Istent kutatta a szelek szárnyán – 125 éve született Saint Exupéry

Olvasási idő: 6 perc

Első találkozásom vele

Valamikor a ’90-es évek elején ifjúsági hittanos közösségünkkel szombat esténként találkozunk és beszélgettünk az élet nagy kérdéseiről, Jézusról, Evangéliumról. Ilyen alkalmakkor egyik társunk gitárt is hozott magával, és imádságunk fontos része volt a közös éneklés. Egyszer a jászberényi Nagytemplomban és a Nagyboldogasszony Katolikus Iskola tornatermében hosszas próbák, gyakorlás után előadtunk Saint Exupéry Kis hercegé-ből énekeket gitáros kísérettel, szintetizátorral. Bár én nem a jobb énekesek közé tartoztam, mégis helyet kaptam a kórusban. Megmaradt bennem a két előadás, az egyik ének különösen a szívembe vésődött, mégpedig a kis róka szavai: „Jól csak a szívével lát az ember.”

Ez ösztönzött arra, hogy az egész könyvet elolvassam, kicsit át is gondoljam.

Születésének évfordulója

Ebben az esztendőben emlékezünk meg az író születésének 125. évfordulójáról, aki  Antoine Marie Jean-Baptiste Roger de Saint-Exupéry néven Lyonban született egy régi, vidéki, nemes család harmadik gyermekeként. A haditengerészeti iskolából eltanácsolták, pilótakiképzése azonban sikeres volt 1921-ben Strasbourgban. Abban az időben lett a rendszeres nemzetközi postajáratok úttörője, amikor a pilóták még inkább az ösztöneikre hagyatkoztak, mint kevéske műszereikre. 1928-től jelentek meg első kötetei A déli futárgép, s ezt követte a többi is, az Éjszakai repülés, Az ember földje, melyek igen olvasmányos írások. Művei inkább felnőtteknek szóló írások, a történetmesélés és a filozófiai gondolatok határáról.

A 15 nap imádság sorozatban

Nem régen került a kezembe a 15 nap imádság Antoine de Saint Exupéry gondolataival című kiadvány, melyben a szerzőpáros Saint Exupéry egy-egy gondolatát elmélkedi át. Mit is jelentenek számomra ezek a gondolatok, megfontolások? Milyen értékeket szeretne a szerző közvetíteni?

A 15 napra beosztott elmélkedést nem lehet egyvégtében, „egy délután végigolvasni”, a szerzőknek sem ez volt a szándéka. Inkább napról-napra egy-egy fejezetben elmerülni, kiülve az erdőbe, vagy a „sivatagba”, s el-el gondolni: Mi az én életem vezérfonala?

Mit tartok igazán fontosnak? Látom-e az Isten és ember méltóságát, nagyságát?

Az Új Város Kiadó a sorozat célját így fogalmazza meg: „Sorozatunk egy-egy ismert lelki vezetőtől tizenöt napra tizenöt szöveget ajánl az ima, az elmélkedés és a teológiai gondolatok ötvözeteként, és minden szöveghez egy-egy kommentárt az adott szerző szakavatott ismerőjétől. A kötetek segítségével bejárhatjuk lelki útjainkat, mely mindig kicsit más, de mindig Jézushoz vezet.”

_{A kis herceg kéziratában szereplő egyik eredeti illusztráció}

Néhány – remélem nemcsak számomra – fontos gondolat a műből:

A gyermekkor csillapíthatatlan kíváncsiságával vizsgálja az író az őt körülvevő világot: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába. A fiatalok készen állnak arra, hogy belépjenek a barátság országába.

A gyermekkor a rácsodálkozás kora, amikor elámulunk, ha látunk egy tücsköt előbújni a rejtekéből, egy méhet táplálékot gyűjteni, egy naplementét, halljuk egy madár énekét.” Abból a pontból indulva, hogy

Jól csak a szívével lát az ember.

A kis herceg szereplői túlságosan el vannak foglalva önmagukkal, feladataikat világrengetőnek gondolják, de a lényegről elfeledkeznek, már ez a gyermeki kíváncsiság is hiányzik belőlük.

A Citadella című regényében is megfogalmaz hasonló gondolatokat, és így bátorítja a fiatalokat: „Teljesedj ki! Akkor teljesedsz ki, ha előítélet nélkül nézel embertársaidra, és ha nem vádaskodsz igazságtalanul. Kiteljesedsz, ha kapcsolódsz a külvilághoz, ha tudsz alázatos lenni… A legmostohább sivatagokban és a legkeményebb nélkülözések közepette is láttam boldogságtól sugárzó embereket.” (15 nap imádság Antoine de Saint Exupéry gondolataival, 94-95.o.)

Műveiben nagy tisztelettel szólt mindig az emberről, AZ EMBERI SZEMÉLYRŐL, mivel „egy csónakban evezünk”. Minden ember arcában felismerte annak a líbiai beduinnak az arcát, aki megmentette életét. A háború idején, pilótaként a felderítés volt a feladata, nem bombázóra szállt. A felderítés által pedig hazája felszabadítását remélte. Erre buzdított minden franciát, bárhol is találkozott velük a világban.

