Ima és tevékenység – Madeleine Delbrêl gondolatai

Madeleine Delbrêl francia gondolkodó, szociális munkás, misztikus. 1933-ban Ivrybe, egy Párizs melletti munkásvárosba költözik néhány társával. A szegényeknek szentelik magukat. Lelkiségük központjában az egyszerű, hétköznapi élet megszentelése áll. Szoros párbeszédet folytatnak a helyi kommunistákkal, akik tisztelettel adóznak Madeleinék áldozatos élete előtt. Az egyház is felfedezi, és gyakran a tanácsát kéri. Mai szövegünkből kiderül, az ima volt Madeleine életének forrása. Az alábbi írását a Vigilia folyóirat 1982-ben jelentette meg.

ima-es-tevekenyseg-madeleine-delbrel-gondolatai

A keresztények nagy része az imát még ma is a szemlélődő élethez kapcsolja, egy része viszont jó szándékú napi munkával akarja pótolni. Ha azonban komolyan vesszük a keresztény szeretetet, nem oszthatjuk ketté az életünket tevékenységre és imára. Én úgy gondolom, hogy az ima cselekvés, és a cselekvés imádság. Olyan a lelkünk, mint a hajnalt váró éjszaka, amikor a fényben megvilágosul Isten akarata, s ekkor már könnyedén és megfontoltan tudjuk teljesíteni. Nehézségeinkben Istenre tekintünk. Ő az, aki lelkesít és tevékenykedik bennünk. Az igazi cselekvés tehát egyben kérő ima is. Ezért nem szabad azt éreznünk, hogy bármiféle munka is elszigetelhet minket. Minden jól végzett munka összekapcsol az egyetemes egyház életével.

Az ima erejében nemcsak egy úton járunk a többi kereszténnyel, hanem szívünk együtt dobog az egész világgal.

Ezt a nyitottságot csak úgy érhetjük el, ha tetteink átmenetet jelentenek az ima és a cselekvés között: azaz egyesítik magukban az Isten iránti és az emberek iránti szeretetet… Az ima így lesz a lélek és az Isten olyan találkozási »helye«, ahol az ember minden pillanatban megújul és növekedik a kegyelemben.

 

 

 

 

Ma már nem úgy élünk, mint száz évvel ezelőtt, de Isten ugyanúgy árasztja ránk kegyelmeit. Ma is megajándékoz minket a hittel, de ezt a hitet másként kell feldolgoznunk. Vegyük példának az utak helyzetét. Régen nem voltak autók, sebesen közlekedő járművek, ezért az emberek a gázolás veszélye nélkül járhattak az utakon. Ez a veszély azonban nem szüntette meg végleg a gyalogjárást, hanem szabályok közé szorította. A példa arra utal, hogy ma nem imádkozhatunk olyan kötetlenül, mint régen. Ezt már a kolostorok lakói sem tehetik meg, őket is meghatározza az élet ritmusa. De azért nem mondunk le az imáról, csak másként imádkozunk. Imánk lényege ma is ugyanaz: hogy élessze bennünk a hitet. Mert hinni nem azt jelenti, hogy minden áron ragaszkodunk egyfajta véleményhez. Jézus Krisztusban hinni annyit jelent, mint részesedni isteni életében. A teremtő Istent elrejti előlünk transzcendenciája, vagy éppen végtelen közelsége. Az értelem ugyan tudomásul veheti Isten valóságát, de csak a hittel vagyunk képesek elmerülni titkában és felismerni nagy szeretetét. Hogy felismerésünket igaz tettek kövessék, azt csak imáinkkal tudjuk kiesdekelni. Az imában formálódik lelkünk igazi alázata…

 

Az igaz ima állapota hasonlít a szerelmes nő lelkületéhez, aki mindig társára gondol. Az imában naponta, a nap minden órájában megújítjuk önátadásunkat, megajánljuk önmagunkat úgy, mint a szerelmesek teszik. Ez a megajánlás mindig megfiatalító, üde ajándék. Magával ragad, szinte elcsábít minket Krisztus – akit korabeli ellenfelei »csábítónak, csalónak« neveztek, mert megérezték rendkívüli vonzóerejét. De miként tanulhatjuk meg, hogyan gyakoroljuk ezt a Krisztust szemlélő imát, ha nincs rá időnk? Jól tudjuk, hogy ami égetően fontos, arra mindig tudunk időt szakítani, de amit nem akarunk megtenni, arra mindig találunk mentséget.

Ha igazán felismertük az ima szükségességét, akkor biztos lesz időnk Istenhez fordulni.

Fel kell készülnünk arra, hogy megtanuljunk »szüntelenül imádkozni«, hogy meglássuk életünkben azokat a szabad és felszabadító időréseket, amiket imáinkkal betölthetünk. Meg kell keresnünk azokat a lelki mélységeket, ahol pontosan rátalálunk Isten ajándékaira…

 

Isten utáni vágyunk jele az az ima, amivel – úgy, mint a szerelmes – mindenütt magunkban hordjuk vágyakozásainkat. Ha sietős az utunk, ha pénztárnál vagy telefonra várakozunk, akkor is adódnak olyan szabad »imapillanatok«, amikor az Úrhoz emelkedhetünk. Rólunk, nőkről, gyakran mondják, hogy ábrándozunk, hogy kis dolgokon problémázunk…
Ha ezekbe a mozzanatokba behelyettesítjük Istent, akkor már jól imádkoztunk.

A szeretet felülmúlja a tér és az idő akadályait. Akik szeretik egymást, munkájukhoz kötve is együtt maradnak, egymáshoz tartoznak. Szeretteink néhány sora, pár röpke szava olyan kincs lehet, amelyből évekig táplálkozhatunk.
Ilyen ima legyen számunkra az evangélium. Ahhoz, hogy tudományosan is megismerjük, hosszú időre volna szükségünk. Ha azonban az evangéliumban élő Krisztust keressük – és ez nem zárja ki a tudományos megismerést –, ha mindjobban megismerjük belőle Jézus szavait és tetteit, azaz őt magát, többé már nem mondjuk, hogy erre nincs időnk, hanem inkább minden időnket rááldoznánk. Hordozzuk magunkban állandóan az evangélium igéit, imádkozzunk úgy, hogy életté váljék bennünk. És ehhez annyi idő is elegendő, amíg egy fénysugár behatol a lelkünkbe.”

Forrás: Vigilia, 1982. 9. szám 648-652. oldal

Fordította: Széll Margit

Legújabb könyveink: