Az életszentség nem lehetetlen küldetés – Fejérdy András a Családok Világtalálkozójáról

Hogy kerültetek a magyar küldöttségbe? Magyarországról mennyien utaztak Rómába?

A hivatalos magyar küldöttség 11 fő volt: Marton Zsolt váci püspök, mint a püspökkari konferencia családreferense, Fábry Kornél, mint az Országos Lelkipásztori Intézet vezetője, továbbá négy házaspár és a Magyar Kurír újságírója. Volt egy házaspár, akik a püspök úr közvetlen munkatársai a családbizottságban, a többiek különböző mozgalmakból érkeztek – mindenhonnan nem lehetett –, az egyik házaspár pedig egy görögkatolikus pap és a felesége voltak, ők a magyar egyháznak ezt a részét képviselték. A négy házaspár négy egymást kb. öt évvel követő generációhoz tartozott. Mint utóbb kiderült, egyikünk sem igazán értette, hogyan cseppentünk ebbe a történetbe, mert nem vagyunk olyan pozícióban, hogy erre számíthattunk volna, de úgy látom, Zsolt atya inkább a valóságból akart meríteni.

És hogy éreztétek magatokat ebben a kis közösségben?

A társaság körülbelül felét már korábbról ismertük, a többieket nem, de hamar nagyon bensőséges, jó és vidám közösség alakult belőlünk. Jó beszélgetések bontakoztak ki, szervezetten és spontán is.

Miből állt a program?

A vatikáni nyilatkozatok újdonságként emelték ki, hogy ez nem egy konferencia hanem találkozó, tehát elsősorban nem elméleti előadások, hanem tapasztalatok, tanúságtételek alkotják, és ez valóban így is volt. Minimális elméleti jellegű bevezetők után a világ minden tájáról a legszínesebb családi valóságokból született tapasztalatok alkották a program gerincét. Lényegében a családok voltak a főszerepben. Néhány pap is tartott előadást, de főleg házaspárok beszéltek. A lelki jelleget erősítette a mindennapi szentmise és a szombat délelőtti szentségimádás is. A szervezőknek fontos volt, hogy ne csak tudományos vagy lelkipásztori jellegű esemény legyen, hanem lelki élmény is.

Volt még egy érdekes programpont: péntek délután beosztották a delegációkat, hogy egy-egy plébániát meglátogassunk. Mi egy római külvárosi plébániára mentünk, ahol – bár kicsit olaszos volt a szervezés, de végül – nagyon szépen sikerült a találkozás: közös bemutatkozás, tapasztalatok, aztán étkezés, tánc, a delegáció portugál és mozambiki tagjai azonnal forró hangulatot teremtettek, a helyi chilei származású plébános is előkapta a gitárját, alig akartunk hazamenni.

Mi volt az összbenyomásotok, mivel érkeztetek haza?

Az egyik az volt, hogy milyen gazdag, színes az egyház és az egyházban a családoknak a valósága, és hogy ezen színesség, gazdagság és sokszínűség ellenére, mellett és ezzel együtt is mennyire egy. Ugyanazt a tapasztalatot, társadalmi közeget, problémahalmot éli mindenki, függetlenül attól, hogy Indonéziáról, az Egyesült Államokról, Latin-Amerikáról vagy Európáról van szó. A másik, ami nekem tetszett, hogy ugyan nem titok senki számára – és egy-egy előadásban egy-egy utalás, reflexió történt is rá –, hogy a családot, mint intézményt sokoldalú támadás éri, ezzel együtt az egész programnak, az előadásoknak, a tapasztalatoknak a lényege nem valamivel való vitatkozás vagy valami ellen való küzdelem volt, sokkal inkább a házasság szentségének, a keresztény család értékeinek, szépségének a pozitív bemutatása.

Ezek szerint ez a program elsősorban a keresztény családok megerősítését szolgálta?

Igen, de talán még annyit kell hozzátenni, ami a sajátossága és szerintem pozitívuma volt az egész találkozónak, hogy egy régebbi típusú családpasztorációs szemlélethez képest olyan frissebb szemléletet képviselt, amiben a családok nem pusztán tárgyai a lelkipásztori munkának, amit igazából csupán a papok végeznek, hanem az alanyai is.

Gyakorlatilag az egész arról szólt, hogy a családok milyen mértékben szerves részei az egyháznak, és ezáltal a családok milyen mértékben szerves, felelős aktorai a lelkipásztori munkának.

