Egy vallás nélküli élettől a szerzetességig – Beszélgetés Czakó Ágnes nővérrel

Ahogy a Pilisben a hegyek között meghúzódó Csobánkán a rendház felé tartok a dombtetőre, és az interjúra készülök, megkap a hely szelleme: megnyugtató, az elcsendesedésre különösen is alkalmas ez a környezet. Olyan hely, ahol azt érezhetjük: a figyelmünket, a szemlélődésünket zavaró zajoktól távol, a helyünkön vagyunk. A Segítő Nővérek Kongregációja Szent Ignác lelkisége alapján élő, nemzetközi, pápai jogú szerzetesközösség, amelyet 1856-ban Eugenie Smet alapított Párizsban.

A szerzetesi élet a huszonegyedik század embere előtt misztikával, titkokkal, racionálisan nehezen megmagyarázható dolgokkal övezett. Az Ön életében hogyan vette kezdetét a hivatásáig vezető út?

Ági nővér: A tizennyolc éves koromban átélt komoly megtérés vezetett el a hithez. Azt megelőzően nem éltem igazán vallásos életet. Egyetlen kapcsolatom az egyházi dolgokkal a művészettörténeten keresztül létezett, ugyanis képzőművészeti-művészettörténeti pályára készültem. Ez hosszú ideig vonzott, rengeteget tanultam, komoly hivatásként körvonalazódott előttem a művészi pálya: rajzkörökbe, művészeti táborokba jártam, aktívan foglalkoztam vele. A kilencvenes években az országba beköszöntő szabadság elhozta az életembe a hittant: édesanyám íratott be. Úgy egyeztem bele, hogy nem tudtam, pontosan mire vállalkozom. Ahogy fejlődött a kapcsolatom Istennel, felmerült, hogy van egy másik út, amit Ő mutat nekem. Egyszer aztán külsőleg nézve, hirtelen elhatározásból (az nem volt olyan hirtelen, mert előtte azért sokat gyötrődtem, és rágódtam, mire ezt a döntést meghoztam, és az egyáltalán nem volt könnyű) úgy döntöttem – a környezetem legnagyobb meglepetésére –, hogy teológiára jelentkezem. Jelek és csodák kísérték a teológiára való felvételim, ez adott egy belső bizonyosságot, hogy az egészet nem én találtam ki.

Alig kezdtük el a beszélgetést, és Ön szinte rögtön csodákat említ, bár ezen a helyen nincs ebben semmi meglepő. Beszélne róla?

Jelet kértem Istentől, vajon jó döntést hoztam-e, és hirtelen felindulásból nem-e egy téves útra készülök rálépni. Elolvastam a felvételi követelményeket, és kristálytisztán láttam, akár tetszik, akár nem, egyelőre nagyon messze vagyok attól, hogy sikeresen ugorjam meg az akadályokat, sokat kell még tanulnom, képeznem magam. Gyerekek közé jártam hittanórára, ahol pár hét alatt próbáltam behozni hittani lemaradásom és hiányosságaim. Aztán egy szép napon az intézménytől megjött a levél, és az állt benne, hogy mivel az egész főiskolát átszervezik, abban az évben elmarad a felvételi, s a jelentkezőket az önéletrajz és a plébánosi ajánlás alapján bírálják el, én pedig felvételt nyertem.

Ezt valóságos jelként, nem várt isteni fordulatként értékeltem.

A művészet feladása nem hagyott űrt maga után?

Igaziból sosem adtam fel teljesen, de fokozatosan más dolgokra fordult a figyelmem. Például amikor a főiskolán tanultam, még aktívan rajzoltam, képeket adtam el, megrendeléseim, kiállításokon is részt vettem. A művészet sok dologra megtanított, nem lehetek eléggé hálás neki: fejlesztette a látást, hogy az ember ne fekete-fehéren lássa a világot, értékrendet, ízlést, a történeti korszakok közti kalandozás élményét adta. Megtanított arra, hogy amit elsőre látok, az valójában sokkal több rétegű, és sokkal több színből, részből áll össze. Perspektívára és összefüggések látására tanított.

Párhuzamosan a kettő nem mehetett volna együtt, egyik kizárta a másikat?

