Isten önkéntesei

A héten ünnepeljük az 1956-os forradalom kitörésének 64. évfordulóját. Ez az esemény indította Chiara Lubich-ot, hogy 1957 janurjában a most következő vezércikkét megírja, és ennek nyomán indult útjára a Fokoláre Mozgalomban az önkéntesek ága. Lényegét tekintve azonban minden keresztény hivatását körvonalazza: hitelesen élni a mindennapokban, így kiáltva Isten nevét a világba.

isten-onkentesei

Bécsben jártunk. Menekültek csoportjaival találkoztunk. A világ valóban átérezte a magyar nép tragédiáját, és a menekültek segítségére sietett. Így sok mindenhez hozzájutottak: élelemhez, édességhez, ruhához; menedéket, kedvességet, s főként lélegzetvételnyi szabadságot kaptak.
Egyikünk odament egy 16 éves fiúhoz. Még kezében volt a pisztolya. Megsérült a harcban, és büszke volt, hogy 16 embert lelőtt. De amikor jobban érdeklődni kezdtünk iránta, sírva fakadt, és arra vágyott, hogy viszontlássa édesanyját. Megkérdeztük a fiút, hogy ismeri-e Istent. Határozott nemmel felelt. Aztán hozzátette, hogy hallotta édesanyját és édesapját Istent káromolni, s mert így nevelkedett, meglepődött, amikor édesanyja a magyarországi zavargások kezdetén Őt hívta segítségül. Mindenesetre a fiúnak Isten semmit nem jelentett. Másokkal is találkoztunk, és hozzá hasonlóan, sokuknak Isten semmit sem jelentett.
Látva, hogy azokban a lelkekben Isten neve semmivé lett, új módon és jobban megértettük, hogy a Szentatya miért kiáltotta: „Isten, Isten, Isten! Isten segíteni fog nektek, Isten lesz az erőtök. Isten, Isten, Isten! Visszhangozzék e szavakba nem foglalható név, minden jog, igazságosság, béke forrása. Visszhangozzék parlamentekben, tereken, otthonokban, üzemekben… (Őszentsége XII. Pius rádióüzenete – 1956. 11. 10.)
Létrejöhetett egy olyan társadalom, mely el tudta távolítani az emberek szívéből Isten nevét, Isten valóságát, Isten gondviselését, Isten szeretetét. De kell lennie egy olyan társadalomnak is, mely visszahelyezi az Őt megillető helyre. Isten van, létezik. Nemcsak azért mert hisszük, hanem, hogy úgy mondjam, azért is, mert látjuk Őt: ki hozta létre e csodálatos földet? Ki alkotta a csillagokat az égen? Ki adott nekünk érző lelket, mely megkülönbözteti a jót a rossztól? Ki teremtett minket?
Isten akarja, hogy küzdjünk érte, hogy megmentsük Őt az emberiség számára, és az emberiséget neki!
Olyan emberekre van szükség, akik úgy követik Jézust, ahogy Ő akarja, hogy kövessék: megtagadják önmagukat, és felveszik keresztjüket. Olyanokra van szükség, akik hisznek e fegyverben: a keresztben, mely erősebb a legerősebb atombombánál, mert a kereszt út a lelkekbe, melyen át Isten belép gyermekei szívébe, az Ő bajnokaivá teszi őket.
Egy tömböt kell alkotniuk azoknak a különböző korú, nemzetiségű, családi állapotú embereknek, akiket a legerősebb létező kötelék köt össze: a kölcsönös szeretet, melyet az emberien haldokló Isten hagyott ránk örökségül, mely a legnagyobb Ideál, és felülmúlhatatlan erő.
A kölcsönös szeretet, mely olyan isteni egységbe fogja össze a keresztényeket, mely a rossz és az emberek támadásaival szemben sérthetetlen, és az egyedüli, mely az érdekből, földi okokból, gyűlöletből fakadó egységgel szemben tud állni.
A kölcsönös szeretet, mely konkrét tetteket jelent és azt, hogy minden szeretetünk a testvér felé irányul Isten iránti szeretetből. Egyszóval szükség van Jézus olyan tanítványaira, akik nemcsak a rendházakban, hanem a világban is hitelesen élnek. Szükség van olyan tanítványokra, akik csupán az iránta való megvilágosodott szeretettől ösztönözve, önként követik Őt. Olyan emberekre, akik készek mindenre. Önkéntesek seregére van szükség, mert a szeretet szabad.
Új társadalmat kell felépíteni, melyet az Örömhír újít meg, ami régi, ugyanakkor mindig új, és amelyben a szeretet mellett ott ragyog az igazságosság és az igazság. Olyan társadalmat, mely szépségében és megvalósulásában felülmúlja mindazt, amit az emberek valaha is megálmodtak a társadalomról; és amely Isten ajándéka gyermekei számára, akik Atyának ismerik el és úgy imádják Őt!
Olyan társadalomnak kell megszületnie, mely egyetlen névről tesz tanúságot: Istenről.
Annak a magyar menekültnek nem volt elég a szabadság, nem volt elég a kenyér, hanem édesanyjára volt szüksége (ez pedig visszatérés a természet adta legtisztább dologhoz, s ez az első lépcsőfok a Teremtő felé). Ugyanígy mindazoknak, akik hisznek a látszólag szép, de alapjaiban ateizmust hordozó gondolatok győzelmében, Istenre van szükségük.
E lelkekben a hosszú évek alatt létrejött űrt csak Isten tudja betölteni.

Legújabb könyveink: