Elsőként szeretni. Elmélkedések a szeretet művészetéről

A szeretet művészetének második pontja: elsőként szeretni. „Talán ez jár a legnagyobb erőfeszítéssel, mert próbára teszi szeretetünk hitelességét és tisztaságát. Azt kéri, hogy elsőként szeressünk, mindig kezdeményezzünk és ne várjuk, hogy a másik tegye meg az első lépést” ^[1] – magyarázza Chiara Lubich. A szeretet e pontja a kezdetektől összekapcsolódott a társadalmi szolidaritás gyakorlatával Chiara és első trentói társai életében. Tulajdonképpen ebben gyökerezik a lelkiségre jellemző szeretet megértése.
„Talán azért, hogy megtanítson minket „elsőként szeretni”, a háború alatt Isten még nem indított minket azonnal arra, hogy minden testvért szeressünk. A rászorulókra irányította figyelmünket, a szegényekre, a betegekre, a foglyokra, az árvákra. Most úgy tűnik, mintha szemellenzőt tett volna ránk, hogy mindenekelőtt csak ezekben a testvérekben lássuk őt.
Célba vettük az összes szegényt a városban.  Első társnőimmel munka után, szabadidőnkben nehéz csomagokkal felpakolva látogattuk őket szegényes otthonaikban.

A szegényekben mutatta meg az Úr azokat, akiket elsőként szerethetünk.” ^[2]

A kezdeményező, önzetlen szeretet nemcsak a személyes kapcsolatok szintjén hozhat tehát megújulást életünkben, hanem a társadalmi szolidaritásnak is az alapja. Az egyház társadalmi tanítása is ezen alapul, és ennek a gondolatnak prófétája Ferenc pápa. A Fratelli tutti enciklika, a Laudato sí társadalmi vonatkozásai vagy éppen a közelmúltban zajlott Ferenc gazdasága programsorozat mind erről tanúskodnak. Az alábbi szöveg összefoglalja a pápa ide vonatkozó gondolatait különös tekintettel arra, hogyan tudjuk közösségi szinten megvalósítani a kezdeményező szeretetet. Részlet Hatalom és pénz – A társadalmi igazságosság Ferenc pápa szerint című könyvéből.

„Vajon túlzás lenne azt gondolni, hogy be kellene vezetnünk a nemzetközi együttműködés nyelvébe a szeretet kategóriáját, s annak olyan válfajait, mint az ingyenesség, az egyenlőség, a szolidaritás, a testvériség és az irgalom?

Ez az oly általánosan használt „humanitárius” jelző gyakorlati tartalma: szeretni testvéreinket, és elsőként szeretni, anélkül, hogy viszonzást várnánk.

Olyan evangéliumi alapelvről van szó, amelynek sok kultúrában és vallásban megvan a megfelelő változata, és amely az emberiesség elvévé válik a nemzetközi kapcsolatok nyelvezetében. Kívánatos, hogy a diplomácia és a multilaterális intézmények táplálják és szervezzék meg ezt a szeretetképességet, mert ez a fő út, amely nemcsak az élelmiszer-biztonságot garantálja, hanem az emberi biztonságot a maga egészében. Szeretni azt jelenti, hogy mi magunk is hozzájárulunk ahhoz, hogy minden ország növelje termelését és elérje az élelmiszer-önellátást. Szeretni azt jelenti, hogy a fejlesztés és a fogyasztás új modelljeiben gondolkodunk, azt jelenti, hogy olyan stratégiákat fogadunk el, amelyek nem súlyosbítják a kevésbé fejlett népek bizonytalanságát vagy külső függőségét. Szeretni azt jelenti, hogy nem folytatjuk az emberiség családjának kettéosztását azok között, akiknek feleslegük van, és azok között, akik a szükségest is nélkülözik.

Egy ilyen reményteli hozzáállás a szolidaritás mozgatórugóját indítja be. Olyan szó ez, amelyet nem mindenki szeret, mert olykor öntelten odavetett vigaszdíjra, odafigyelés nélküli könyöradományra, vagyis szórványosan előforduló jótékonykodó mozdulatokra szűkül. Ezzel szemben a szolidaritás gazdag jelentésű szó, amelyet újra fel kell fedeznünk. Egyszerre társadalmi elv és erkölcsi erény. Mindenekelőtt azt jelenti, hogy közösségi kategóriákban gondolkodunk és cselekszünk: az emberek élete mérhetetlenül fontosabb, mint a javak eltulajdonítása egyének, mégpedig kevesek által. A szolidaritás azt jelenti, hogy küzdünk a szegénység strukturális okai ellen, az egyenlőtlenség ellen, a munkanélküliség ellen, a földért, az iskoláért és a lakhatásért, a szociális és munkajogok megtagadása ellen. Azt jelenti, hogy harcolunk a pénz uralmának pusztító hatásai ellen. A szolidaritás legmélyebb értelemben „történelemalakítást” jelent.

De ahhoz, hogy táplálni tudjunk egy ilyesfajta szolidaritást saját szívünkben és a közösségeinkben, ott kell taposnunk a sárban, rá kell helyeznünk kezünket sebesült testvéreink vérző testére, a lakónegyed, a külváros, a nép és a harc szagát kell árasztanunk. Igen, a harcét, mert a rosszat hosszú, fárasztó csatában kell legyőznünk. Jézus ezt tanította, amikor arra emlékeztette tanítványait, hogy beszédük legyen „igen, igen, nem, nem”, mert „a többi a gonosztól származik”.
A szolidaritás azt is jelenti, hogy nem saját ügyleteink után megyünk, hanem felelősségteljesen hozzájárulunk a társadalom építéséhez, szemben az individualizmussal és az egyéni szubjektivitás túlbecsülésével, szemben a papucsban lebzselő keresztényekkel, akik maguk nem akarnak kreatívan hozzájárulni a társadalmi élethez, hanem megelégednek üres liturgiákkal és jámbor olvasmányokkal.

A szolidaritás azt jelenti, hogy „árral szemben” haladunk. A szolidaritás a keresztény ember számára azt jelenti, hogy megéljük a Jézus által tanított szeretetet, ingyenességben, megbocsátásban és kiengesztelődésben.

Sajnos a gazdasági és környezeti válság konkrét megoldása érdekében tett sok erőfeszítés nemcsak a hatalmasok elutasítása miatt vall kudarcot, hanem a többi ember érdektelensége miatt is. Azok a magatartásformák, amelyek akadályozzák a megoldás útjait – a hívők körében is –, a probléma tagadásától a közömbösségig, a kényelmes beletörődésig vagy a technikai megoldásokban való vak és bárgyú bizalomig terjednek. Új, egyetemes szolidaritásra van tehát szükségünk. ^[3]

[1] Chiara Lubich: A szeretet művészete. Új Város, Budapest, 2008. 43-46.o.
[2] uo.
[3] Michele Zanzucchi: Hatalom és pénz – A társadalmi igazságosság Ferenc pápa szerint. Új Város, Budapest, 2019. 29 és 121–123. oldalak