Nem voltak előre legyártott terveim, viszont tudtam, tapasztaltam, hogy Isten mutatja a következő lépést.

A teológia elvégzése után milyen irányt vett a pályája?

A teológia alatt ismerkedtem meg az egyház belső életével. Intenzíven részt vehettem az egyház történéseiben, sok szerzetessel ismerkedtem meg. Éreztem, hogy megmozdul bennem valami, amikor a szerzetesség került a homlokterembe. Húzott, vonzott magához. Például ha a buszon ültem, és az ablakból láttam, hogy a járdán egy szerzetes megy, azonnal leszálltam a következő megállónál, hogy beszélhessek vele. A teológia utolsó éveiben konkrét keresésbe kezdtem. Körülnéztem a rendek között, alaposan tájékozódtam, nyílt napokra jártam. Kisebb dolgozatokat kellett írnom a teológián, és azzal az ürüggyel, hogy róluk írok dolgozatot, becsengethettem egy-egy rendházhoz.

Ennyire vonzónak tűnt ez a fajta élet?

Szerelemközeli érzést váltott ki belőlem.

Nem érezte, hogy választásával elzárkózik a világtól?

Rózsaszín ködben úszva, lebegve ilyesmire az ember nem gondol. Megjegyzem, introvertált alkat vagyok, tehát a szerzetesi életet a személyiségemhez közel állónak tartottam. Történt, hogy pihenés céljából, egy ismerősöm javaslatára, a Segítő Nővéreknél töltöttem néhány napot. Itt éreztem azt, hogy hazaérkeztem, a helyemen vagyok. A teológia évei alatt ezután többször látogattam el a Segítő Nővérekhez. Figyeltem a belső rezdüléseimet, és azt tapasztaltam, hogy ez a benső bizonyosság nem múlik el. Hagytam időt a megkülönböztetésre, azután tudtam, hogy indulnom kell.

Akkoriban élt meg válságot?

Amikor a racionális énemmel gondolkodtam, előfordult. Azonban az öröm, a belső béke és a bizonyosság hármassága felülírta, hogy mik a társadalmi elvárások, ki tart őrültnek, és egyedül ez érdekelt, ez volt fontos.

A csobánkai Segítő Nővérek Rendházában hogyan néz ki a mindennapi tevékenysége?

Van egy alapkarizmája a közösségnek, azon belül látunk el nagyon sokféle feladatot. Ezt a karizmát annyiféle helyen és módon valósítjuk meg, ahányan vagyunk, jelenleg 380 körüli a rendhez tartozó nővérek száma világszerte. A munkám rendkívül összetett: programszervezés, kapcsolattartás, a háttér biztosítása, lelki kísérés. Összességében az a feladat, hogy befogadjuk azokat, akik Istennel szeretnének találkozni.

A lelki kísérés miből áll?

Bekapcsolódok az illető egy olyan életszakaszába, amit ő megenged, és ezen az úton kísérem őt. Direkt nem használom azt a kifejezést, hogy lelki vezetés, abban irányítottság van, és mi ezt nem szeretnénk tenni. Ha kérdés merül fel, arra természetesen válaszolunk. Egy biztonságos közeg megteremtése a cél, amiben az ide érkező fejlődhet, gyarapodhat, új tapasztalatokra tehet szert.

Van arra mód, hogy mérjék a fejlődést?

Nem tudom, kell-e mérni. Mint mondtam, az a feladatunk, hogy a hozzánk érkező Istennel mélyebb, szorosabb kapcsolatot alakíthasson ki, és mi támogassuk, segítsük, gondozzuk ezt a találkozást.

Ahány ember, annyi krízis?

Igen. A karizmánkból adódó hozzáállással közelítünk a krízisekhez. A válságoknak többféle kimenetele képzelhető el, mi az evangéliumokból kiindulva abban hiszünk, hogy ha már krízishelyzet van, az lehet egy belső fejlődés útja is. Egyrészt azzal az attitűddel állunk bele egy ilyen kísérő kapcsolatba, hogy megteremtjük a biztonságot.

Hogyan tarthatom meg a nyugodt, rendezett körülmények között, Csobánkán megtapasztalt békémet az engem millió ingerrel támadó világban, hogy a hétköznapok terhe alatt egyensúlyban maradhassak?

