Testvéri látással – Beszélgetés a gyémántmisés Tomka Ferenccel

Olvasási idő: 10 perc

Hatvan évvel ezelőtt, 1965. június 20-án szentelték pappá Tomka Ferencet, Feri atyát, aki meghatározó személyisége lett a magyar egyháznak. A teológiai tanár, a lelkipásztor, a Fokoláre Mozgalom magyarországi elterjesztője, nemzedékek lelki atyja, gyóntatója egy tavalyi sérülést követően elvesztette egyensúlyérzékét. Jelenleg a Farkas Edith Katolikus Szeretetotthonban él. Gyémántmiséjére június 28-án került sor az általa alapított Káposztásmegyeri Szentháromság Templomban. Ez alkalomból kerestem fel az otthonban. Feri atya az íróasztalánál ülve, a szokásos mosolyával fogadott. Eszembe jutottak ifjúkorom gyónásai, ezek soha nem gyóntatófülkében, hanem hasonlóan egy dolgozószobában, asztal mellett történtek. Csak akkor én beszéltem magamról, most viszont én kérdezhettem. Nem lepődtem meg, hogy egyszerű “hogy érzed magad?” kérdésemre azonnal Jézushoz fűződő kapcsolatáról kezdett beszélni.

Több mint egy éve élsz itt, a Farkas Edith Szeretetotthonban. Hogy telnek itt a napjaid, hogy érzed magad?

Igazából tele vannak Jézussal a napjaim, és csak vele lehet érdemes egyáltalán élni, mert az egyensúlyvesztés, ami a sérülésem óta fennáll, kilendít mindenből, amit megszoktam. Azt láttam, hogy ha nem volnék Krisztus embere, akkor nem volna sok értelme élni. Így viszont minden figyelmeztet, sokszor meg kell állnom és ilyenkor Jézus felé fordulok. Csak kísérő segítségével szabad sétálnom, ma reggel is már itt volt a húgom, és rendszeresen jönnek a régi híveim is segíteni. A séta közben próbálok minden lépést „veled Jézus” fohásszal megtenni, mert fogni kell a gurulós járókeretet, lépni kell, figyelni, de így ez egy belső imává, beszélgetéssé válik Jézussal. Naponta tudok persze misézni, az összes imaelőírásokat is betartani, meg azon túl is.
Ez az otthon egy kimagaslóan szép hely. A szerzetesnővérek és az ápolónők is nagyon-nagyon szeretetteliek. Mindenki kedves és szolgálatkész. És a házban lakókkal is mindenkivel egymásra mosolygunk. Különös a légkör.

Egyébként sokat olvasok. Éppen a Ferenc pápa önéletrajzát olvastam, most meg egy Karikó Katalin önéletrajzot. Meg sportfilmeket nézek, hegymászás, evezés, ezek a legkedvesebbek. Gyakran mégis úgy érzem: hova lett az, aki én voltam, csupa alkotás, csupa lelkipásztorkodás? Mi is az értelme most ennek? Csak az, ha Jézusnak kimondott igent élek meg ebben a helyzetemben. Mert egyébként mi? Hogy eltöltsem az időt?

Most az az életige, hogy „ti adjatok nekik enni”. Gyakran gondolok arra, hogy most én az életemet adom táplálékul. Felajánlom ezeket a fohászokat, imákat, főleg az üldözött keresztényekért, vagy azokért, akik kérik tőlem, hogy imádkozzak értük. Máskor azt mondom Jézusnak, hogy te oszd szét a szentmiséimet, és főleg ezeket a kis hétköznapi mindennapos cselekedeteket. Hát ez a jelenem.

És mi hiányzik a legjobban?

Hát nem tudok járni. Se felkelni, se sétálni. Se kerékpár, se semmi. Régen, ha jött egy front, vagy kicsit feszült lettem, fölültem a kerékpárra, tekertem 30-50 kilométert, meg hetente kétszer 3-4 órát mindig sportoltam, és akkor egy hétre jól éreztem magam. Most meg jó, ha pár száz métert tudok gyalogolni ezzel a kis toló eszközömmel, amivel az öregeket gyakran látni az utcán is.