Minden embertársában a barátot kereste, de nem akarta befolyásolni őt, nem akarta saját magához hasonlóvá tenni. Elfogadott mindenkit, olyannak, amilyen, persze ezt elvárta másoktól is, hogy őrá is így tekintsenek. Ne akarják kritizálni, szóbeszédeket felhasználva elfordulni tőle. Saint Exupéry egész életművét áthatja az a vágy, hogy ébren tartsa az emberben azt, ami nagyszerű, és átváltoztassa saját nagyságára, melyet az evangéliumok ihlettek. Az Isten napról napra kimondja minden ember szívében:

Jó, hogy vagy, akarom, hogy legyél!

Ezért tartotta fontosnak elköteleződni embertársai mellett. Annak kezébe átadni magunkat, aki meghívott minket. Ha ezen az úton járunk, akkor tapasztaljuk meg a békét, Jézus békéjét. Szent Ágoston gondolata is eszünkbe juthat az ember boldogságáról: „Nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik Benned”.

„A hegyek megindulhatnak, és megrendülhetnek a halmok, de az én szeretem nem hagy el soha.” (Iz 54,10).

_{(Fotó: lamaisondupetitprince.com)}

Sokan azt mondják, hogy műveiből kitűnik: nem is volt hívő, nem volt igazán katolikus. Pedig igazi kereső volt, gondolkodó, és kutató, Szent Tamás apostol tanítványa. A mindenütt szerető Istent kereste, róla elmélkedett, a szívéig akart eljutni. Kutatta a szelek szárnyán, a sivatag mélyén, a szorgos hangya életében, a postai szállítmányok között. Az izajási gondolat valóságáról meg volt győződve, még akkor is, ha vallásosnak nem mondanánk életét. Ugyanakkor az Istenről így vélekedett: „Az a gondolat, hogy az univerzum, az anyagi világ magától keletkezett, egyszerűen abszurd. Nem tudom elképzelni a világot egy Teremtő, egy Isten nélkül. Egy fizikus számára egy atom is annyira bonyolult, oly sok értelem fedezhető fel mögötte, hogy a materialista világfelfogásnak nincs semmi alapja.” (u.o. 46.o.)

Akkor tudunk igazán örülni valamely csekélységnek, amikor elveszítjük, amikor hiányát érezzük.

Világunkban fontosak az erőforrások, ezek közül elsősorban a víz mindig az első és legnagyobb szükségletünk. Ebben a században is számtalan kisebb-nagyobb háborút vívtak már ennek birtoklásáért. Saint Exupéry egyszer gépével lezuhant a sivatagban. Itt igazán megtapasztalta milyen nagy kincsünk a víz, amikor a hőségtől eltikkadva, szinte a szomjan halásig eljutva barangolt. Sok ember kóborol a világban magányosan, Istenre szomjaznak, emberi társaságra szomjaznak, de nem mindenki tudja megfogalmazni, vagy kimondani. Részben azért, mert csak „vár valamit a másiktól”, s adni, elköteleződni nem akar.

Érdemes néha megállni, leülni egy patak partján, és elgondolkodni a vízről, a szomjúságról, és arról a szomjúságról, ami az Istenről szól.

Másik nagy erőforrásunk az életünkben a csend. Bár éppen ezt veszi el tőlünk a városiasodás, a rohanó világ, állandó zaj vesz minket körül. Erre nem csak az utca zaja, forgalma, de a bevásárló központok állandó zúgása-folytonos zeneközvetítése is figyelmeztet. Pedig, ha tudunk csendben lenni, ez „kezdete egy hosszú és izgalmas, Isten felé vezető utazásnak”. (u.o. 66.o.) Bátorít minket, hogy vágjunk bele ebbe az utazásba! Keressük az izgalmas utazást a csendbe, az Isten felé vivő úton.

A szívünk mélyén van egy velünk született csend. Ebben a csendben lakozik az Isten is. Istenben mindannyian elválaszthatatlanul ehhez a csendhez vagyunk kötve. Ez nem egy hiány, sőt inkább a legintenzívebb jelenlét megnyilvánulása. Ebben a csendben merülnek fel az élet igazi kérdései, és válaszai is. Persze sokféle csend van: „a szemlélődés csendje, a figyelem csendje, a tisztelet csendje, a cinkos hallgatás csendje, a hallgatás parancsa, csendben maradó gyávaság, várakozás szorongató csendje, emlékezés nosztalgikus csendje, duzzogó csend, csend-menedék, a hiány csendje, megnyugtató csend, nyomasztó csend, vihar előtti csend” (u.o. 63.o.), de ezektől majdnem mindig félünk: kavarog lelkünkben a velünk született csenddel.

A könyv vezet minket a lélek tapasztalatain keresztül a szívből szeretett ellenséghez, az önmagunk odaadásához, Istenhez való viszonyunkhoz, önmagunk és Isten teljes felismerése felé. Szembesít akadályainkkal, melyek elől nem szabad kitérnünk.