Fel kell fedezni azokat a megerősítő kapaszkodókat, amik alapján lassan megtanulhatom, hogy a hétköznapokban hogyan tarthatom meg az egyensúlyom, a belső fejlődésem.

Ezek a lelki kísérések nem egyszeri alkalmak, van, aki többször vesz benne részt, és tudatosan gyakorolja a megerősödést.

Egy-egy nehézség nagyon legyengítheti az egyént. Hiába követ el minden tőle telhetőt, és mászik ki az egyik bajból, a következő agyonnyomhatja, akármennyire felkészült megküzdési stratégiákat tudhat is magáénak, függetlenül attól, hogy vallásos vagy sem. Egyetért ezzel, könnyedén kicsúszhat egy-egy felépülés után újra a talaj az ember lába alól?

Igen, sajnálatos módon megtörténhet, hogy valaki akár mélyebbre esik, mint volt előtte, a különböző életszituációk más-más kihívások elé állíthatják az embert. Hihetek abban, hogy ha már megtörtént, akár jobbra is fordíthatom az életem. Egy-egy kritikus állapot mélyén fontos, hogy az értelem szintjén bízzak ebben, s ennek megerősödésében segíthet a lelki kísérő.

A nem vallásos embereknek mit adhat Jézus Krisztus tanítása? Gyakori, hogy egyesek többféle vallásból lecsippentik a nekik tetszőt, és ez tökéletesen megfelelő recept az élet tartogatta hullámvölgyekkel és hullámhegyekkel szemben a számukra.

Nem érdemes taktika, a lecsippentéssel nem sokra megyünk.

Jézusnak egyáltalán nem volt az a vágya, hogy ő csak egy-két dolgot cseppentsen valaki számára, hanem a teljes élet megváltásáért jött közénk.

Mindenki életében eljöhet az az időszak, hogy rájön, nem a legjobb alapokra építette a házát, s olyankor az ímmel-ámmal összeszedett tudásanyag, a hit felszínes megélése, a vallások kimazsolázása nem sokat ér.

Tapasztalták?

Igen. Nagyon sok, egymástól eltérő felfogást, világnézetet képviselő, nem is feltétlenül vallásos emberrel kerülünk kapcsolatba, és sok szétesett élettel találkozunk. Van, hogy a velünk való találkozásokból új és új kérdések fakadhatnak, és azt is megmutathatják, hogy van egy másik lehetőség is.

Bármikor újrakezdhető egy zátonyra futott élet?

Soha nem érdemes feladni, bármennyire is azt gondolja valaki, hogy annyira mélyen van, annyira sok ideje jár a rossz úton, hogy neki már teljesen mindegy. Istennek az a vágya, hogy egy ember se legyen mindegy. A szétesett élet nyomai megmaradnak, nyomtalanul nem tűnnek el, viszont nagyon sok gyógyulás történhet, ami új pályára állíthatja az életet, és még a töréseket is áldássá teheti.

Kívülről hogyan képzelhetjük el, a szerzetestársakkal milyen a közös imádkozás, az együtt töltött idő?

Van személyes imaidőnk, és közösségi imánk is. Naponta egy alkalommal igyekszünk egy helyen egy időben lenni, hogy közösen imádkozzunk. Ez a szerteágazó küldetések, és munkaidők miatt nagy kihívás, és rugalmasságra tanít bennünket.

A böjti-húsvéti időszakban milyen programokkal készülnek?

Március 22-én egy zarándoklatot tartottunk. Az útvonal: Békásmegyer-Csobánka volt. Ez egy olyan nap volt, amikor csendben, a természetben együtt gyalogolhattunk azzal a szándékkal, hogy Istennel legyünk úton. Idén ünnepeljük az alapítónőnk születésének 200. jubileumát, ebből az alkalomból egész évben hirdetünk programokat. Azt tűztük ki célul, hogy olyan sok zarándoklatot szervezünk, hogy azokból a végén kétszáz kilométer jöjjön ki. Ezen kívül szervezünk csendes hétvégét is, amikor itt lehet lenni, és csendben, imádságban Istennel vagyunk. Mi vezetett imákkal és személyes beszélgetés lehetőségével segítjük a résztvevőket. A legközelebbi az április 11-13-i hétvégén lesz.