Minap bosszankodtam rajta, hogy ahhoz, hogy megforduljak ezzel a rollátorral, nyolc lépésre van szükség. Te meg megállsz és fordulsz egyet. Utána meg korholtam magamat, hogy micsoda butaság, hát nem teljesen mindegy? Nincs jelentősége, hogy egyszerre meg tudok-e fordulni vagy nyolcat kell lépnem Jézusért. Csak az a lényeg, hogy ebben a pillanatban Jézusért tegyem, amit teszek. Ha holnap meghalnék vagy egy perc múlva meghalnék, ez egy kincs, amit gyűjtöttem.

_{A káposztásmegyeri gyémántmisén 2025. június 28-án}

Aki ismer, az tudja, hogy neked az ige élése alapvető és mindig visszatérsz hozzá. És az is tudható, hogy ezt az egészet a Fokoláre lelkiségéből tanultad. Mit mondanál arra a kritikára, amit néha megkap ez a fajta lelki irányzat, hogy túl nagy szerepet tulajdonítunk annak, hogy mi mit teszünk, és kevesebb helyet hagyunk Istennek, hogy ő lépjen felénk? Például azt mondjuk, hogy ha kölcsönösen szeretjük egymást, akkor Jézus köztünk van. Hogy gondolhatjuk azt, hogy rajtunk múlik, hogy Jézus itt van-e vagy sem?

A mostani élethelyzetemben igazán látom, hogy semmit se tudok csinálni másképpen, mint valamiképpen belekapaszkodva Jézusba. Sose én csinálom, mindig kérem a Szentlelket reggel, vagy a szentmisében, vagy akármikor, amikor imádkozom, hogy „Adj világosságot!”. Mert mit tudok én tenni? Nyilvánvaló, hogy nem vagyok semmire sem képes. Sokszor eszembe jut, hogy porszem vagy, egy ma elszáradó falevél, ahogy a zsoltáros mondja.
Ma például Keresztelő János ünnepe van, és a zsolozsmában azt a zsoltárrészletet olvastuk, hogy „öröktől fogva megálmodtalak”. Ezek olyan hálás leborulásra hívó imádságok, amiért a semmiségem ellenére az Isten végtelen szeretetében öröktől fogva gondolt rám. És minden lépésemet, hajam szálát is számon tartja. Az ige élése számomra elsősorban nem akarati dolog, hanem a Szentlélek segítségével adott válasz a Jóisten meghívására, hogy kerüljek közelebb hozzá.

60 éve lettél pap, aminek a hivatástörténetét már sokszor elmesélted, annak viszont 50 éve van, hogy elköteleződtél a fokolárban, mint fokolarino pap¹. Mesélnél egy kicsit erről a döntésedről, hogy mi motivált, és hogy mit jelentett neked az életed, a papi hivatásod szempontjából?

Nem tudom, összefügg-e ezzel, de jezsuita szerettem volna lenni. A jezsuiták Jézussal élnek és sugároznak. Viszont akkor azt mondták nekem, hogy várjak, végezzem el előbb a szemináriumot, olyan nagy nyomás alatt vagyunk, perek, satöbbi, hogy most nem volna jó, ha belépnék. Tehát én vágytam elköteleződni Jézusban. Közben elküldtek Rómába és megismertem a Fokolárt. Ott először az ige élése fogott meg, amit már kezdtem hinteni és mondani, de érdekes módon el kellett telnie majdnem három évnek, hogy a hivatásomat megértsem. Chiara Lubich többször hivatkozik Jézusnak erre a szavára a János evangéliuma 14,21-ben, hogy „Aki szeret, annak én kinyilatkoztatom magam”. Én is sokáig könyörögtem: Jézus, mutasd meg az én teljes utamat! Sokszor-sokszor tettem lépéseket a felebarátok felé Jézussal, ahogy a fokolár erre hív: mosolyogni, szeretni, szolgálni, és tudatosan kértem: Jézusom, segíts! És sok idő elteltével érkezett egy isteni villám, amikor megértettem, hogy a papi fokolár az utam.

