Önmagát adja értünk

Annyi mindenkinek akarunk megfelelni, a szülőknek, a tanároknak, a férjünknek vagy a feleségünknek, a gyerekeinknek, kollégáinknak… Végtelen a sor. A nagy megfelelésben, egymás és önmagunk minősítésében csak a lényeg veszik el. A lényeg, azaz hogy Teremtő Istenünk nem teremt selejtet. Az Ő szemében mindenki egyedi és különleges, akárhogy minősítjük is itt egymást vagy magunkat: ő béna, ő fogyatékos, ő lusta, ő pedig egy lúzer. Nehéz ebben a feltétlen szeretetben hinni, hiszen a világ körülöttünk a teljesítmény, a tökéletesnél is tökéletesebb alapján értékel már kiskorunktól kezdve.
Ha nem jól teljesítünk, megbüntetnek. Ha kilógunk a sorból, kiközösítenek.
Ez aztán hat a személyiségünk és az istenképünk alakulására is. Eltorzítja, kétségbe vonja azt a szeretetet, amivel Isten szeret minket, és amellyel mi is szeretetve érezhetnénk magunkat.

„Most hát ezt mondja az Úr, a teremtőd, Jákob, az alkotód:  Ne félj, mert megváltalak; neveden szólítalak: az enyém vagy. Ha tengereken kelsz át, veled leszek; és ha folyókon, nem borítanak el, ha tűzön kell átmenned, nem égsz meg, és a láng nem perzsel meg. Mert én, az Úr vagyok, a te Istened, a Megváltód. Drága vagy a szememben, becses vagy nekem és szeretlek. Ne félj hát, mert veled vagyok!” (Iz 43, 1-5)

Hogy olvasom ezeket a sorokat?

Hogy lát engem Isten? Hogy látom magamat Isten szemével?

A Teremtés történetében az áll, hogy Isten látta, hogy amit alkotott, az jó. A sok szép szimbólumot tartalmazó történetben az első teremtett emberpár rácsodálkozik, hogy Isten egy tökéletes világot teremtett, ahol egymással és a teremtett világgal harmóniában él. A kert telis-tele van mindennel, ami bőven elégséges ahhoz, hogy bőségben éljenek.

De ebben a kertben van egyvalami, amire Isten azt mondja, hogy hagyják ott. Illetve ebbe a harmóniába beszüremkedik, belesziszeg egy hang. Ez a hang azt mondja, hogy azért nem ehetnek arról az egy fáról, mert Isten irigy rájuk, féltékeny, és nem akarja, hogy olyanok legyenek, mint Ő.
Ez a bizonyos hang elhiteti, hogy Isten, aki ezt az egész csodát megteremtette, nem akarja közel engedni őket magához.

Hogy Isten ne akarna közel engedni minket Önmagához!? Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az ősbűn nem más, mint a bizalmatlanság, megjelenése a szívünkben. Feltámad hát bennünk a gyanakvás, hogy valami átverés kell, hogy legyen ebben a jóban. Mind a mai napig nem tudjuk elhinni, hogy amit Isten megteremtett, az szép és jó, abban nincsen semmi átverés!

Ez a bizalmatlanság ott rejtőzik a szívünk mélyén. Isten pedig ennek ellenére lép felénk, kapcsolódni szeretne hozzánk.

Elküldi Fiát, egy kicsiny, törékeny, sérülékeny gyermek alakjában. És ez a Fiú elmegy a végsőkig.

Érthetetlen, szinte felfoghatatlan, hogy az Isten úgy dönt, hogy nem kapni akar áldozatot, hanem adni. Hisz ez nem egy ember áldozata, mint egykor Ábrahámé volt, aki így igazolta Istenbe vetett bizalmát, hanem ez az Isten áldozata. Ez az isteni Fiú, akinek a hátán az Áldozat fája, és Akinek az élete itt tényleg véget ér. A kifeszített, kereszten függő, halott ember – mely vallásunk fő szimbólumává vált – Istennek ezt a kiszolgáltatottságát mutatja meg.

Ez már nem egy próbatétel, már nem egy „most már tudom, hogy szeretsz, akkor nem kell” (vö. Ter 22, 1-18), hanem egy a végsőkig és azon túlmenő önátadás.

Ahogy a római levélben olvashatjuk: „Aki saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,31)

De milyen Atya, milyen Apa az, aki ilyet tesz? Aki a gyerekét sem kíméli? Az nem Apa! – vetik fel sokan.

Ez a megközelítés azonban nem megalapozott. Fontos figyelni arra, hogy mit tudunk meg erről az Istenről az evangéliumokban.

»Amikor Fülöp kérte: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk.” „Már oly régóta veletek vagyok – felelte Jézus –, és nem ismersz, Fülöp?

Aki engem látott, az Atyát is látta.

Hogy mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok s az Atya bennem?« (Jn14,8-10)

Mert Én és az Atya egy vagyunk. Vagyis Isten saját magát adta értünk áldozatul. A Kezdetektől levő bizalmatlanságot nem úgy akarja megcáfolni, hogy eljön, és csak beszél arról, hogy bízzunk Benne, hanem a legnagyobb árat adja értünk, Önmagát! A mi keresztény istenünk nem gyanakszik, nem irigykedik, hanem saját magát adja nekünk. Isten átéli az emberi kiszolgáltatottságot, és engedi, hogy a saját törvényeinek a félreértelmezései alapján végezzenek Vele. Megrendítő, hogy ennyire szeret minket!

Mi szükség van áldozatra? Az áldozat az, amikor valami számunkra nehezet és fájdalmasat teszünk meg egy nagyobb cél érdekében, a másik emberért. Isten a saját életét akarta áldozatul adni, hogy az ősbizalom helyreálljon. De ez csak akkor működik, ha az egész univerzum a szeretet felé irányul. Akkor, ha mi magunk is a szeretet felé irányulunk, az Ő feltétel nélküli szeretetéből merítünk.

Miként tudom magamban átfordítani a gyerekkorból hozott elvárások, megfelelések kényszerét és engedni, hogy Isten szeressen?

Ő vágyakozik utánam. Ha eltávolodom tőle, mint a tékozló fiú, elém jön, és minden vétkemet megbocsájtja.

Nem tesz rám több nehézséget, nem akar megalázni (vö. Lk 15,11-32). Nem az ember vétke érdekli, hanem az, hogy új életre keltünk, és visszatértünk. „Együnk és vigadjunk, hiszen a fiam meghalt, de feltámadt, elveszett, de megkerült.” (Lk 15,24)

Ő nem a teljesítményünk szerint ítél meg minket, hanem csak szeret.
El tudom képzelni, hogy csak nyugodtan üldögélek Jézussal?

Csendben ránézek, és Ő rám néz. Hogy érzem magam ebben?

Milyen érzéseimet, gondolataimat szeretném átadni neki?

„Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt, zöldellő réteken legeltet.
A nyugalom vizéhez terel és felüdíti lelkemet.
Az igaz úton vezérel, nevéhez híven.
Ha sötét völgyben járok is, nem félek a bajtól, hisz te velem vagy.
Botod, pásztorbotod biztonságot ad.
Számomra asztalt terítettél, ellenségeimnek szeme láttára.
Fejemet megkented olajjal, s a poharam színültig töltötted.
Kegyelmed és jóságod vezet életemnek minden napján,
s az Úr házában lakhatom örök időkön át”. (Zsolt 23.)