Az egyik első előadás rögtön a családegyházról szólt, amiben a családok hétköznapi tevékenységeit, szokásait, rítusait, időtöltéseit a keresztségből fakadó hármas keresztény hivatásnak – a papi, prófétai, királyi hivatásnak – feleltették meg. Bemutatták, hogy ez hogyan valósul meg a családban, és hogy mindez a szolgálati papság komplementer valósága. Nagyon szépen leszűrődött ebből az előadásból és a tapasztalatokból is, hogy a hierarchikus egyház és a családok hogyan tudják egymást kiegészítve, egymást erősítve megvalósítani a lelkipásztori feladatokat, az evangelizációt.

A központi téma a család, mint a szentté válás útja volt. Abban is meghaladtak egy korábbi, 50-100 évvel ezelőtti szemléletet – ahol a tökéletesség állapota a szerzetesség, a papság, és a családok a „futottak még” kategóriához tartoznak –, hogy itt a házasságot teljesen egyenértékű hivatásként mutatták be. Az egész program védőszentje a Beltrami-Quattrocchi házaspár volt, akiket II. János Pál elsőként avatott együtt boldoggá, nem mint egy család több tagját külön-külön a saját jogán, hanem mint házaspárt együtt.

A fő üzenet az volt, hogy mindannyian az életszentségre vagyunk hivatottak, és ez az életszentség a családban nagyon is megvalósítható.

Az is kiderült azonban, hogy az életszentség nem tökéletességet jelent. Egyáltalán nem csak a mintacsaládok osztották meg tapasztalataikat; hallottuk válással, hűtlenséggel, egyéb problémákkal megküzdő házaspárok történeteit is. Napirenden voltak olyan élethelyzetek, amivel ma a családok találkoznak: a családon belüli erőszak, az újraházasodottak-elváltak helyzete, a fiatalok elkalandozásai és a hit átadásának nehézségei. Tehát nyilvánvaló volt, hogy ez korántsem a tökéletesek társasága.

Ez a gondolat egyébként hangsúlyosan megjelent a zárópanelben is, ahol egy színészházaspár – szinte stand-up-szerűen – bemutatott egy, a rendezvényhez kapcsolódóan kiadott kötetet, mely szent házaspárok életéről szól. Itt hangzott el az a hasonlat, ami nekem nagyon tetszett, miszerint az a jó a szentekben, hogy ők nem szuperhősök, mert ugye a szuperhős mindig valami rendkívüli adottsággal rendelkezik, ami azzal szembesíti a hétköznapi embereket, hogy ők mennyire kevesek hozzájuk képest. A szentek életében viszont nagyon sok küzdelmet, gyarlóságot látunk, és ők épp azt mutatják meg, hogy mennyire hasonlóak hozzánk, és ezért az életszentség nem lehetetlen küldetés.

A keresztény értékrend szerinti családeszményt is így kell tekintenünk: nem szabad leadni belőle, de ez nem jelenti azt, hogy a mai családokban ne tapasztalnánk számos sebet, fájdalmat, küzdelmet, akár önhibájukból, akár önhibájukon kívül.

_{A magyar küldöttség a római Szent István házban.}

Milyen lépések állnak szerinted a magyar családpasztoráció előtt az elhangzottak alapján? Milyen új utakról, ötletekről hallottatok?

Több előadás megerősített minket, hogy jaj de jó, ez valamilyen formában nálunk is létezik, egyik-másik közösség, lelkiségi mozgalom, plébánia csinálja. Ha mondhatok egy területet, ami szerintem Magyarországon különböző formákban, de azért elég jól működik, akkor a jegyesoktatást, a házasságra való felkészítést emelném ki. Van már egy olyan rendszere ennek, ami nem csupán a házasságra, hanem a házassággal együtt a hitre való meghívásnak a terepe is. Ebben egyébként lehetne továbbhaladni. Valaki meg is fogalmazta közülünk, hogy a házasságra való egyházi felkészítésnek katekumenális szerepe kellene, hogy legyen. Úgy lehetne igazán stabil házasságra felkészíteni az embereket, ha a középpontban a hit és a keresztény élet iránti vágy felébresztése állna. Tehát ne az egyházi szabályokkal bombázzuk őket, hogy „a keresztény házasság így néz ki, és ennek kell megfelelni”, hanem a középpontban a hit felébresztésének kellene állnia, és a házasságot is ennek keretében lenne jó bemutatni.

Ezzel együtt úgy látom, hogy a házasságra való felkészítésnek, a fiatalok keresztény értékrend szerinti szexuális életre nevelésének megvannak bizonyos programjai, amik elérhetők. Amivel viszont kevésbé találkoztam, az az idősebbek kísérése, pasztorációja. Mintha egy bizonyos életkor után azt feltételezné az egyház, hogy már megy magától minden előre, mert eléggé érettek. Ez a terület azért is különösen fontos, mert az előadások során az is többször előjött, hogy a generációk közötti kapcsolatoknak mekkora szerepe, jelentősége van.