_{Az első magyar férfifokolár tagjaival a 80-as évek első felében}

Teológiai tanárként gyakran hivatalos voltam nemzetközi konferenciákra, ami akkor épp állami érdek is volt, mert mutatni akarták, hogy itt szabadság van és kiengednek. Egyszer két konferencia között maradt pár nap. Valahogy megtudtam, hogy Zürichben van egy papi fokolár. Bekéredzkedtem hozzájuk, ott töltöttem három napot, és onnan írtam meg Chiarának², hogy be szeretnék lépni a fokolárba, mert annyira megfogható volt a köztünk levő Jézus meg az ige élése is, hogy ott bepördült az életem. Már nem volt többet kérdés, hogy én ezt akarom élni. Elsősorban én akarom ezt, hogy Jézus köztünk lehessen és megismerhessék mások is, és továbbadni is persze. Ennek a gyökere az ige élése. Valahogy így történt. Onnan hazajövet, már ahogy Zürichben fölszálltam a vonatra, egész új módon kezdtem élni az igét. Próbáltam mindenhol szeretetet szórni, a kalauzra mosolyogni, Jézust látni mindenkiben és őt adni.

Mondtad, hogy írtál Chiarának levelet. Gondolom, az évtizedek alatt volt alkalmad személyesen találkozni vele.

Igen, igen, bár Magyarországról csak háromévente volt szabad külföldre menni, de a fokolarino papok éves találkozóira valahogy mindig ki tudtunk jutni meghívókkal. Megvolt a politikai formulája annak, hogy hogyan. Ezekre a castelgandolfói lelkigyakorlatokra sokszor eljött Chiara is. A fokolárra szóló fogadalmat nála tettem le például.

Mi volt róla a benyomásod, vagy mit őrzöl róla, mint emberről?

Az Istenben levő erős sugárzás. Amikor ő is ott volt, azt éreztem, hogy benne vagyok a Jóistenben.

Ez a karizma tulajdonképpen?

A karizma megvalósulása. Ha kiben-kiben ott van Jézus, és aztán ha ketten-hárman összejönnek, akkor Jézus jelenléte kézzel fogható.

A szinódusi folyamat kapcsán, sőt a vatikáni zsinat óta egyre többet beszélnek arról, hogy a laikusoknak az egyházban újfajta szerepe van. Ferenc pápa sokszor figyelmeztetett arra, hogy a klerikalizmus súlyos hiba, ami például a visszaéléseknek is a gyökere is lehet. Te hogy élted meg azt, hogy elismert papként, férfiként egy olyan mozgalomnak vagy a tagja, amit egy laikus, egy nő vezet? Helyi szinten is bizonyos értelemben egy laikus a felelősöd is volt. Ez okozott benned feszültséget vagy értetlenséget esetleg a környezetedben?

Én nagyon hamar megértettem, hogy egymás testvéri, krisztusi látásának ez az útja csodálatos, ez az egyház útja, a papi népnek az útja, amelyben a laikus nők és férfiak is egyenrangúak a papokkal. És ki kell emelni a nő szerepét is, mert a nő korábban kisebb rendűnek számított. Valószínűleg a családomból is hoztam ezt a teljes testvéri, krisztusi látást. A fokolárban a római tanulmányaim során pedig annyira tapintható volt ez a valóság, hogy nem volt probléma nekem. Chiara ezt már a zsinat előtt elkezdte mondani. Amikor én megismertem, akkor ugyan már a zsinat után voltunk, de Magyarországot még nem járta át a zsinat szelleme.

_{Nyaralás a papi közösséggel 2020 júliusában}

És a pap ismerőseid között téma volt, hogy mennyire engedjük ki a kezünkből az irányítást?

Már pasztorális lelkipásztorkodást tanítva minden könyvemben leírtam ezt a szellemiséget, mint legjobb módszert. Zárójelben hozzátettem, hogy például a Fokoláre Mozgalom és mások is ezt így csinálják. De azt hiszem, hogy amit itt Chiara hozott be, a testvéri látás, és amit most Ferenc pápa különösen tovább fejlesztett szinodalitás néven, az tényleg annyira karizma, hogy ez a kereszténységnek a mai korban való tudományosan is legjobb megvalósulása. Én próbáltam így élni a plébánián, hogy mindenkit bevonjak és az emberek fontosnak érezték magukat. A fiatalok csoportvezetők lettek. Maga módján a cserkészet csinálja ezt nagyon jól, vagy a Regnum Marianum, ahol az teszi emberré az embereket, hogy teljesen felnőttnek veszik őket.

