Egység – kétség – (Szent)háromság

Három szó. Kiterjedt használati körrel, rendkívül mély tartalommal. Olyannyira hozzátapadt jelentéssel, hogy igazából már nem is gondolunk bele, hogy ezeknek az egy, kettő (két), három számnevek voltak a gyökereik.

Az egységről két szentírási hely jut rögtön eszembe: Jézus imája az Atyához („Legyenek mindnyájan egyek.”  Jn17,21), és annak a leírása, ahogy az első keresztények a közösségben megélték az egységet („A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt.” ApCsel 4,32).

Minap, ahogy az országban oly sokan, a Németország-Magyarország EB-meccset néztük – bevallom, én eleinte inkább csak füleltem a szomszéd szobából, és amikor esemény volt, odaszaladtam megnézni a visszajátszást, de aztán, ahogy egyre izgalmasabb lett, ottmaradtam. Az egy szívvel-lélekkel harcoló csapat a szívembe lopta magát. Megkönnyeztem, amikor lefújták a mérkőzést. Fantasztikus volt, ahogy küzdött a magyar válogatott! A meccs után a második gólt belövő Schäfer András a nyilatkozatában, még a könnyeivel küzdve, arra utalt többször is, hogy együtt, a csapat érte el ezt a hihetetlen eredményt, sőt, a csapatnak és a szurkolóknak is megköszönte a sikerrel felérő eredményt (2:2). Íme, az igazi csapategység!

Ez az emlékezetes meccs igazolja a közmondást is: „Egységben az erő”.

Emellett úgy érzem, pontosan ideillik az „Egy mindenkiért, mindenki egyért” is.

^{Magyarország-Franciaország EB-meccs}

Milyen szavaink vannak még, melyeknek gyökere az ’egy’ szó?
Egyetértés, egyezség, megegyezés. Mind pozitív tartalmat hordoznak, értelmüket jobban megvizsgálva azt látjuk, hogy ezek a fogalmak tulajdonképpen közösségépítésre utalnak, a következményük az összhang.
Chiara Lubichnál azt olvashatjuk: „Egység: isteni szó. Ha egy adott pillanatban a Mindenható kiejtené ezt a szót, és az emberek minden formájában meg is valósítanák azt, láthatnánk, ahogy a világ folyása egy csapásra megállna, mintha valami filmes játék volna, és az élet az ellenkező irányba indulna újra. (…) Látnánk tehát, ahogy jobbá alakul a világ, ahogy az ég csodával határos módon a földre ereszkedik, a teremtett világ harmóniája pedig keretbe foglalja a szívek összhangját.” (Az egység lelkisége, 160.o.)

Bezzeg szegény ’kettő’! Messze nem pozitív értelmű szavak jutottak először eszembe, amikor azt kerestem, milyen szavak képezhetők a ’kettő’, ’két’ számnévből: kettősség, kétség, kétely, kétkedés. Akár azt is állíthatjuk, hogy az egység és a kétség ellentétek!
Vajon mi ennek az oka, miért következik a ’kettő’-ből a civódás, a harc, gyanakvás, a bizalmatlanság?
Eszembe jut Káin és Ábel…
Csak arra tudok gondolni, hogy az emberiség tapasztalatát tükrözi a nyelv, és bizony eszerint az elsődleges tapasztalat a széthúzás (avagy kétfelé húzás).
Ebbe nem könnyen nyugodtam bele, és keresni kezdtem a kettővel kapcsolatban valami pozitív kicsengésű tapasztalatot is.
A legnagyobb biztonságot Jézus szavai adják számunkra: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). Jézus egységet tud teremteni, jelen van ott, ahol együtt vagyunk, akár csak ketten is!
Valamint: „Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól.” (Mt 18,19). Az egyetértés ereje!
Kettő = pár. Párbeszéd: mennyire fontos! A magyar nyelv ’párbeszéd’ szava két ember beszélgetését feltételezi, az eredeti görög szó (dialogosz) a ’beszélget’ (dialogemai) igéből származik.
Tudok mondani a ’pár’ szóval kockázatos kimenetelű dolgot is: párbaj, párviadal. Ez megint az összetűzésre utal…
A ’kettő egy pár’-ból kiindulva máris adja magát a házaspár, a házasság: Isten terve szerint két ember életre szóló szövetsége.
A pár az összetartozást, az egymáshoz illeszkedést jelenti (akár olyan egyszerű értelemben is, mint amikor egy pár zoknit vagy cipőt emlegetünk). Eszembe jut a mondás: ’a párom nélkül fél ember vagyok’. Apropó, milyen érdekes, hogy a magyar nyelv a ’fél’ szóval fejezi ki azt, amikor két szorosan összetartozó dologból hiányzik az egyik. Pl. a páros szerveknél: ’félszemű’ (gondoljunk az Egri csillagok Jumurdzsákjára), ’félkarú’ stb.
Nos, azzal zárom a ’kettő’-ről való gondolkodást, hogy a párbeszéd a megértés, az összhang alapeleme lehet – ha nyitottak vagyunk rá, akkor egységre juthatunk, és nem kerül elő a kétség problémája!

Következzék a ’három’.
A háromtagú zenekart, kórust, vagy bármi más céllal összeállt három embert nevezzük triónak, megőrizve a számnév latin eredetét.
Hárommal magyarul tulajdonképpen csak a ’Szentháromság’ szavunk van, amely Isten háromszemélyűségét hivatott kifejezni – idegen nyelvekben a szent jelző különírandó, csak a magyarban fejezzük ki egybeírással a ’szent’ és a ’háromság’ szoros összetartozását. A Szentháromság számunkra a teljesség, a kölcsönös szeretet mintája.

A ’négység’ stb. szavak viszont már nem kerültek be a nyelvhasználatba, vajon miért? Erre én úgy válaszolnék, hogy azért, mert négy vagy több ember esetében már ’közösség’ről beszélhetünk…

A közösségről pedig visszakanyarodhatunk az egységhez. Ahhoz az egységhez, amely a hivatásunk:
„Csak ha megvan köztünk ez az egység, akkor vallhatjuk magunkat igazán keresztényeknek.
Jobb, ha valami nem annyira tökéletes, de megvan az egység a testvérek között, mint ha tökéletes, ám viszály dúl köztük, mert a tökéletesség nem a gondolatokban vagy a bölcsességben van, hanem a szeretetben.” (Az egység lelkisége, 172.o.)

Ne legyen tehát kétségünk afelől, hogy Isten szándéka az egység! Jézus ezt hagyta nekünk mintegy végrendelet gyanánt: „Legyenek mindnyájan egyek!”.