Chiarát akkor még Silviának hívták

 ^{(Balról: Carla, Gino, Silvia, Luigi apa, Luigia anya, Liliana.)}

2001. június 9-én a Trentói Tartományi Tanács üléstermében zsúfolásig megtelt a terem, hogy meghallgassa Chiara Lubich-ot, aki azért jött, hogy átvegye az Év trentinói-ja díjat. A Fokoláre Mozgalom alapítója köszönőbeszédében többek között erről beszélt:

„Sok mindent tanultam meg itt: értékekben gazdag családomban, ami mindenekelőtt rendkívül összetartó volt, az általános iskolában és a tanítóképző szakközépiskolában, valamint a fiatalok szolgálatában végzett hivatásban, amelyet itt végeztem néhány évig. Itt tanultam meg már fiatalon, mit jelent igazi kereszténynek lenni. A Szentlélek itt méltatott arra, hogy megajándékozzon egy karizmával, és így elindítsak egy nemzetközi mozgalmat”. Chiara 1920. január 22-én született. Szülei, Luigi Lubich és Luigia Marinconz, olaszok voltak, de születésükkor az Osztrák Monarchia alá tartoztak. A szocialista párt Cesare Battisti által alapított és irányított orgánumának, az Il Popolónak a nyomdájában találkoztak, ahol Luigi tipográfusként, Luigia pedig szedőként dolgozott.

1916-ban kötöttek házasságot, miközben dúlt az első világháború, amelyben Luigi is részt vett, majd egymás után született meg Gino, Silvia (Chiara eredeti keresztneve), Liliana és Carla. A Lubich család a Via Prepositura 11. (ma 41.) alatt lakott, egy kis társasház harmadik emeletén, közvetlenül a Santa Maria Maggiore-val, egy olyan a templommal szemben, amely a nagygyűlések helyszíne volt a Tridenti Zsinat (1562-1563) utolsó időszakában. Itt keresztelték meg a kis Silviát. A háború utáni válság ellenére a kislány viszonylagos nyugalomban és jólétben töltötte élete első éveit, miután apja – az újság beszüntetése után – ígéretes üzleti vállalkozásba fogott: olasz borokat exportált Németországba.

A nehéz, valódi nyomorral és éhínséggel teli idők 1929-ben, a Wall Street-i tőzsde összeomlásával kezdődtek,

amikor a vállalkozás bezárására kényszerülő családfő hiába keresett más munkát, az ajtók bezárultak előtte, mert meggyőződéses antifasiszta volt. Lubichék időről időre, főleg nyáron, „a hegyekbe” jártak kirándulni, Silvia első emlékei éppen ezekből a nyaralásokból származnak. Gino azt írta, hogy ő és „Silvietta” (a kis Silvia) nagyon közel álltak egymáshoz, „állandón egymás kezét fogták”. Nemigen beszélgettek, de együtt játszottak és viccelődtek, ahogy a gyerekek szoktak. Így vette kezdetét az egész életükön át köztük tartó kölcsönös megértés és összhang.

Szocialista és idealista apja végtelenül becsületes ember volt, Silvia következetességet tanult tőle, míg hívő, templomba járó édesanyjától kapta a hitet. A Lubich család egy élő közösségű plébániához tartozott, ahol az Azione Cattolica-nak (Katolikus Akció) köszönhetően kezdett kialakulni egy elkötelezett laikusokból álló csoport, amely – különösen a nők körében – képes volt ellenállni még a fasiszta indoktrinációnak is. Silvia vasárnaponként a Suore di Maria Bambina szerzetesnővérekhez járt, hogy felkészüljön az elsőáldozásra és a (1927 pünkösdi) bérmálásra. Testvére, Gino meggyőződése, hogy

ő is megmaradt volna egy trentói keresztény nőnek a sok közül, ha nem történt volna vele „valami más”.

És itt megemlítendő egy epizód, amelyről később Chiara, vagyis Silvia mindig úgy beszélt, mint egy szimbolikus jelentőségű esemény, szinte az ezt követő események kiindulópontja. A Via Borsieri oratórium egyik apácájára, Carolina Cappello nővérre bízták, hogy csütörtökönként más lányokkal együtt elvigye őket szentségimádásra az Oltáriszentségnek szentelt templomba. Silvia erősen nézte a tabernákulumot, és ezt ismételgette az ott jelen lévő Jézusnak: „Te, aki a napot teremtetted, amely fényt és meleget ad, add, hogy fényed és melegséged a szememen keresztül egész a lelkemig behatoljon”. A Fokoláre Mozgalom lelkiségét épp Isten szeretetének melegségével és az Ige fényével lehetne összefoglalóan jellemezni. Később, az általános iskola negyedik évében Silvia majdnem meghalt vakbélgyulladásban, amely hashártyagyulladássá fajult. És újra Carolina nővér volt az, akihez Luigia anyuka fordult. Kétségbeesetten kérte tőle, hogy szerzetesközösségével imádkozzanak lánya gyógyulásáért. ez volt az első epizód, amikortól Silvia egyre jobban „felfedezte a fájdalom jelenlétét az életében, és annak lehetőségét, hogy azt szeretetből viselje el”.

Hogy milyen volt Silvia gyermekként? Felnőttként Chiara nem szeretett magáról beszélni, de azért néhány dolgot elmesélt: azt mondta, családtagjai úgy vélekedtek róla, mint aki „csendes és derűs jellem” volt, „meglehetősen figyelmes és lelkiismeretes”, és akit „vonzottak Isten dolgai”. Azt is mondták, hogy nem szeretett babákkal játszani, „talán mert hamisak voltak”, és még a meséket sem igényelte, mert az „igazságot” akarta, de persze semmiképpen sem volt híján a gyermekekre jellemző „kis jellemhibáknak”. Egyértelműen olyan gyerek volt, mint a többi. Persze az is igaz, hogy szófogadó volt, sokat tanult, és készségesen segített a szüleinek!

„Hogy Chiara különleges volt – jegyezte meg Gino –, azt majd később mások fedték fel előttünk.

Nem vettük észre intellektuális adottságait, még kevésbé a lelkieket”. Lubichék nem vették észre kamaszkori lelkiségének többi kiemelkedő pillanatát sem: az „igent” a „mártíromságra való meghívásra” 15 éves korában, és néhány évvel később, Aquinói Szent Tamás ünnepén az ihletet, hogy szentté váljon. Ahogy azt a bátorságot se, amellyel többször is képes volt tanúságot tenni keresztény hitéről filozófiaprofesszorának egyházellenes kijelentéseivel szemben. De akkor Chiara még mindig Silvia volt.