesebbé válik. Karkötőként nincs nagy értéke, de van egy másik értéke, ami kitörölhetetlen, és egyben magával ragadó.

Ez az egyezség azt az ürességet is betölteni hivatott, amelyet a lány, akire 11 évet vártak, a szülei szívében hagyott… mégis el kell mondjam, hogy soha, de soha nem kellett betöltenem a szívükben ezt a hiányt. Az ürességek másfélék voltak, amelyeket elképzelni sem tudtam volna. De mindenkinek vannak ürességei, amelyeket be kell tölteni.

Milyen utat jártatok be a boldoggá avatásig?

Chicca: Már az elejétől fogva október 7-én minden évben találkoztunk a temetőben. Valaki egy általa megélt különös dolgot mesélt, amelyet Chiarának tulajdonított. Nem egy találkozás volt, hanem egyfajta jelenlét. A püspök pedig egy idő után azt mondta, „itt nagy dolgok történnek”. Így kezdtem bele a tanulmányba, amely végül a boldoggá avatáshoz vezetett.

Hogyan éltétek meg a boldoggá avatási eljárást?

Chicca: Azt kell mondanom, hogy az egészet természetességgel éltük meg. Chiara is azt „írta elő” nekünk, hogy mindent természetességgel éljünk meg.

Igaz, hogy a boldoggá avatás még a vele való kapcsolatban is egy ugrással előrébb vitt minket. Ez a kapcsolat tagadhatatlan, szorosabb lett köztünk a kötelék, és én ezt éreztem. Természetes esemény volt ez egy olyan lány életében, aki kivételes dolgokat élt át.

A lisszaboni IVT Chiara Lucét mint védőszentjét mutatja be. Mit várhatunk ettől az ifjúsági világtalálkozótól?

Chicca: Ezeken a nagy, össznépi alkalmakon fennáll a veszélye, hogy elvesznek az egyszerű üzenetek, amilyenekkel a pápa is próbálkozott… hiszen az evangélium is egyszerű. Akkor mit viszel magaddal haza? A tapasztalat, amit megéltél, hogy a földön aludtál, hogy megosztottad örömeidet és bánataidat a veled együtt lévőkkel. Ez marad meg, és valószínűleg van olyan pillanat, olyan esemény, egy ki tudja hol kimondott szó, amely nyomot hagy valakiben.

Hogyan lehet megőrizni a frissességet és a lelkesedést ebben a folytatódó kalandban?

Cristina cinkos tekintettel „kéri” Chiccát, hogy folytassa.

Chicca: Chiara az, aki továbbra is belerángat minket ebbe a kalandba. Az ő folyamatos jelenléte miatt is szembesülünk mindig ezzel a csodálattal és egyben a megkülönböztetéssel is, amely segít nekünk, hogy megértsük a döntéseket és rácsodálkozzunk az újdonságokra, amelyeket Chiara idéz elő.

Íme, egy délután, amikor két olyan ember kivételes boldogságának lehettem tanúja, akik konkrét tapasztalatukat ragyogó élettel mesélték el, és lankadatlanul terjesztik a fényt. A fény pedig mindig győz a sötétség felett.