Hogyan imádkozzunk a mindennapok forgatagában?

Jézus óv a szószaporítástól, ugyanakkor azt mondja, hogy „szüntelenül kell imádkozni, és nem szabad belefáradni”. Mindig imádkozni. De hogyan lehet ezt megvalósítani, különösen a hétköznapi élet forgatagában? Úgy, hogy minden cselekedetünket az iránta való szeretetből tesszük. Minden tettünk előtt lehetőleg mondjuk azt, hogy „Neked”, ahogyan néhány szent tanítja.

Hiszen a „szüntelen imádkozás” nem jelenti azt, hogy szaporítanunk kellene az imádságokat, hanem azt, hogy lelkünket és egész életünket Istenre kell irányítanunk: kizárólag Neki tanulni, dolgozni, fáradozni, szenvedni, pihenni, és még meghalni is csak Őérte kell. Minden tettünket a lehető legjobban kell végeznünk a világban, mert tudatában kell lennünk, hogy tetteink Isten teremtő és Jézus megváltó művének folytatásai annak érdekében, hogy Isten tervei megvalósuljanak a világgal kapcsolatban. Így minden tettünk szent cselekménnyé alakul át. Ez az ima áll legközelebb a mai emberhez, amikor az egész földet és világegyetemet fejlődésében szemléljük, és eszünkbe jut az embernek az a kötelessége, hogy „uralma alá hajtsa a földet”. Az imának mindenek előtt ezzel a módjával valósítjuk meg Jézus parancsát, hogy „szüntelenül imádkozni kell”.

És jól kell imádkoznunk. Szakítsunk mindig néhány másodpercet az összeszedettségre, hogy számot vessünk azzal, Ki előtt is állunk. Ejtsük ki jól az Egyház által sugallt szavakat, hogy azokat magunkévá tegyük teljes szívünkből.

Spontán bizalommal is megbeszélhetjük Jézussal legtitkosabb dolgainkat, elmondhatjuk neki, hogy mennyire szeretnénk szeretni Őt, hogy mennyi segítségre van szükségünk, melyek nehézségeink, reményeink, terveink.

És hittel kell imádkozunk: „ha lesz bennetek hit és nem kételkedtek (…), akár ennek a hegynek is mondhatjátok: »Emelkedj föl és omolj a tengerbe, s az végbe is megy«”

Befejezésül szeretnék még valamit mondani és tanácsolni. Soha nem ért bennünket korábban annyi hatás egy nap folyamán, mint napjainkban. Olyan világban élünk, mely folytonos szórakozást, híreket, benyomásokat kínál. A televízió, a rádió, a telefon, a sok harsogás elkábít. Önkéntelenül, akkor is, ha van bennünk kritikai érzék, többé-kevésbé mindannyian a befolyása alá kerülünk ezeknek a hangoknak, és nem tudjuk kivonni magunkat a tömegkommunikációs eszközök gondolati hatása alól. Nehéz megszabadulni ettől a valóságos bombázástól. Sokkal könnyebb hatása alá, sőt vonzásába kerülni.

Hogyan vonjuk ki magunkat, hogy egy kis időt az imádságnak szenteljünk? Segít bennünket a belátás és a jó szándék, mely erőt merít a hitből. De az is, ha követjük a Szentléleknek azokat az útmutatásait, amit a mai embernek ad,

hiszen ő sohase mulasztja el, hogy segítségére siessen az embereknek minden időben.

Olyan korban élünk, ahol előtérbe kerül az Egyházban a világiak szerepe. A legutóbbi szinódusnak (1987) is ez volt a témája és a Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítás megállapítja, hogy ma a Lélek különös szeretettel tekint a világiakra, például úgy, hogy nekik megfelelő lelkiségi mozgalmakat hív életre. Ezek nem vonják ki a világiakat a környezetükből ahhoz, hogy egyesítsék őket Istennel. Nem írnak elő nagy engeszteléseket és böjtöket a hiteles keresztény élet feltételeként, hanem az Istenhez vezető utat éppen ott, a világban mutatják meg, ahol mindenféle felebarát közvetlen közelében él az ember.

Ezek a lelkiségek azt hangsúlyozzák, hogy a kereszténység lényege a Krisztus iránti szeretetből megélt felebaráti szeretetet. Mert ebben van a törvény teljessége; ezt a szeretetet tanítják, erre a ösztönöznek: hogyan állítsuk helyre, amikor csorbát szenvedett. Mert Istennek még az áldozat sem tetszik e nélkül a szeretet nélkül. Folyamatosan váltsuk tettekre, osszuk meg mindenkivel, akivel az életben találkozunk fájdalmait, nehézségeit, félelmeit, gondjait és az örömeit is. Arra buzdítanak, hogy tegyük a szeretetet életcélunkká. És megtörténik az isteni csoda: ezek az így elkötelezett világiak, akik egész nap arra törekszenek, hogy elfeledkezvén önmagukról szeressék felebarátaikat, amikor összeszedettségben imádkoznak, magával Istennel találkoznak, aki ott van szívük mélyén, aki a vele való mélyebb egyesülésre hívja őket. Szeretetteljes és spontán párbeszéd kezdődik Vele, érezzük, hogy szeret minket.

Csodálatos tapasztalat ez, amit mindenki átélhet. Hasonló a növény életéhez, ahol minél mélyebbre hatol a gyökér a földbe, annál jobban tör a szár az ég felé.

Minél inkább behatolunk a felebarátunk szívébe, hogy vele hordozzuk fájdalmait és örömeit, annál inkább egyesül a lélek Istennel.

Vannak mai társadalmunkban olyan erők, olyan ösztönzések, melyek erőteljesen egy külső, gyakran hiábavalóságokkal teli világ felé vonzanak, melyek megbabonázzák az embert, megbénítják kreatív erejét – például gondolkodását –, rabbá teszik és becsapják az olcsó boldogság ígéretével.

Létezik azonban egy belső erő is, mely a szíve mélyén vonzza az embert, mely érzéketlenné teszi a világ szellemével kapcsolatban, mely egy egészen különleges imára hívja őt, és olyan békével ajándékozza meg, amit a világ nem ismer, olyan örömmel, mely nem összehasonlítható azzal, amit a világ kínál, olyan vigasztalással, mely kielégíti a lelket.