A ’70-es években itt Magyarországon volt egy erőteljes papi generáció, fiatal papok, akik a mai magyar egyház képét alapvetően határozták meg. Ennek az idősebb tagjaihoz tartoztál te is. Ma mintha nem látnánk egy ilyen nyilvánvaló folyamatot, hogy a fiatal papság új gondolatokkal jelentkezne.

Valóban tapasztalunk egy elszürkülést, ellaposodást, ami a korunk adottságain kívül a működésből is fakad, bár néhány rendnek, mozgalomnak sikerült kikerülnie. Amennyire fáj az embernek ez, épp annyira a kulcs a megéléséhez számomra az elhagyott Jézus³. Mert egyfajta patthelyzetbe látszik jutni az egyház a paphiánnyal. Hála Istennek vannak diakónusok, akolitusok, egy új fejlődés, de akkor is csak Jézus elhagyottságig vállalt szeretete a válasz számomra erre.

Milyennek képzeled az egyház jövőjét, mondjuk ötven év múlva?

Nem képzelem. Csak az elhagyott Jézust képzelem. Hozzá bújok. Annyi kérdés van a mai világban, a háborúk, az ökológiai krízis és az egyházban is sok olyan kérdés, melyek az egyháznak meg az egész világnak a patthelyzetét jelzik. Ezekre gondolva először csak megrázódom, és visszatérek a lelkemben az elhagyott Jézushoz, mert ő tud mindent. Ő a kulcsa mindennek. Nincs más, nem érdemes gondolkozni rajta, mert itt emberi ész nem képes semmit mondani.

Egyszer voltam egy nemzetközi konferencián, amit a Fokoláre szervezett, és ott hallottam először pozitívan beszélni egyházi körökben a posztmodern folyamatokról, miszerint ez egy Isten tervében lévő tendencia, mely lebontja a régi, megkövült dolgokat, és amin egyszer majd egy új születik. Erről mit gondolsz?

Akkoriban, amikor először mondták, nagyon tetszett ez a gondolat. Ma a helyzet összetettebb, vagy legalábbis leromlottabb. De egyszerre új keresztény mozgalmak, új odaadások, új tüzek keletkeznek, ami mutatja a Szentlélek működését. Engem mindez csak a hitre hív, arra, hogy visszabújjak Jézushoz.

_{A Fokoláre fiataljaival 2013-ban}

Mára gyakorlatilag mindenki elment, akik tanúi voltak a Fokoláre kezdeteinek. Mit gondolsz, mi kell ahhoz, hogy megőrizzük azt a karizmát, amit Chiara hagyott ránk?

Az egész karizma az igére épült fel, az igéből, az egység és az elhagyott Jézus titkának megértéséből született. Ezért azt hiszem, hogy csak az az ige élésének a fellángolása biztosíthatja a karizma továbbélését. Ha az ige morzsolja meg úgy a szívünket, hogy valahol véresen fellángol újra a szeretet.

Úgy érzed, hogy a te életedben ez kitartott?

Azt hiszem, hogy igen. Nyilván bukfencekkel, hibákkal tarkítva. Azt gondolom, hogy én ma is ebből élek.

_{1 A Fokoláre Mozgalom egyik ága: egyházmegyés papok köteleződnek el az egység lelkiségének radikális megélésére. Ahol lehet, 3-6 fős közösségben élnek együtt, ha ez nem lehetséges, akkor a papi fokolár tagjai rendszeresen találkoznak, megosztják egymással lelki és anyagi javaikat, támogatják egymást a szentté válás útján. Lásd erről korábbi cikkeinket: Papi élet közösségben – Nagy Károly atyával beszélgettünk; Papi iskola Loppianoban}

_{2 Chiara Lubich (1920-2008), a Fokoláre Mozgalom alapítója
3 Az egység lelkiségének sarkpontja. „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” – kiáltott Jézus a kereszten, ebben látja a lelkiség Jézus legnagyobb szenvedését. A mozgalom tagjai igyekeznek minden szenvedésben és kétségben Jézust az elhagyatottságában felismerni, átölelni és szeretni.}