Csend és szó: az Istenhez vezető út két arca

Olvasási idő: 3 perc

A Lelkigyakorlatok-ban Loyolai Szent Ignác azt mondja, hogy „a szeretet inkább cselekedetekben nyilvánuljon meg, mint szavakban” [230] és hogy „kölcsönös közlést jelent, vagyis aki szeret, adja és közli azt, amije van, azzal, akit szeret; vagy ad a szeretettnek abból, amije van és amije lehet; és fordítva: a szeretett adjon annak, aki őt szereti. Így, ha egyik tudománnyal rendelkezik, adjon belőle annak, akinek nincs, éppúgy, ha méltósággal vagy gazdagsággal, adjanak egymásnak.” [231]^[1]

Az első tennivaló tehát, hogy szeressünk, gyakorlattá váltsuk a szeretet művészetét, amit az Evangélium tanít: elsőként szeretni, mindenkit szeretni, mindig szeretni, Jézust látni a testvérben, mindenkinek mindenévé válni, kivéve a bűnben, úgy szeretni a másikat, mint magamat, ingyenesen szolgálni, törekedni a kölcsönösségre.

A második tennivaló, mintegy ennek a szeretetnek a kifejeződéseként az lesz, hogy beszélünk: a közösségi lelkiség megéléséhez szükségünk van a testvérre, és ezért elengedhetetlen a személyközi kommunikáció.

Ugyanis ahhoz, hogy szentté váljunk, fontos eszköz számunkra a szó.

Így hát az egyéni és közösségi imában nemcsak Istenhez kell szólnunk (és Neki beszélni a testvérről), hanem beszélni kell a testvérnek is Istenről a személyes beszélgetések és a közösségi találkozások során.

Ez nem jelent „prédikálást”, hanem a bennem élő Isten feltárását-ajándékozását a szón mint kommunikációs eszközön keresztül (és ennek kibontakoztatásaként minden más kommunikációs eszközön keresztül).

A közösségi lelkiségben a szó használata nem zárja ki, hogy legyenek a csöndnek szentelt idők, mint például az elmélkedés. Illetve a közösségi lelkiség alapján tartott lelkigyakorlatokon a programban helye kell, hogy legyen a magánynak és a csöndes meditációnak, ugyanúgy mint a kommuniónak és a tapasztalatok megosztásának stb.

A csönd és a szó az összeszedettséget és a kommuniót szolgálják: az én közösségemet a bennem élő Jézussal és a rajtam kívül élő Jézussal…

Az Atya beszél és a Fiú hallgat. Az Atya mindent elmond és a Fiú mindent meghallgat. Az Atya azáltal, hogy mindent kimond a Fiúnak, teljesen odaadja neki önmagát, és a csöndet éli. A Fiú, miután mindent meghallgatott, mindent kimond az Atyának, és odaajándékozza az Atyától kapott szavakat a tanítványoknak: „A tanítást, amit kaptam tőled, továbbadtam nekik.” (Jn 17,8). És a Fiú is a csöndet éli meg…

Mi is be vagyunk vonva ebbe a csodálatos szentháromságos dialógusba. És tapasztalatot szerzünk róla, amikor a szeretetünk tökéletes:

vagyis amikor az énünk „csöndben marad”, mert Isten és a testvér iránti szeretetből halott.

Ilyenkor átéljük, hogy a csönd és a szó, a magány és a kommunikáció „könnyed”, át van itatva Lélekkel. Érezzük, megmaradunk „összeszedettnek a közösségben” a bennünk élő Jézussal és a testvérben élő Jézussal.

De tudjuk, hogy csendünk, szavaink, befelé és egymásra figyelésünk, azon túl, hogy belemerítenek az isteni kegyelembe és a jóakaratunkba, az érzelmeink és a bűn „zavarainak” (befolyásának) is ki vannak téve.

Nagyon fontos tehát, hogy minden lehetséges eszközt megragadjunk ahhoz, hogy csendünk és szavaink részei legyenek a szentháromságos dialógusnak.

A közösségi lelkiséget tehát le kell fordítani „gyakorlatra és módszerre”.

Mindenekelőtt ez egyfajta intellektuális megtérés, amely a konkrét életünkben lehetővé teszi számunkra, hogy a testvért és a kölcsönösséget „teológiai hely”-ként fogadjuk be, melynek fényénél újra tudjuk érteni, értelmezni Krisztus misztériumának egészét (az Istenről és emberről való kinyilatkoztatás értelmében véve).

Arról van tehát szó, hogy magamévá teszem a döntést, ami Jézus egész életének indítéka volt: a másik magam elé helyezését. Hogy megújítom a hit melletti alapvető döntésemet azzal, hogy létem alapjául teszem meg a szeretetet (caritas), egész életem motivációjának azt a testvérrel való kapcsolatot tűzöm ki, melynek mértéke az „ahogy” Jézus szeretett engem.

Ez az én „etikai-spirituális” pozícióm, amellyel meghatározom magamat, a másikat és a vele való kapcsolatomat. Ez az egzisztenciális, életbeli pozícióm a világban, amely aztán gesztusokban, gondolatokban, döntésekben, tevékenységekben, tervekben stb. ölt testet. Ez az életem „miért”-je és „hogyan”-ja.

A közösségi lelkiség „gyakorlatra és módszerre” lefordításának második aspektusa a „lelkiség” mint tapasztalat és mint egy módszer megújítása, reformja.

Szerintem spirituális képzettségünk megreformálásáról lesz szó, melynek során újrarendezzük a rendelkezésünkre álló (régi és új) eszközöket. Magától értetődik, hogy amilyen mértékben mély és átfogó lesz „a szívnek ez a megtérése”, olyan mértékben lesz a belőle fakadó pedagógiai megközelítés előrevivő és spontán.

^{[1] Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok, Jezsuita Kiadó, Budapest 2019.}