Illetve egy másik fontos dolog, amire tudom, hogy vannak már kísérletek, de egyelőre nagyon kevés, és Rómában hangsúlyosan szerepelt: az az elváltak, egyedülállók kísérése. Több példát is hallottunk, hogy hogyan próbálnak egyes helyeken ezzel a valósággal is szembenézni. Még hogyha szentségileg az újraházasodottak speciális helyzetben vannak is, segíteni kell őket olyan közösséget találni, amiben az egyház élő tagja tudnak lenni, nem érzik magukat kirekesztve, megbélyegezve.

Nagyon nagy hangsúlyt kapott, hogy bármilyen kihívás a családi élet és a nevelés területén csak közösségben kezelhető.

A problémák akkor válnak megoldhatatlanná, ha nem áll a házaspár mellett egy támogató közösség, amely bizonyos nehézségeket már kívülről észrevesz, és megpróbálhat preventív módon segíteni. Amikor családokról és közösségről beszélünk, akkor legtöbbször családcsoportokra gondolunk. Újdonságként hatott a gondolat, hogy nem kifejezetten csak családcsoportokra kell gondolnunk ilyenkor, hanem az egyház egész közösségének az együttesére. Tehát amiben idősek, fiatalok, különböző életállapotok, szerzetesek, papok is benne vannak, mert a családok maguk között, lehet, hogy a „vak vezet világtalant” állapotába kerülnek. Élni kell azzal, amit az egyház gazdagsága, sokszínűsége ad.

S még egy utolsó elem, hogy a jegyesoktatás prevenciós terepe után hogyan valósítható meg a házaspárok kísérése a közösségbe való integrálásukon keresztül. Az én szűkebb-tágabb környezetemben is azt tapasztalom, hogy akár nagyon komoly hívő családokban is sok házasság megy tönkre a negyvenes-ötvenes éveikre. Ebben hogyan tud az egyház bármilyen fóruma támaszt, eszközt, segítséget nyújtani?

Vannak tervek arra, hogyan fognak ezek a gondolatok, az itt hallottak beépülni a magyar családpasztorációba?

Már a delegáció összeállításából látszik, hogy a püspök atya egyik szándéka biztosan az, hogy a különböző területeket összekapcsolja. Nem véletlenül hívta el Kornél atyát a lelkipásztori intézetből, mert a papok lelkipásztori képzésében a családoknak és a családokkal is együtt kell működniük.

Nem választható el egymástól a családpasztoráció és az egyéb pasztoráció.

Úgy látom, komoly cél az együtt gondolkodás, a szinergiák megteremtése.

A püspök atya mellett dolgozik egy állandó csapat a családbizottságban, ők is le fogják vonni ennek az útnak a tapasztalatait, miután beszámolunk nekik az élményeinkről.

Egyrészt megvannak a jó gyakorlatok, és már bevált intézmények, mint például a Mécs napok, vagy a Chemin Neuf Kána képzése. De hallottunk például olyan plébániai rendszerű családkísérő módszerről, amit akár itthon is adaptálni lehetne. Ezáltal tartalommal lehetne a családokkal való találkozásokat megtölteni.

Az is igaz ugyanakkor, hogy nagyon sok tanúságtételt hallottunk, és ezek nem receptek vagy tanítások, inkább csak inspirálnak vagy megráznak – volt néhány nagyon erős történet, például katolikus-muszlim vegyes-házasságról – , s ezeknek az élményét nagyon nehéz átadni.

Végül mondj valamit a Szentatyával való találkozásokról!

Első este eljött a nyitó fesztiválra a VI. Pál terembe, ahol zenei programok és tapasztalatok hangzottak el, és a pápa mondott egy rövid beszédet – miközben a tapasztalatot mondó családok kisgyermekei szabadon szaladgáltak a színpadon. Úgy volt, hogy szombat este lesz egy pápai nagymise. A Szent Péter-térre végül ugyan eljött a Szentatya, és ő mondta a szentbeszédet is, a misét azonban nem ő celebrálta. A nyitó estre – ahogy mostanában szoktuk látni őt – kerekesszékben érkezett és így is vett részt rajta végig, a misére a pápamobillal jött, és abból gyalog ment az oltárhoz. Hát, rendkívül nehézkesen mozog. Ezzel együtt nagyon szép élmény volt. A nyitó fesztiválon mintegy 6000-en voltunk, a pápai misén pedig állítólag 25 000-en vettek részt.

Köszönjük, hogy időt szakítottál, hogy ezeket a gazdag élményeket és gondolatokat megoszd az Új Város olvasóival! Jó nyaralást kívánunk nektek!